Milyen utakon járt eddig a lelkipásztori hivatásgondozás egyházunkban, hol tart most és merre indulhat tovább? – ez volt a fő kérdésfelvetése a Lelki éhség 7.0 – A Pásztor és az egyház elhívásában elvevezésű konferenciának, amely a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara (KRE HTK), a Doktorok Kollégiuma Pasztorálpszichológiai Szekciója és a Spiritualitás és misszió az egyházban egyetemi továbbképzés szakmai műhelyének közös szervezésében valósulhatott meg 2023. március másodikán, a budapesti Ráday Ház dísztermében, a lelkipásztori hivatás évének témájához kapcsolódóan.



„És ő »adott« némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, Krisztus testének építésére” – idézte az Efézusi levél 4. fejezetének 11. versétől kezdődő szakaszát köszöntőjében Siba Balázs tanszékvezető egyetemi tanár (KRE-HTK Valláspedagógiai és Pasztorálpszichológiai Tanszék), kifejtve, hogy egyetemi lelki és szellemi műhelyükben mintegy hat éve keresik már annak útját, hogy mint közösség hogyan élhetjük meg Krisztus-kapcsolatunkat. Ebbe az útkeresésbe illeszkedik a mostani konferencia is.



Az elveszett pásztor
Az előadások sorát Járay Márton református teológus, a SOTE Mentálhigiéné Intézetének munkatársa nyitotta meg, aki az evangélikus lelkipásztorok között végzett 2022-es kutatását ismertette. Ez az anonim felmérés a szolgálatvégzők magányának vizsgálatából indult ki, célja pedig az volt, hogy „jobban megismerjük azt a házat, amelyet Istennek építünk.” A megkérdezett lelkészek arra a kérdésre, hogy mennyire érzik magányosnak magukat, tízes skálán nem igazán mertek hatosnál kevesebbet adni, ennek ellenére az eredmények három elgondolkodtató jelenségre is felhívták a figyelmet: a lelkészek aggasztó tüneteire, a hivatás és szerep szétválasztásának jelenségére, és a lelkipásztori magány sajátosságaira.

„A lelkésznek az az érdeke, hogy ő jól legyen, de a családjának, a gondnoknak, a presbitériumnak, a gyülekezetnek, az egyházmegyének és az egyházkerületnek is az az érdeke, és mégsincsenek jól” – mondta az aggasztó tünetekről Járay Márton. „Komolyan vesszük-e ezt? Amikor kikerül valaki a lelkészi pályára, kap-e kellő imatámogatást és háttértámogatást?” Felhívta a figyelmet arra, hogy nemcsak krízisben, de preventív módon is imádkoznunk kellene lelkészeinkért. Beszélt a stressz és az elhízás összefüggéseiről, valamint a depresszió jelenségéről. Az utóbbi kapcsán kifejtette: bár a lelkészek között a magyar társadalom átlagánál is több a depressziós, de az igazán súlyos depressziótól megóvja őket az istenkapcsolatuk.



A hivatás és szerep egyre jellemzőbb szétválása kapcsán arról beszélt, hogy a lelkészek negyvennégy százaléka többnyire nem veszi ki a heti szabadnapját, öt százalékuk pedig soha, holott azoknak jobbak az egészségügyi mutatóik, akik rendszeresen kiveszik. „Akik nagyobb helyen, több ember felé szolgálnak, vagy más szolgálati területük is van, kevésbé kipihentek és nyugodtak, viszont elégedettebbek és eredményesebbek” – tette hozzá. Az eredmények alapján a lelkészek életük területei közül lelki életükkel a legelégedetlenebbek.

A magányról az derült ki a felmérésben, hogy a megkérdezettek lelkészként vannak csak egyedül, magánemberként jobban érzik magukat, de életük kilencvenöt százalékában lelkészek, nem magánemberek. A lelkészek jóllétében kiemelt szerep jut a lelkivezetőknek, segítőtársaknak, de csak akkor, ha a megelőzésről van szó: ha már bekövetkezett a baj, más megoldás is kell ezek mellé.

„Rendszeresen imádkozzunk a lelkészi hivatásért, egyénileg és közösségileg is!” – kérte zárásképpen Járay Márton, aki református lelkészek között is tervez hasonló kutatást.



Pásztori hivatásszemlélet
Bodó Sára tiszántúli egyházkerületi lelkigondozói koordinátor előadása egyházkerülete lelkészpasztorációs programjának eddigi tapasztalatait összegezte. „Tizenöt év eredményeiről és kudarcairól egyaránt be tudok számolni, hiszen az utóbbiakat is komolyan kell vennünk” – fogalmazott az előadó. A Tiszántúlon 2008. januárjában kezdődött el a pásztorok pasztorációja program, 2015-ben pedig megalapították az Egyházkerületi Pasztorációs Intézetet. A program a helyzetfelmérés mellett két szintjét jelölte ki a lelkigondozásnak: közösséggondozás és egyéni lelkigondozás.

A közösséggondozás kapcsán az alábbi módszereket sorolta fel: spirituális önismeret oktatása a teológiai képzésben; rendszeres zarándoklatok szervezése a teológushallgatók számára; a canonica visitatio lelki találkozásként való újragondolása; lelkészi kiskörök szorgalmazása, a lelkésztovábbképzések felkészítő szerepének átgondolása, spirituális napok tartása, lelkészi köszöntőlapok küldése születésnapokon, egészségügyi szűrés előtérbe helyezése, szabadságolás komolyan vétele. Az egyéni lelkigondozás példájaként a személyes kapcsolattartást és az egyházkerületi tanácsadó szolgálat működtetését említette.



Bodó Sára részletesebben is ismertette egy 2011-ben végzett kutatásukat, amelyet a Magatartástudományi Intézettel együtt végeztek, és amely a tiszántúli lelkipásztorok hivatásszemléletét vizsgálta. Ebből kiderült, hogy a lelkészi motivációk közül a személyes elhívás a legfontosabb tényező, az új egyházközséghez érkező lelkészeket leginkább környékbeli lelkész kollégáik fogadják gyanakvással, a gyülekezet elsősorban példaadást vár el tőlük, a férfiak jobban igénylik a nem hivatalos kapcsolatépítéseket, mint a nők, a legnagyobb helyi eltérések pedig a lelkigondozás és tanítás területein figyelhetők meg.

„A válaszadók első körben családjukat nevezték meg olyan helynek, ahol segítséget kaphatnak. Ez egyrészt jó, mert ezek szerint a többség családjára a bizalmi légkör jellemző, de másrészt rossz is, mert nem terhelhetjük a családokat a lelkészi hivatás gondjaival” – figyelmeztetett az előadó. Hozzátette: nagyon kevesen igényelnek lelkigondozói segítséget, helyette szakirodalmaktól és képzésektől várnak megoldást a lelkészek. Szerinte jelentősen növelni kellene a lelkipásztorok egymás iránti bizalmát, és ennek eszközei lehetnek a baráti beszélgetések, a közös hitélmények és a lelki munkacsoportok.



Pásztorok lelki egészsége
Mucsi Zsófia a Zsinati Missziói Szolgálat munkatársaként a lelkészek háttértámogatásának a koordinálásáért felel, így előadásában ennek lehetőségeit vette számba. „Mi látszik abból, hogy egy lelkész hogyan éli meg saját lelki életét? Gyülekezetében, intézményében általában azt feltételezik róla, hogy jól van, de nem tudni, valóban így van-e” – vezette fel az előadó, aki mindenkit óvott attól, hogy feláldozza a hivatás oltárán a természetes kapcsolatokra való igényeit.

Az országos segítőszolgálat kialakítására irányuló zsinati kezdeményezés célja, hogy témává tegyék a lelkészek lelki egészségét, felmérjék az állapotokat és eszközkészletet kínáljanak a problémák megoldására. Mucsi Zsófia elmondta: célkitűzéseik nagy részét már az Egyházi Jövőkép Bizottság is szorgalmazta, de javaslataik papíron maradtak, most azonban van remény arra, hogy ezen a területen is érdemi munka kezdődhessen el.



„Teljes emberi egzisztenciát igénybe vevő hivatásunk van, ezért, ha nem kapunk támogatást, könnyen kiéghetünk. A lelkészeknek az utóbbi időben rengeteg olyan speciális teendőt is magukra kellett venniük, amelyre nincsenek felkészítve, de egyébként is sokféle elvárás terhelődik rájuk. Hivatásuk munkaeszközének saját maguk számítanak, mégsem vált általánossá önmaguk építésének igénye. Sokszor csak akkor kezdenek saját életükkel foglalkozni, amikor tragédiák történnek, amikor látják a másik lelkész krízisét. Nincs közöttük bizalom, ezért kis lépésekben kell elindulnunk, például kis körökben nagyon sokat beszélgetni, egymás mellett állni, és építeni a kapcsolatokat.”

Az előadó arról is beszélt, hogy miért pont a Missziói Szolgálat alá került ez a projekt. „A misszióra készülő lelkipásztornak szüksége van arra, hogy lelki és spirituális életében támogatást kapjon, ezért szolgálatunk a misszióba való beágyazottságukban közelít a lelkipásztorokhoz. A hagyományos egyházképben a segítés feladata ugyan a feljebbvalóhoz kapcsolódik, de azáltal, hogy országos segítői szolgálat jön létre, egészen másfajta működés is lehetővé válik: differenciálni lehet majd, hányféleképpen lehet segítségért folyamodni az egyházban.”



Pásztori elhívások
A konferencia második felében került sor a „Vocatio Interna et Externa – Hányféle az elhívás? A lelkipásztori szolgálat sokszínűsége egyházunkban” elnevezésű kerekasztal-beszélgetésre, Balog Zoltán dunamelléki püspök és zsinati lelkészi elnök, valamint Lenkeyné Teleki Mária, Makay László és Kántorné Pólus Ibolya református lelkipásztorok részvételével. A moderátor Szabóné László Lilla református lelkész és egyetemi adjunktus volt.

Kántorné Pólus Ibolya az elhívásáról elmondta: ambivalens egyházképpel nőtt fel néhány fős alföldi gyülekezetben, de középiskolásként nagyon sok élő gyülekezettel találkozott, és ez számára hatalmas élmény volt. „Azt sugallták, hogy ez az én közegem. Az elhívásom is arról szólt, hogy ilyen otthont szeretnék teremteni. Szolgálatomban vannak ugyan hullámvölgyek, de szívemet még mindig ez fűti” – vallotta. Szerencsésnek tartja magát, hogy négy évig tapasztalt lelkipásztor mellett lehetett segédlelkész, akitől rengeteget tanult. Úgy véli, nagyon jót tenne minden lelkésznek egy ilyen tanulási időszak. Jelenleg Felsőörsön szolgál, férje műszaki ember, de jó társa a szolgálatban. „Fontos a családi háttér biztonsága, fontosak a kiscsoportok, amelyekbe be tudok kapcsolódni, amelyek reflektívek, így általuk kívülről láthatom önmagamat, és vannak mellettem, akik megfáradásomkor megtartanak.”

Lenkeyné Teleki Mária édesanya, lelkészfeleség, paksi gyülekezeti lelkész, vallástanár és lelkigondozó – számára ez a fontossági sorrend, noha nem mindig ebben a rangsorban éli meg ezeket a szerepeket. Református mintát gyerekként csak apai nagyszüleitől látott, és eleinte ápolónő, orvos vagy tanár szeretett volna lenni, így egyetemi klinikán kezdett dolgozni. „Mindennap vendégünk volt a halál. Ez megdöbbentett és megállásra késztetett. Nagyon sok fiatalt láttam meghalni az orvostudomány fellegvárában, és elgondolkoztam azon, honnan jövünk és hová tartunk” – emlékezett vissza. Ott találkozott pannonhalmi bencés diákokkal, akik elhívták magukhoz misére. „Ez nem az én közegem volt, de megélhettem valamit az isteni princípium emberi aspektusából, ami arra késztetett, hogy a gyerekkori hittanos emlékek nyomán a református egyház felé induljak el.” Belső elhívásában nem ingatta meg semmi. „Erős meggyőződésem, hogy nem mi választottuk Istent, hanem Ő minket. Erre tudatosan is figyelek.” Mentálhigiéniai képzést is végzett, amellyel új világ nyílt ki számára. „Az emmausi tanítványok történetében Krisztus példát ad arra, hogyan szegődjünk az emberek mellé: kíváncsinak kell lennünk az általunk vezetettek történetére, mert utána tudjuk csak elvezetni őket a látás állapotába.”

Makay László nagykátai gyülekezeti lelkészből lett hevesi iskolai lelkésszé, és erről a váltásról mesélt részletesebben. Kiemelte: intézményi lelkészként eleinte sem pedagógus kollégáival, sem az általa oktatott diákokkal nem találta meg a közös nyelvet, kapcsolatukból hiányzott a bizalom, ezért folyton küzdenie kellett azért, hogy elismerjék. Hatalmas felelősségként nyomta vállát, hogy neki kell arculatot adnia egyházának az intézményen belül. Idővel azonban olyan bizalmi viszonyok alakultak ki közte és tanítványai között, amelyeknek nagy súlya van, és így élhette át újra, mit is jelent lelkipásztorként szolgálni.

„Első élményem, hogy lelkésznek lenni totális kiszolgáltatottság, ami mellé mindig kell valami más is” – kezdte személyes vallomását Balog Zoltán. A püspök kifejtette: papgyerekként logikus választás volt számára a teológia, de esztergályosnak is tanult, mert szüksége volt arra, hogy kívülről is rálásson a világra. „Világi tapasztalatok kellenek ahhoz, hogy ne gettóvá, hanem oázissá legyünk” – fogalmazott. Mesélt még saját válásáról is, és ennek kapcsán arról, hogy az egyháznak ezen a területen kerülnie kellene a képmutató ítélkezést. A külső és belső elhívás viszonyáról így fogalmazott: „Az egyházi lét közösségi lét. Ez olykor konfliktusba kerülhet a belső elhívásunkkal, de jó lenne, ha meglátnánk abban a derűt, hogy az egyház igent mond ránk. Számomra püspökként eddig a legmegrázóbb élmény a lelkészszentelés volt: harminckét fiatal vállára úgy rátenni a palástot, hogy előtte egy egész napot eltöltöttünk együtt. Átélhetővé tette, hogy a külső elhíváshoz is imádság kell, akárcsak a belső elhíváshoz.”


Barna Bálint
Képek: Füle Tamás