Nem tudtam levenni a szememet az egyik fényképről, amit a székesfehérvári Vörösmarty Színház galériájában helyeztek ki. A kép a Perelj, Uram! című színdarab egyik jelenetét ábrázolta, ahol református lelkész és katolikus pap egymásba kapaszkodva várja, hogy kivégezzék őket. A történet hátterét nagy vonalakban ismertem, de az ábrázolt jelenet számomra túlmutatott a színdarabon, időben, térben egyaránt. Még nem láttam ekkor a Román Károly által írt drámát, amelyet Sobor Antal azonos című kisregénye alapján készített, de azt éreztem: most olyan hatás fog érni, amelyet sokáig megőrzök a szívemben. A képet látva feltettem magamnak a kérdést: talán egyszer én is ott állok majd a kivégzőosztag előtt a hitem, meggyőződésem miatt?

Pattanásig feszült kapcsolatok
A színdarab az 1848-49-es szabadságharc végén játszódik a dunántúli Csákberényben. A falu lelkészét és papját azzal vádolják, hogy tudatosan szítottak osztrák-ellenes hangulatot a pünkösdi istentiszteleten, ahol felolvasták az 1849-es debreceni trónfosztó nyilatkozatot. Ami az elnyomó osztrák katonák szemében különösen vérlázító volt: a két templomban énekeltek, harangoztak a nyilatkozat felolvasása után. Szikszai János református lelkész a 35. genfi zsoltárt énekeltette a gyülekezettel: „Perelj, Uram, perlőimmel, harcolj én ellenségimmel…”

Szikszait a közönségfilmekből is ismert Gáspár Sándor alakítja, Manszbarth Antal római katolikus plébánost pedig Imre Krisztián formálja meg. Mindketten láncra verve jelennek meg a színen, számomra a bilincsek önmagukban keltenek feszültséget, anélkül, hogy bármit is mondanának a szereplők. Nem csak címében láttam biblikusnak a darabot: ahogy a Szentírás szinte teljes egészében konfliktusokról szól, úgy ez a darab is a legelső jelenettől kezdve a legutolsóig pattanásig feszült kapcsolatokat mutat be.

A dráma bemutatja a szembenálló felek belső konfliktusait is. A bemutatást hitelesnek láttam, mert nem fekete-fehéren ábrázolta a szereplőket: az elnyomó osztrák katonák, bár élvezik a hatalmaskodást, a fegyverek szavát, valójában nem tudnak lelkileg azonosulni a katonai elnyomással. A falubeliek előtt mégis ezt mutatják, látszólag egységesek, következetesek, és a csákberényi magyarokhoz képest ez igaz. A színdarab legerkölcstelenebb karaktere a falu magyar jegyzője, aki viszont teljesen azonosult az elnyomó hatalommal, és teljes odaadással, túlfűtött érzelmekkel szolgálja ki az osztrákokat. Kegyetlenségén még az elnyomók is megdöbbennek.

Színpadon imádkozva Jézus kegyelméért
A két főszereplő hol humorral, hol lelkileg-idegileg összetörve dolgozza fel a körülöttük zajló eseményeket. Tárgyalásuknak egy célja van: beismerő vallomást szerezni tőlük, szavaikat kiforgatva bebizonyítani, hogy felségsértést, sőt, felséggyalázást követtek el. A dráma számomra azt mutatta meg, hogy a földi hatalom és igazságszolgáltatás sohasem lehet tökéletes, mert politikai érdekek formálják. Szikszai János és Manszbarth Antal azonban nem kér bosszút Istentől az elnyomókra. Nem azért imádkoznak a színpadon, hogy Isten sújtson le az osztrákokra, Haynaura, akire bár dühösek, nem átkozzák. Ritkán látom színházban, hogy Jézus megtartó kegyelméért fohászkodnak a szereplők, és azért, hogy a velük szemben hozott ítéletet méltósággal és alázattal tudják elhordozni.

Egyszerű és égbekiáltóan nemes
Az egész színdarabban, bár nemes érzelmek és mély emberi, társadalmi és politikai konfliktusok jelennek meg, van valami nagyon egyszerű. Maga a történet is hétköznapinak tűnik: bűncselekménnyel vádolnak két személyt, akik lázadást szítottak, politikailag ellenezték a törvényes hatalmat. Falusi asszonyok siratják fiaikat, akiket keményen megbotoznak, katonák próbálnak rendet teremteni és ennek törvényes keretet adni. Mintha korabeli osztrák hetilap rövid tudósítását olvasnám. Ez az egyszerűség, letisztultság kiemeli a karaktereket. Így vált számomra a Perelj, Uram! nagyon egyszerű, tiszta és égbekiáltóan nemes történetté.

Szikszai János és Manszbarth Antal kínzások, testi-lelki megtörtség után végül elnyomóik puskacsövével néznek szembe. Igazi ’48-as hangulat, harc a szabadságért, azután megtorlás, elnyomás. A két főszereplő nagyon hamar egymásra talált a szenvedésben. Különbözőségeik ellenére egymás karját fogva, együtt imádkoztak kivégzőikért. A színházból jövet azon gondolkoztam, én már abban a korban élhetek, amelyben nem az osztrák katonai elnyomástól kell félnem.

A színdarab alapján a jövőbe néztem: vallom, hogy eljöhet még az a kor, amelyben keresztyén hitem miatt fognak bíróság elé állítani. Kántorként bűnöm lehet még, hogy Krisztust valló dicséreteket énekeltetek a templomban, ezzel „szítok lázadást” a „törvényes hatalommal szemben”. A nemzeti ünnephez közeledve a színdarab nekem azt tanítja: szabadságunkért, hitünkért, meggyőződésünkért áldozatot kell vállalnunk, és azok kezét kell megfognunk, akik képesek különbözőségeink ellenére mellénk állni. Pontosan úgy, ahogy Szikszai János és Manszbarth Antal tették.

A színdarabot a Nemzeti Színházban is bemutatják március 14-én, 19 órakor. Jegyeket itt vásárolhatunk.

Képek: Kiss László