Piszkos egyház, piszkos politika?

Az alábbi sorokat akár nyílt levélnek is szánhatnám mindazok számára, akik a politika eszközeivel harcolnak azért, hogy visszakapjuk - az erdélyi közállapotokat oly híven tükröző - egyházi épületeinket. Mindazonáltal a Kis Tükörnek nem csak az erdélyi olvasótáborához intézem szavaimat.



Nyílt levelet írni politizálásnak számít. Én most így politizálok.
A politika piszkos dolog, mondják. A hívő ember azonban nem hiszékeny, nem hisz el ilyen butaságot. Tudja, hogy nem a politika, hanem a politikus piszkos. Éppúgy, mint minden más, esendő ember. Sőt azt is tudja, hogy a hívő ember is az. Hogy a keresztények politizálhatnak-e? Már hogyne politizálhatnának. Mint ahogy az sincs megtiltva nekik, hogy szántsanak, arassanak, vállalkozzanak, vagy tanítsanak. Jóllehet miközben szántanak, aratnak, vállalkoznak vagy tanítanak, vétkeznek is, és elrontanak dolgokat. Persze nem mindegy, hogy ki vállal politikai szerepet. A politika nemcsak hivatás, de felülről való elhívás, vocatio kérdése is. Sok önjelölt politikusról érezzük: talán inkább valami másra lenne elhivatott.
Hogy hogyan politizáljon a keresztény ember? Csak úgy, mint maga az Úr, aki mindig a gyengébbek és a kiszolgáltatottak mellé áll. Az egyház, valahányszor önazonos volt, ezt tudta egyetlen politikai programjának: felmutatni a világnak a krisztusi, nem e világból való szeretetet, akár a mártíriumig is elmenően.
Számtalanszor előfordult már, hogy az egyház egyes vezetői mégsem a gyengék oldalára álltak, hanem odasimultak az evilági hatalom mellé. Ilyenkor ahelyett, hogy betöltenék hivatásukat, inkább magyarázkodtak és védekeztek. Nemrég egy hasonló esetre hívta fel a közvélemény figyelmét "A köz élete" című magvas cikkében Cs. Gyímesi Éva (az Új Magyar Szó, 2006. július 4. számában). Az egyik nagy, erdélyi, történelmi egyház egy soklakásos ingatlant kapott vissza az államtól. A benne lakó öregek a rendszerváltás után - szintén az államtól - megvásárolták ezeket a lakásokat, tehát a saját tulajdonukban laknak. És most mégis kilakoltatás vár rájuk: a tulajdonoscsere következtében ki kell költözniük saját, kifizetett lakásukból. A cikk írója joggal nehezményezi, hogy az említett történelmi egyház vezetői miért az öregekkel pereskednek, hogy azok elhagyják az egyház által egyébként jogosan visszaigényelt egyházi ingatlanokat, amikor sokkal inkább az államot kellene beperelniük, amiért ezt a disznóságot végigcsinálta a közemberekkel, a kiszolgáltatott, kispénzű öregekkel, többek között annak a bizonyos egyháznak a híveivel is. Az egyházi vezetők nem éltek a krisztusi kiváltsággal. Pedig az lenne a legszebb, legmeggyőzőbb bizonyságtétel a "polisz", a társadalom éber szeme előtt, ha az egyház és az egyház fői úgy politizálnának, hogy mellé állnak a kisemmizetteknek. És egyben ez lehetne az egyetlen szép és hiteles szolgálata a magyarságnak is.
Aki keresztény emberként politizálni akar, és nem kíván a hiú hatalomvágy és a hübrisz gyanújába keveredni, fontolja meg, hogy a gyengébbek mellett való kiállás a lehető legfennköltebb, leginkább keresztényhez illő dolog. Persze köztudott, hogy "minden, ami fennkölt, az nemcsak nehéz, de ritka is" (Spinoza). Hát éppen azért írom mindezt, mert ritka ma az ilyen értelemben vett keresztény politikus.

Megjelent a Kis Tükör - református missziói lap 2006. októberi számában

Kapcsolódó írások:

Visky S. Béla: Templomaink nyugalmáért

Visky S. Béla: Nehéz ma reformátusbak lenni