Vajon hogyan emlékszünk majd 2020 tavaszára, és mire fognak emlékezni a gyermekeink? Átvészeltük a krízist? Volt kire számítanunk, tudtunk segítő kezet nyújtani? Érettebb emberré váltunk a megpróbáltatásban? Mindannyiunk számára tétje van, mi lesz kérdéseinkre a válasz, amit valamennyien most munkálunk a döntéseinkkel.

Ha valamiért, akkor ezért lehetett csak igazán tétje annak is, hogy a számos, egyébként halasztható program közül a GLS Nemzetközi Vezetői Konferencia magyar szervezői közbenjárására a világméretű, Amerikából közvetített (és már korábban rögzített) rendezvény online kapcsolattal az eredetileg meghirdetett időpontban, március utolsó hétvégéjén a hazai közönség számára szinte minden elemében elérhető lehetett.

A chicagói Willow Creek Gyülekezet vezetőképző konferenciájának jelmondata: „Mindenki formál”, így nemcsak a szó szoros értelmében vett vezetők, de az is meríthet az ott elhangzottakból, aki akár családot, akár csak a saját életét vezeti. Rögzítettünk néhány inspiráló történetet, ezekből osztunk meg néhányat.

Mintát adhatunk gyermekeinknek
A járványhelyzetben szükségszerűvé vált digitális átállás egyvalamit biztosan megmutatott: miként reagálnak rá, és mennyire kezelik biztonsággal a más-más generációba tartozók a különböző platformokat.
Jason Dorsey generációkutató előadásában lerántotta a leplet a különféle generációkkal kapcsolatos sztereotípiáinkról. Például arról, hogy egy-egy generáció határa nem annyira az azt behatároló évtizedekhez köthető, sokkal inkább jelentős események határozzák meg azt, hogy ki melyik nemzedék jegyeit viseli magán. Saját generációmnak – különösen Amerikában – 2001. szeptember 11. a korszakhatár, pusztán azért, mert nemcsak megrengette addig ismert világunkat, de mi még emlékszünk is arra, milyen volt a világ az említett terrortámadás előtt. Azok a felső tagozatosok és középiskolások, akiket a Z-generációba sorolunk, nemcsak a digitális oktatáshoz alkalmazkodhatnak könnyebben, mint az internet nélkül felnövő szüleik, hanem mivel közülük sokan már átélték a 2008-as nagy gazdasági válságot, látták küzdeni és újra talpra állni a szüleiket. A kutatások szerint ennek eredményeként ők nagyon tudatosan bánnak a pénzzel (például félreteszik a születésnapjukra kapott összeget, és a kisebb kiadásaikra a szüleiktől kérnek). Hogy mindebből mi következik? Az előrejelzések szerint a koronavírusjárvány is generációk számára lesz meghatározó élmény, és bizonyos értelemben világot megrengető is. Vagyis, az erre adott reakcióink, megküzdési stratégiánk élő példák lehetnek a következő nemzedék számára. Annál is inkább, mivel a neveltetés és a származás bármely generáció szülötteinél meghatározó jelentőséggel bír.

„Mindig lesz út”
De hogyan is küzdjünk meg a kialakult helyzettel? Craig Groeschel evangelikál lelkész szerint az első lépés, hogy értékeljük a korlátainkat, hiszen azok serkentik a kreativitásunkat. Az online gyülekezeti közvetítések is jól példázzák ezt: noha a hívő közösségek nem találkozhatnak személyesen egy ideig, a technikának köszönhetően több ember is bekapcsolódhat istentiszteleteikbe. „Ha tudjuk, mit akarunk és miért, akkor a körülöttünk lévő nagyszerű emberek, csapattársak megtalálják a hogyant. Mindig lesz út.”

Visszatart, mert vezet
A lelkész emlékeztett Péter apostol történetére is, akitől egy alkalommal egy sánta koldus alamizsnát kért. Az apostol pénzt ugyan nem tudott neki adni, viszont Jézus Krisztus nevében meggyógyította őt. „Igehirdetők gyakran hangoztatják, hogy Isten vezetése abból érthető meg, hogy mi az, amit megad nekünk. Való igaz, de sokszor Isten azzal is vezet, amit visszatart: azért teszi, hogy meglássunk valamit, amit egyébként nem látnánk. Ha Péternek lett volna aranya vagy ezüstje, akkor a koldus csupán pénzt kapott volna, és nem az egészségét, amire valójában szüksége volt.”

Remény, lehetőség, esély
A koldus problémája Isten számára lehetőség. Hogy ez mennyire igaz, arról Krish Kandiah beszélt, aki feleségével együtt tizenkét éve nevelőszülőként fogad otthonába gyerekeket. „Amikor ránéztem az egyik gyerekre, mielőtt magunkhoz vettük volna, csak a bajt láttam. Féltem, hogy a családomban is kárt tehet. A feleségem azonban a haragja mögött egy harcost látott benne, egy kincset, akit ha befogadunk, mi gazdagodhatunk általa. Nevelt gyermekeim tanítottak meg arra, hogy ahol más csak a problémát látja, ott reményt, lehetőséget és esélyt lássak. Mindannyian többek vagyunk, mint az általunk elkövetett vagy elszenvedett legrosszabb dolog.”

A vendégszeretet ereje
A világon nyolcmillió gyermek él árvaházban. „A statisztikák szerint az ott felnövekvő gyermekek harmada hajléktalan lesz felnőtt korára, egyötödük bűnöző és minden tizedik öngyilkos lesz. Ezeket a gyerekeket miért nem fogadják be családok?” A kérdés mégsem költői, hiszen mint mondta, az okok az előítéletekben keresendők. „Ezek a gyerekek nem illenek a mi családunkba, gondoljuk. De mi az előítélet ellentéte? A vendégszeretet, amely kitárja az ajtót, azt látja, ami belül van, összetartozást szül, befogad, becsüli azokat, akik kockázatot jelentenek, nem a problémát látja, hanem az embert.” Szerinte aki a szükségben lévőkbe fektet, az megtapasztalhatja, hogy azok a tőlük telhető legtöbbet nyújtják, így hálálva meg a törődést. Végül emlékeztetett: Jézus a vezető mintaképe. „Ő nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon. Nem a gazdagért, a népszerűért, a befolyásosért, hanem mindenkiért. Ha a legnagyobb vezető időt szakított az elveszettre, a magányosra és a hátrányos helyzetűre, mi hogy tehetnénk másként?”

A visszautasítás nem ítélet
Gondolatait nem csak a gyermekek befogadásával kapcsolatban érdemes fontolóra venni. Sokan éppen most veszítik el munkájukat. Számukra valódi reménysugár, ha a munkáltatók hajlandók újragondolni elképzeléseiket arról, kiket alkalmaznak. De azon is sok múlik, hogy a munkavállaló ne adja fel a keresést.
Jia Jiang előadása arról szólt, amitől a legtöbben – talán leginkább a férfiak – félnek: a visszautasításról. A kínai származású, Amerikában letelepedett férfi érdekes társadalmi kísérletbe kezdett, 100 napon át olyan szituációkat teremtett, amelyekben garantáltan visszautasítják, legalábbis erre számított. Pusztán azért tette, hogy legyőzze a visszautasítással kapcsolatos félelmét. Volt, amikor becsengetett egy kertes házba azzal, hogy labdázni szeretne a pázsiton, egy másik alkalommal pedig az olimpiai ötkarikát formázó fánkcsodát rendelt a sarki sütödében. Csakhogy őt érte a legnagyobb meglepetés: ezek az emberek igent mondtak neki. Tapasztalatai szerint sokszor előfordult kísérletezése során, hogy kérésére akár még bonyolult dolgokra is vállalkoztak ismeretlen emberek, miközben sokan az egyszerűbbeket is elutasították. Mint mondta: a legfőbb tanulság, hogy többet kell próbálkoznunk, mint amennyit megengednénk magunknak, és akkor javíthatjuk statisztikánkat. Hangsúlyozta: ő mind a száz nap alatt ugyanaz az ember volt, ebből is látta, hogy a visszautasítás a másik félről szólt. „A visszautasítás nem ítélet fölöttünk, az elfogadás pedig nem dicséret. Még akkor sem, ha a mi nézőpontunkból mi magunk vagyunk a saját történetünk főhőse…" A legnagyobbak sem adták föl próbálkozásaikat a visszautasítások miatt – emlékeztetett. „J. K. Rowling első Harry Potter-könyvét például tizenkét elutasítás után adták ki. Nekünk vajon mennyi visszautasítást kell elviselnünk?” 

Egyetlen ember
Az egymásra találás szép példája Liz Bohannon és Aggie Netunze története. Lizt mindig is szenvedélyesen foglalkoztatta a mélyszegénységben élő lányok és nők helyzete. Fiatal amerikai újságíróként egy nap rádöbbent, egyetlen ilyen nőt sem ismer. „Mindig félretettem a nagy álmot, mert ahhoz további kapcsolatok kellettek, és pénz… de ezzel mind lehetetlenebbnek tűnt a megvalósítása. Eközben nem vettem észre, hogy elveszett az ’egy’ fontossága. Ez megalázó volt. Az új álmom nem egymillió volt, hanem egyetlenegy. Ehhez nem kellett engedély, pénz. Többé nem lehetett kifogásom; álmodozóból cselekvővé váltam.”

Élhetőbbé és igazságosabbá
Vett egy csak oda szóló repülőjegyet Ugandába, ahol végre megismerhetett olyan lányokat, akik szerettek volna egyetemen továbbtanulni, de ehhez össze kellett gyűjteniük elegendő pénzt. Liz egy egyszerű ötlettől vezérelve egy általa tervezett szandál és egy strapabíró papucs elkészítésével bízta meg őket, a bevételt pedig a továbbtanulásukra fordíthatták.

Akkoriban akár már 9 évesen férjhez adták a lányokat – egy Aggie nevű fiatal nő apja is éppen erre készült. Aggie egy nap ezekkel a szavakkal kopogtatott be Lizhez: „Hadd dolgozzam önnél gyakornokként egy hónapig, és ígérem, értéket fogok teremteni.” Noha éppen nem készültek újabb embert felvenni, Liz nem tudott ellenállni az ajánlatnak. Azóta Aggie az ugandai cég ügyvezetője. Tíz évvel később példájának hatására az általános iskolás korú gyermeklányok nagy része iskolába jár. A divatcég, amely időközben Uganda egyik legnagyobb exportőre lett, etiópiai és amerikai nőknek is munkalehetőséget biztosít ma már. Liz azt vallja: a szenvedélyünk nem olyasvalami, amit megtalálni kell, hanem valami, amit nekünk kell megalkotnunk. „A próbák által többé válunk. A megharcolt küzdelmünk megnyitja az utat másoknak is. Csak közösen tudunk olyan tartós változást létrehozni, ami élhetőbbé és igazságosabbá teszi a világot.”

A gerinc
Afrika nem mindenkinek kellemes emlék. Nemcsak a karrierje, de szó szerint majdnem a gerince is megtört Bear Gryllsnek egy ejtőernyős ugrás alkalmával. A világhírű kalandor, tévés, író egész életében saját határait feszegette, extrém körülmények között igyekezve olyan kiválóságra szert tenni, amit kevesen mondhatnak magukénak. Mint mondta, saját szenvedéseiből tanulta meg, hogy az élet az elszánt embereket jutalmazza, azokat, akik szembe mernek nézni a félelmeikkel. „Ezek által vagyunk valódiak, és ezek által tudunk kapcsolódni egymáshoz.” Kitartását jól példázza, hogy miután felépült sérüléséből, nem sokkal később már a Mount Everest csúcstámadásához gyűjtötte utolsó lelki és fizikai erejét. „Rettegve indultam neki. Az utolsó 400 méteren egy kis belső hang a feladásra biztatott. De a rehabilitációm óta első alkalommal elkezdtem meghallani egy másik hangot is: veled vagyok, támaszkodj rám, menj tovább, a csúcs közel. Mindannyiunknak megvan az Everestje, ez egy lelkiállapot. Rendkívüli érzés volt a csúcson lenni, a horizont szélén látható volt a Föld görbülete. A szél is elállt, én pedig térdre rogytam. A kétség hangja elnémult bennem, éreztem valaki jelenlétét. Az életem egyik legkegyetlenebb pillanatában találtam rá Istenre.” Keresztény hitére azóta úgy tekint, mint egy gerincre – vallotta meg. „Van valaki, aki ismer, szeret, megbocsát, függetlenül attól, hányszor esem el, vagy hányszor vallok kudarcot – minden egyes nap ebből merítek.”