Minden nagy (sátoros) ünnepünknek van legalább egy erős szimbóluma, amiről könnyen azonosíthatjuk. A pünkösdnek kétségkívül a tűz az egyik. Hiszen a bibliai leírás szerint is „valami lángnyelvek” (ApCsel 2,3) jelentek meg a tanítványokon, amikor kitöltetett rájuk a Jézus által megígért Szentlélek. Ez marad a szimbólum, a jelkép, bár ezt nehéz istentiszteleti keretben megjeleníteni. (Homiletika órán tanultuk, hogy azért voltak erre kísérletek, pl. templomok karzatairól égő gyufákat lőttek ki, de hamar felhagytak ezen próbálkozásokkal.)

Mit kezdjünk tehát a pünkösdi tűzzel?

Az idei ünnep előtti napokban elgondolkodtam arról, hogy mi is hiányzik az Egyházunkból (már ha hiányzik valami). Ha röviden akarnám megfogalmazni, valahogy így is összefoglalhatom: a pünkösdi tűz, a Lélek tüze, a lelkesedés, az együtt örülés, a szeretet lángja. Egy egyházi konferencián jegyezte meg valaki a kerekasztal beszélgetésen, hogy a református egyházból „hiányzik a szeretet”. Rosszul is esik az embernek az ilyen sommás mondat, mégis mély gondolkozásra késztet, hogy a hétköznapi ügyintézéseinkben, napi rutinos tevékenységeinkben mennyire van ott a vasárnapi, a szószékről hirdetett isteni szeretet?

Miben is érzünk hiányt?
Abban, hogy megköszönjünk valamit a másiknak.
Hogy elismerjük a másik munkáját.
Hogy kifejezzük: csodáljuk a hite erősségét.
Hogy örüljünk annak, ő mennyire lelkesen dicséri az Urat.
Hogy elmondjuk, ő gazdagabb, mint én.
Hogy nála jól működik, ami nálam nem.

Az első keresztyénekről sok mindent meg lehetett állapítani, vádolták is őket mindenféle koholmányokkal, kitalációkkal, félelmekkel, de azt elmondták róluk már a kezdet kezdetén: „lám, mennyire szeretik egymást”.

Mit kezdjük a pünkösdi tűzzel ebben az évben, amikor az elemek sokszor megmutatták, hogy nem lehet őket feltartóztatni, kiszámítani és uralkodni rajtuk, irányítani őket? Nagy nehezen el lehet oltani egy híres katedrális teljesen leégett többszáz éves tetőszerkezetét, végig lehet locsolni egy híres kollégium élettereit, lehet lavírozni a „zavaros, bölcs és nagy” folyamon, de azok áradnak, rombolnak, elemésztenek, elnyelnek, magukba zárnak, s a halálos ölelésből nem mindenki szabadul meg. Ilyen a pünkösdi tűz is, de pozitív értelemben: Isten Lelkét nem lehet feltartóztatni. Nem lehetett akkor sem, amikor Jézus rálehelt a tanítványokra, mondván: „Vegyetek Szentlelket!” (Jn 20,22), és akkor sem, amikor az összegyűlt tanítványokon megjelent Isten égi jele. És azóta is tart Isten diadala, hiszen ő „diadalmenetben hordozza” az övéit (2Kor 2,14), Isten „kedves gyermekének”, az Egyháznak hol dicsőségesebb, hol pedig árnyoldalasabb története.

A kérdés az, hogy beállunk-e Isten Lelkének sodrásába?
Hagyjuk-e magunkat hordoztatni vele?
Rábízzuk-e magunkat Isten szeretetére?
Szeretjük-e és csodáljuk-e úgy Isten munkáját, mint egy kisgyerek a színes papírforgót?
Megéget Isten tüze, vagy mi égünk az ő szolgálatáért?

Mert a tűz kettős természete megmarad: melegít, húst pirít, közösséget ad, de egyszersmind meg is emészthet, el is égethet és pusztíthat. Amikor a Ráday kollégium leégése következtében a teológusok elvesztett tárgyaik és otthonuk otthagyása után átköltöztek az újba, megjelentek az első „graffitik” a falakon: „ég, de mégsem ég el” (2Móz 3,3). Mert az is előzetes, a pünkösdöt jelző csoda volt, hogy Mózest a lángoló, de el nem égő csipkebokornál úgy hívta el Isten, hogy minden tiltakozása ellenére megértette, a Vagyok szava nem csak egy lehetőség, nem egy baráti tanács, hanem elemi és emésztő tűz is, ami őt is elemészthetné, de nem teszi, hanem felemeli, megerősíti és feladattal bízza meg! A teológusok is átélték, hogy a pusztító tűz bár emberéletet is követelt, ők mégis perzselődés, sérülés nélkül jutottak ki az épületből, és élték át Isten megőrző kegyelmét. Belső erővé válik-e, és Isten szeretetének nyilvánvaló igazsága marad-e az intézményt elpusztító tűz?

Hol van a tűz?

Hol van a tüzed?

Van tüzed?

Az elsőéves teológusoknak mindig elolvasom egy házi, meghittebb, teázgatós alkalmon Lázár Ervin: A tűz c. novelláját. Ennek kiindulása az a mitológiai jelenet, amikor Prométheusz kínja hirtelen megszűnik, – aki ellopta az istenektől a tüzet, s büntetésül egy keselyű tépi máját szüntelenül –, mert a keselyű egyszer csak elengedi a szenvedő hős máját, mondván: a földön már nincsen tűz, fölösleges erőlködni. És egy közös, nagy séta keretében győződnek meg arról, hogy vajon van-e tűz a földön. S amikor már „belső tüzet” sem találnak, és minden odaveszni látszik, akkor Prométheusz mégsem tagadja meg magát, újra elindul, hogy megszerezze az emberek számára a tüzet. Ha néha úgy is látszik, hogy hiányzik a tűz belőlünk, az Egyházból, mégis vannak ma is, akik újraélesztik és felgerjesztik Isten tüzét.

Isten elhívásának, szolgálatának, szeretetének tüze ma is árad. Nincs más hátra, mint kitárni magunkat Isten szeretetének ezen az ünnepen, amikor annyi bizonyságtétel, konfirmációi áldás, útrabocsátás, úrvacsorai közösség van gyülekezeteinkben, van, aki a szabadban ünnepli, van, aki a parókia kertjében egy nagy fa árnyékában, van, aki a templomban, de a Lélek oda fúj, és ott a leghatékonyabb, ahol várják is! Gyújtsa meg bennünk Isten az ő emésztő, de mégis megőrző pünkösdi lángjait!

Bölcsföldi András spirituális