Három-négy éves lehetek. Egyetlen széken ülünk hárman az illatozó rózsafák alatt, kinn a kertben, a vadonatúj kaposvári házunk előtt: édesanyám, a nővérem és én. Ez az első otthonunk, ahova születésem után kerültem. Amíg folyt az építkezés, nővéremet az apai, engem pedig az anyai nagyanyámnak adtak oda.

Mindkettőtöké vagyok (első kép)
Csak ritkán hoztak haza bennünket, de sosem egyszerre. Olívia tizenöt hónappal idősebb nálam. Nyár van. A kertben susognak a lombok, rózsaillat terjeng. Édesanyánk kétoldalt a karjával átölel bennünket. Ez az én anyukám! – mondja nővérem, miközben szemben ül velem, anyukám egyik lábán. Átellenben, a másikon én. Fura így hármasban. Meghökkent, hogy egy másik gyerek azt mondja, az én édesanyám az övé. Tőle várok igazságot: „Ugye, hogy az enyém vagy?” „Mindkettőtöké vagyok” – feleli szelíden. Gondolkozom, hogyan lehetséges ez. Nem fér a fejembe. Ekkoriban még vannak ilyen rejtélyes dolgok előttem, ez is azok közé tartozik. Nem tudok mit kezdeni azzal, hogy nincs mindenkinek külön anyukája, hanem osztozni kell. Szeretettel elmagyarázza: Olívia a testvéred. Ezt a szót, hogy testvér, először hallom. Nem igazán tetszik. Emésztgetem. Hallom, amint édesanyám édesapámmal beszélgetnek a konyhában, s azt mondják, nem lehet a lányokat tovább külön nevelni, mert nem ismerik egymást. Utána még sokáig veszekszünk a nővéremmel, ahányszor csak találkozunk, ráncigáljuk egymás haját. Aztán valahogy egymáshoz csiszolódunk, öt-hat éves koromra mintha ikertestvérek lennénk. Így növünk fel. Egy test és vér vagyunk.

Szivárvány az égen (második kép)
Reggelente édesanyám hosszú, barna haját bontja, fésüli. Készülődik a munkába. Hideg vízzel mossa meg arcát, a reggelinket már odakészítette a konyhaasztalra, én még nem akarok kibújni az ágyból. A takaró rejtekéből figyelem, hogyan lesz a leomló derékig érő hajzuhatagból divatos konty a fejtetőn. Könnyed, gyors mozdulatokkal tűzi meg csattal, s már a nylonharisnyát igazítja a lábán. A kiskosztüm tökéletesen áll rajta. Sminket egyáltalán nem használ. Sem rúzst, sem púdert. Édesanyám karcsú, édesapám gyakran mondja neki, igen sovány vagy, Panni, többet kellene enned. Nézem kedves arcát, légies alkatát. A legboldogabb gyerek vagyok a világon, amikor kezébe fogja kezem, úgy vonulok vele az utcán a piacra, a boltba, a rendelőintézetbe vagy a postára. Esténként fejből mesél nekünk, sokadszorra sem unjuk. Van egy mozdulata, ami különösen kedves. Kézfejével kétoldalt az orra mellett megdörzsöli az arcát, s közben elfojt egy mosolyt. Ilyenkor tudom, hogy boldog. Kilenc-tíz éves vagyok, otthon egyedül fekszem, beteg vagyok. Kinn villámlik, dörög. Hallom, hogy zörög a kulcs a zárban, nyílik az ajtó, egyenesen az ágyamhoz siet. „Hazajöttem, mert azt gondoltam, félsz a vihartól, mondja. Itt maradok veled, míg eláll az eső. Szendvicset ad, leül mellém. Az eső nem akar elállni, ezért felöltöztet. Elvisz a munkahelyére. Ahogy átlépjük a küszöböt, a sötét felhők szétoszlanak, hunyorogva nézem a szivárványhidat az égen.

A lelkem beszél velem (harmadik kép)
Nem tudom, miért, de vannak az ember életében komisz időszakok. Amikor pontosan tudja, hogyan kellene cselekedni, de valamiért mégis az ellenkezőjét teszi. Egészen kis koromtól becsületességre, igazmondásra neveltek a szüleim, s maguk is ezt élték elénk. Nem szavaikban voltak azok, hanem legkisebb hétköznapi dolgaikban is. Ha rosszat tettem, az volt a kérésük, mondjam el, miért. Nekem valahogy nem megy az őszinteség. Alsó tagozatos vagyok az általános iskolában. Nem tudok jó lenni, pedig igyekszem. S milyen nehéz bevallani! Ilyenkor gombóc van a torkomban, szorít. Megfejthetetlen, de mindig lelepleződöm. Ezredszer hallom: „Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik.” Nagyjából értem ezt a mondást. A korsó eltörik, mert törékeny.  Ha nem járna a kútra, nem lenne semmi baja. Miért járok én a kútra? A hazug ember lelepleződik. Újra és újra megszégyenülök kisebb és nagyobb rosszaságok miatt. És hallom az intést: a hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát.

Tizenkét éves vagyok, amikor osztályfőnököm azt mondja, eljön hozzánk, beszélnie kell a szüleinkkel. Iszkolnék, de nem lehet. Jövünk haza az iskolából hármasban, a nővérem, az osztályfőnököm és én. Édesanyám nem érti a váratlan látogatás célját. Leülteti, kínálná üdítővel, de tanárom elhárítja. „Igen nagy a baj, anyuka, a lányokkal!” – mondja. Kifutnék a házból. „Egyik iskolatársuktól loptak, bevallották” – hallom tanárom hangját. Édesanyám nem mozdul. Mint aki nem fogja fel, amit hall. Aztán felénk fordulva kérdi: igaz ez? Bólintunk némán. Nem emlékszem pontosan az osztályfőnököm és édesanyám párbeszédére. Tanáromat én kísérem ki a kapuhoz, csendesen megjegyzi: „Szégyellem magam helyetted, ilyen becsületes édesanyád van, hogyan tehettél ilyet?” Visszaérkezem a lakásba, édesanyám még mindig nem szól. Délután édesapámnak rövid mondatokban számol be arról, hogy itt járt az osztályfőnök. Édesapám kérdései falról visszapattanó nyilak: „De hát, miért nem mondtátok, hogy szükségetek van pénzre? Adtunk volna! Máskor szóljatok!”

Este édesanyám az előszobában lévő csapból friss vizet enged a korsóba. Miközben jön befelé, kezében a kancsóval, sír. Saját magának mondogatja: „Az én lányaim. Istenem, mivel érdemeltem ezt ki?” Folynak a könnyei. Nem bánt, nem ver meg, nem kér számon. A lelkem beszél velem. Elhatározom, hogy ha anyukámnak oly sok minden miatt szomorúnak kell lennie, énmiattam többé nem lesz.

A következő nyáron a balatoni strandon sétálgatok a barátaimmal. A fűben szétszórva pénzdarabok, vegyesen két-, öt- és tízforintosok. Kieshetett valakinek a nadrágjából, amikor átöltözött. Összeszedem, s odateszem az egészet a legközelebbi asztalra, hogy megtalálja a gazdája. Irtózom attól, hogy bármit elvegyek, ami nem az enyém.

Egy csokor ibolya (negyedik kép)

Mindenáron Áron? – kérdezgeti egyetemi professzorom a szülés előtt. A félévi vizsgákat épp hogy megcsinálom, máris megérkezik. A szülői szerepre egyáltalán nem vagyok felkészülve. Férjem édesanyja kísér bennünket haza a kórházból. Áron az autóban sírni kezd, születése óta csendben volt, vagy aludt, vagy szopott. Most, a taxiban hazafelé tartva, kiereszti a hangját, én pedig ámulva figyelem. Abbahagyja, nyöszörög, majd újra rázendít. Ez mi? Sír? Miért? – nézek tanácstalanul anyósomra. Nevet: hajjaj, Hajnikám, ha tudnád, hogy még mennyit fog! Nem tudom, hogy a kisbabák sírnak. És Áron tényleg sokat sír. Férjemmel mindketten nagy alvók vagyunk, de onnantól kezdve nincs pihenés. Az első hetekben ötletszerűen ébred éjszaka, többször is. Nappal gyönyörködünk benne, de az éjszakai ébrenlét miatt ájuldozunk a fáradtságtól. Mindenki tanácsokat osztogat, hogyan lehet rendet vinni egy kisbaba életébe. Csak legyetek következetesek, nem elgyöngülni! – ez a legfőbb parancs. Nem könnyű szülőnek lenni! – állapítjuk meg a hatodik hét végén. Jártányi erőm sincs, magamat megadva konstatálom: nincs se ünnep, se hétvége. Egy kisbaba nem tart szünetet. Nem megy el hétvégére, hogy mi egy kicsit kifújjuk magunkat. Édesanyám Veszprémből csak ritkán tud meglátogatni, s csodálkozva látja, hogy az ő szétszórt, szeleburdi lánya milyen rendszerető lett.

A felmentő sereg férjem édesanyjával érkezik meg, akivel egy városban élünk. Áront kéthónapos korától először csak hétvégékre viszi el, aztán hosszabb időkre is. Elérkezik a május. Áron négy hónapos. Vasárnapi ebédre érkezünk a férjem szüleihez. Felmegyek az emeletre, hogy megnézzem, mit csinál. Csendben fekszik, a játékait nézegeti. A rácsos ágy szélére kis ibolyacsokor kötve. Megszagolom, illatos, friss. „Mit szólsz a fiad ajándékához?” – kérdezi anyósom nevetve, amikor átjön a szomszéd szobából. Egész délelőtt takarított, kikapcsolja a porszívót. Átölelem. Mélyen megérint a figyelmessége, hiszen én még nem kaphatok virágot Árontól. Az igazi ajándék részéről pedig csak ezután következik. Kiveszi egész évi szabadságát, hogy május közepétől június végéig halasztás nélkül letehessem a vizsgáimat.

Sok évvel később a veszprémi házban: karácsony. Szomorú árnyékot vet rá, hogy apósomtól pár héttel ezelőtt vettünk búcsút. A gyerekek a nagy ház zugaiban játszanak. Édesanyám a sógorommal beszélget, férjem elmélyülten magyaráz. Anyósomat is meghívtuk, szótlanul ül az antik konyhai kredenc előtt. Magányosan. Élő film pereg szemei előtt. Mi, többiek vagyunk a szereplők, nyüzsgés, zsivaj, boldog készülődés közepette. Ő a távolból, a gyász, az összetörtség prizmáján át engedi magába a világot. Odamegyek, átölelem. Neki is van hasonló arcmimikája, mint édesanyámnak. A főzés, hajápolás, egészségmegőrzés, az irodalom, a jogi szakma és még ki tudja, hány területen tőle tanultam egy sor dolgot. Ő tanított meg palacsintát sütni úgy, hogy ne égjen oda, spenótot készíteni, ami lágy, krémes-édes, s hibátlanul kivasalni egy férfiinget.

Majd megérted! (ötödik kép)
Egész nap futkározom, estefelé azonban megszólal bennem az óra: hívd most! Oda van készítve az asztalra a telefon, nézi, mikor csörren meg. Néha rosszul tartja, s nem hallja, amit mondok. Ilyenkor gyengéden figyelmeztetem: emeld feljebb a füledhez. Feljebb! Még feljebb! Most jó? Máskor elejti, még szerencse, hogy nem a lavórba. Rögtön hívom a húgomat, Noémit, akivel együtt él, hogy menjen be hozzá, s rakja össze neki a készüléket. „Bocsánat, hogy ilyen ügyetlen vagyok!” – mentegetőzik. Ha fáj valamije – és mostanában gyakran fáj –, egész nap róla gondolkodom, s imádkozom, gyógyítsa meg az Úr. Na, hogy érzed magad? – érdeklődöm másnap. Öregesen! – feleli. Jó, de mi van a fejeddel? „Nem fáj” – feleli. Próbálok vitaminokat szedetni vele, de nem fogad el semmit, amit nem ismer. Ha már hét óra után hívom, lelkiismeret-furdalásom van, miért nem előbb. A kérdések és feleletek hasonlóak. Nem az a fontos, hogy mit mond, hanem a hangja színe. Ebből tudom, hogy jó vagy rossz napja volt, fájt-e a feje, evett-e, esetleg idegeskedett vagy bánkódott valami miatt. Igyekszem kideríteni a baj okát, majd beszélünk a húgommal, mi módon orvosolhatjuk.

Tegnap leültem a számítógép elé, hogy lejegyezzem, mit mondott: „Olyan jó, hogy hívsz, fellángolok, amikor meghallom a hangod. Egy kis csokidarabkát eszem, olvasom az újságot. Várjál, kikapcsolom a rádiót. Holnap, ha jó idő lesz, megpucolom az ablakot, és ha Karcsiék elmennek Udvariba, kitakarítok. Akkor ki tudom rakni a székeket az udvarra, senkinek nem lesz útban. Felmosok, s felkenem pasztával a padlót. Te, Hajnal! Olyan jó érzés, hogy hallom a hangod. Megmelegszik a szívem. Olyan boldog vagyok. Mit szólsz ahhoz, hogy Palkó megy iskolába most ősszel? Kíváncsi vagyok, Noémi melyik iskolába íratta be. Karcsi sokat tanítja, mindig szépen beszél vele. Te, olyan öröm, amikor hallom a hangod! Majd eszedbe jut, milyen jó érzés, amikor ennyi idős leszel, s meghallod majd a gyerekeid hangját! Majdnem a nyolcvanadik évemben vagyok, annyi mindent láttam, sok rossz is volt, meg volt jó is. Mindegyiket elfogadtuk. Te, annyira köszönöm, hogy hívtál. Nem tartalak fel, hátha mentek futni. Azt kívánom, jó kis futás után jó kis könnyű vacsorát egyetek, s szép álmokat, amikor lefekszetek. Ja, ma fáradt vagy? Akkor inkább pihenjetek! Nagyon vigyázzatok egymásra! Köszönöm, hogy hívtál. Az egész családot puszilom.”

Cseke Hajnalka

Képek: Füle Tamás