Haza vezetett az út, vidékre – ennek az országnak arra a vidékére, amelyet úgy hívnak: puszta. Nehéz elképzelni, hogy valaha dús erdők, őstölgyesek borították a földjét. Vannak erdőfoltok ma is, de több benne a tágas tér, a művelt és felhagyott irtás meg a tömény örvényhomok. Vannak települések, de a pusztába érkezni csak a lakott területek elhagyásával lehet. Embertelen, ember nélküli helyeken jobban rá lehet látni önnön emberi mivoltunkra, nem tereli el a figyelmünket senki és semmi. Bele lehet illeszkedni a pusztai történetek és valóságok szimmetriájába. Szimmetrikussá rendeződöm a kiüresedettséggel, a csenddel és a szélesvásznú kitettséggel.
Szavát vesztett és kivetett vagyok a pusztában.

 
Hajtom a biciklit, szilaj ütemet ver a pulzusom. A naplemente úgy csorog le épp az ég alján, mint egy szép nőről az arcfesték. Rácsuktam a házunkra az ajtót, majd a városomra. Most pedig kimerészkedem a dísztelen tűlevelűek, a gazdagságukat és minden sajátjukat elhullatott fák közé. Igaz, bent pár fokkal mindig kellemesebb van. És itt kint nincsen ölmeleg, nincsen kézmeleg, nincsen boldog csók melege. A sült kalács illatával koszorúzott meleg is ablakszárnyak és zárak mögött maradt. Mert valódibb és józanabb megtapasztalásra vágytam. A valóságra. Mi vagyok én, az ember, teleket elriogató hangoskodás és a fényfüzérek madárijesztői nélkül? 
Megfutamodott és éktelen vagyok a pusztában.

Az ember szíve, ha lehet, még szorongóbbá válik novemberre, majd decemberre érve. Rövidülnek a fények, megnőnek az árnyékok, a fázás horzsolja durvára kézfejünket, pozsgázza arcunkat. A nyári selymek ruhaesését felváltja a télies kabát nehézkessége, fedett és homályos bensőségessége. Értem és érzem azt a sürgést, amellyel zsibbasztani szeretnénk ennek az időszaknak az élettelenségét. Világot kellene gyújtani. Világosságot, világ világosságát, mert sötét van.
Szorongó és küszködő vagyok a pusztában.

Jelenjen meg végre valami, mint a felkapcsolt villany fénye. Kívántam, robbanjék villanyos feszültséggel valami, ami feszültség, ami energia. A hirtelenség és az azonnali válaszok kioldó erejében bíztam. Úgy vártam erre, mint aki még sosem látott villanyt. Pedig az emberi lélek vidékein és a pusztán az áram erőszak. A lélek egy dolgot visel csak el, és él túl: ha tapintatosan beengedik a Napot az ablakokon, először a réseken, talán a kisebb hasadékokon. Talán csak egy mécsest egyszerre.
Váradalmas és türelmetlen vagyok a pusztában.
 

Nem élünk mi szépen összecsengve a világgal. Van egy valóság, amelyet klímakapcsolók, hőszigetelések és távfűtések üzemeltetnek. Elegáns króm csapból özönlik a forró víz, e-mailek és lemerülő akkumulátorok hangjelzései szabják meg ritmusunkat, alkalmazások vezérlik és osztják be az időnket. A régi rítusok üresek, jelentéktelenek, talán nem is értjük őket. Nem kell meleget csiholnunk, nincs szükség fényrakásra, nem kell érdes kézzel fát pakolnunk, kemény mozdulatokkal kalácstésztát gyúrnunk. Nem értjük a tiszta méz, a kenyérfalat, az egyszerű alma ízét, mert túlizgattuk és szétsorjáztuk az ízlésünket. Az erőművek áramára rákötöttük a gyönyörű izzókat, a vezetékek kútjain zubog a meleget adó gáz. Felrobbannak és szétszaladnak a műanyag színek. És az ember szíve szorong e karnevál közepén.
Sokaság és túlcsorduló pohár vagyok a pusztában.
 

Cicomátlan és leplezetlen ürességgel létezett a puszta körülöttem.
Bolygott a fejem és elnehezült.
Végre elfáradtam és megálltam, az út mellé hajítottam a biciklit. Kiálltam a tágas tér közepére. Az esőtlen felhők a látóhatár egyik végéből a másik végébe siettek. Az erdei fenyők között didergőzött a szél, csontig hatoló hanggal rázta az ágakat. Úszott az egész ég fölöttem. A levegőben mocorgó viharok szaga keveredett a telelő föld barázdáiból felcsapó lehelettel.
Az öntörvényű köreim fölött kibontakozott a maga idejében zajló tél, pusztulás és elpihenés valósága. Az Isten mindent a maga idejében és helyén hordozó rendje.
Dobogó szív és felfelé tartott tenyerű karnyújtás vagyok a pusztában.

És az Isten azt mondta: én VAGYOK a pusztában. Nem vagy már csak magadnak, mert igazából és valójában az enyém vagy. Önmagadat és másokat bántó szavaid kudarcát hallgatássá és belső csenddé szelídítem. Nem vagy kivetett, hanem a meghívottam vagy; régóta várt, makacs utazóm. Magad kapkodsz és menekülsz; gyere és juss el, hozzám. Nem szaggatlak meg, de megtisztítalak a felesleges terhektől, nyűgöktől. Nem szorongatlak, hanem minden oldalról foglak és védelek. Én várok rád, ősi türelemmel. A poharadat kiittam helyetted. Amiből túl sok, minden, amit borogatnod kell, borítsd mind elém. Én nagyobb vagyok a te szívednél. A tenyerembe véstem a nevedet.
Vársz rám advent idején? Már itt vagyok.

Szabó Dóra