„Csak a szabad embernek van esélye a szeretetre. A Légy szabad! felszólításnak ebben áll a nagysága, ebben az esélyben, ebben a súlyban. Szabadnak lenni az nem szabadságon lenni, az nem könnyű feltétlenség, szabadnak lenni nehéz.” (Esterházy Péter) Fogságban lenni nehéz teher. De már szabadnak lenni is? Esterházy Péter egy írásában azt taglalja, hogy a gimnáziumi évei alatt volt egy fizikatanáruk, akit diákos, lázadó hevükben nem nagyon szerettek, mert túlságosan következetes volt, mai szóval merev, csak az anyagot adta le, és emellett nagyon igazságos volt, nála a 2x2 négy volt, aki tudott, jó jegyet kapott, s aki nem, nem. Éppen ezért rökönyödtek meg, amikor az első érettségi találkozón ez a tanár elkezdett nekik beszélni a szabadságról. Addig azt gondolták róla, hogy kocka, a fizikai törvényszerűségnél nem lát messzebb. És akkor értették meg, hogy az ő óráin rend volt, ami talán az elmúlt rendszerben éppen a szabadság megélésének (és a lázadásnak) egy különös módja volt. Talán éppen ez az orwelli szabadságeszmény mozgatta a pap tanárt is: „A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy a kettő meg kettő négy. Ha ezt megtehetjük, minden egyéb magától következik.”

A remény rabjai című, méltán híres film is taglalja a rabok elveszített képességét a szabadságra, mert vajon hosszú bezártság után tudnak-e élni a szabadságukkal? Meg lehet szokni a bezártságot, sőt, még könnyebb is élni mindazzal, ami kiszámítható, amihez az ember hozzászokott, még akár szigorú keretek között is. A film szerint nem mindenkinek sikerül megválnia ettől. A szabadság az ember legalapvetőbb vágya, de tudunk-e élni a szabadságunkkal? Vannak olyan korlátok, amelyeket éppen a szabadságban tapasztalunk meg? József Attila szépen fogalmazza meg a Levegőt! című versében: „s nem oly becses az irhám, hogy érett fővel szótlanul kibírnám, ha nem vagyok szabad.”

Ahogyan visszagondolok az életemre, mintha mindig a szabadságot kerestem volna. Talán minden öntudatlan gyermek- és ifjúkori mozdulat is ezt mutatja? Amikor kisgyermekként kimásztam a járókából, amikor elszöktem az óvodából a világ legaranyosabb kislányával, amikor először fejtettem le a kezem anyukám markáról, amikor nyári szünetben reggel 6-kor akartam kelni, mert akkor több szabadidőm lesz, amikor a gimnáziumban kilógtunk a városba a lukasórán, amikor szüleim arra költötték el megtakarított pénzünket, hogy világot lássunk, amikor a katonaságnál verseket tanultam éjszakánként az őrbódéban, amikor kialakítottam életem kereteit. Mégis, amikor felnőtten eléri az ember, hogy a maga ura, azt tesz, amit akar, ő dönt arról, hova megy, mi hogyan lesz, akkor érzi úgy magát, mint a költő, amikor eszmélkedett. „Fülelt a csend – egyet ütött. Fölkereshetnéd ifjúságod; nyirkos cementfalak között képzelhetsz egy kis szabadságot – gondoltam. S hát amint fölállok, a csillagok, a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint rácsok a hallgatag cella fölött.” (József Attila: Eszmélet) Petőfivel ellentétben, akinek a végtelen rónaság, az Alföld tengersík vidéke adta a szabadság határtalan érzését, egy évszázaddal később egy másik költőnek a fölénk terülő csillagháló a bezártság érzését adja.

A szabadság szimbóluma valamiképpen összefügg a látható vagy láthatatlan külső vagy belső rácsokkal.  „Szabad vagyok! – mondta a majom a rácsnak. Én nem! – mondta a rács – Engem majmok köré zártak.” (Dalszöveg) A rabságnak vannak keretei: egy börtöncella, egy bezárt barakk, egy dohos pince, egy szögesdróttal határolt terület, de vajon vannak-e a szabadságnak keretei? „Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este. Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.” (Radnóti Miklós: Hetedik ecloga) Ahogyan a rab hozzá van kötve a rácsokhoz, azonképpen a börtönőr is a rabhoz. Ő sem szabad? Vagy lehet a rab is az, miként a román börtönökbe vetett Richard Wurmbrand lelkész, aki a háromlépésnyi cellájában mindig csak kettőt lépett, hogy ne a külső kényszerekhez kelljen igazodnia. Belül volt szabad. Minden ünnepünk erről szól, amikor a szabadságért küzdöttünk. Mert a szabadságot csak üvölteni lehet, mint William Wallace skót szabadsághős tette egykor, s ez szó szerepel kőből épült emlékművén is, s mintha a skótok vérét ez a szó pezsdítené is: Freedom! De van nekünk is szabadságharcos poétánk, aki megénekelte, hogy szabadság és szerelem nélkül nagyjából fölösleges élni, s ez a kettő, amiért érdemes meghalni is. Ezt ő életével és halálával és számtalan verssorral igazolta. S ezt jelzi Vörösmarty is a Szózatban: „Szabadság! itten hordozák Véres zászlóidat, S elhulltanak legjobbjaink A hosszu harc alatt.” A szabadság tehát olyan fogalom, amelyért csak meghalni lehet? Vagy az adja meg a létünk igazi keretét? A szabadság a renddel, rendezettséggel kapcsolatos? Ahol rend van, ott szabadság is van?„Ahol a szabadság a rend, mindig érzem a végtelent.” (József Attila) Vagy éppen fordítva? A szabadság az, amikor fel tudunk állni? A költő mindenestre így fogalmaz: „Négykézláb másztam. Álló Istenem lenézett rám és nem emelt föl engem. Ez a szabadság adta értenem, hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.” (József Attila: Isten itt állt...) Van, amikor a kín, a szenvedés is azt mondatja: a szabadságomból még fel tudok állni. Amikor Radnóti így fogalmaz: „Nem menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek.” (Erőltetett menet), akkor arról az erőről ír, ami segíti a felállást, a lábra állást és az elindulást is.

Megküzdött és megharcolt szabadságainkról szól az életünk. És a keresztyénségünk is. Nem hiába óv Pál apostol: „Krisztus szabadságra szabadított meg minket, álljatok szilárdan, és ne engedjétek magatokat újra a szolgaság igájába fogni.” (Galatákhoz írt levél 5. rész, 1. vers) De hát miért is tennénk? Valószínűleg ugyanazért, amiért egy rab nem tudja elhagyni a megszokott celláját. Kényelmesebb, kiszámíthatóbb, egyszersmind könnyebb is szabályok szerint élni. Valami nagy rendben. Sok keresztyén nem tud élni a Krisztusban nyert szabadságával, ezért szereti, ha neki inkább megmondják, mit kell tenni, mit kell hinni, milyen rendszerben kell élni. Ők többnyire táborokba is tömörülnek. Pedig nagyon igaz, hogy Krisztus „a tételes parancsolatokból álló törvényt érvénytelenné tette, hogy békességet szerezve, a kettőt egy új emberré teremtse önmagában.” (Efézusiakhoz írt levél 2. rész, 15. vers) Ennek az új embernek adatna a szabadság, mert Isten éppen a szabadság terhével ajándékozott (és nem sújtott) minket. Ő néz minket olyan nagykorúnak, hogy ránk bízza a döntéseket, kivel milyen jót tehetünk, nemcsak ma, hanem mindenkor. És az is jó, hogy szabad vagyok nem tenni meg valamit, pedig megtehetném. Ez is a szeretet egy foka. Szabadnak lenni tehát nehéz? Szabadnak lenni könnyű? Szabadnak lenni jó? Szabadnak lenni hálás? Szabadnak lenni békés? Mi a szabadság? A szabadsággal kialakított viszonyunk talán olyan, mint a tánc, amikor a férfi és a nő pontosan tudják, hogy mi van köztük, mégis állandóan az elengedés, a közelkerülés, a távolodás, a hiány és a viszontlátás öröme van köztük. Az egész egy sűrű forgatag, értelemmel, érzelmekkel, szabályokkal. A szabadság nagy táncát mégis egész pontosan határozza meg az ütem, a ritmus, a szigorú szabályok, kilépett lépések, begyakorolt formák. És mégis benne van a játék is a komolyság mellett, a kötöttség és a szabadság, és mindezzel együtt az ember méltósága. Mi mással is zárhatnánk: „Az én vezérem bensőmből vezérel! Emberek, nem vadak – elmék vagyunk! Szivünk míg vágyat érlel, nem kartoték-adat. Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!” (József Attila: Levegőt)

Bölcsföldi András
irodalomtanár, református lelkész