Pünkösdkor Isten Lelke kiröpíti a tanítványokat a felső szobából. A korábban tanácstalanul, s szorongva elvonuló, majd Jézus mennybemenetele után kitartóan imádkozók a Lélek erejével kilépnek a nyilvánosság elé, teret foglalnak, gyülekezetet gyűjtenek. Csak úgy röpködnek a számok: háromezer, ötezer… Egyre növekvő láthatóság s növekedő egyház.

Kirajzani, jelen lenni, teret foglalni, növelni az egyház láthatóságát – lehet-e ilyen célok nélkül missziót folytatni? Hiszen a végén (ha nem is a legvégén, mert az Isten kezében van) mégiscsak számokban mérjük, hány embert, kiket sikerült elérni? S ez nem megy láthatóság nélkül. Így gondolom és gondoltam én is egyházi vezetőként, hogy az egyik fontos feladatunk a szolgálók megerősítése mellett, a református közösség láthatóságának növelése a közéletben, a kultúra világában, a szociális és oktatási területeken… De lesz ebből valóságos missziói helyzet? Mikor ezt a kérdést feltettem, szembejött velem az a pünkösdi történet, mely a láthatóság és látás evangéliumi mércéjét állítja elénk.

„Péter és János felment a templomba a délutáni imádkozás idejére, három órára. Arra vittek egy születése óta sánta férfit, akit mindennap letettek a templomnak abba a kapujába, amelyet Ékes-kapunak hívtak, hogy alamizsnát kérjen a templomba menőktől. Amikor meglátta, hogy Péter és János be akar menni a templomba, alamizsnát kért tőlük. Péter pedig Jánossal együtt rátekintett, és azt mondta: Nézz ránk! Ő felnézett rájuk, remélve, hogy kap tőlük valamit. 6 Péter így szólt hozzá: Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel, és járj! És jobb kezénél fogva felemelte, annak pedig azonnal megerősödött a lába és a bokája, felugrott, talpra állt, és járt. Bement velük a templomba is, járkált, ugrándozott, és dicsérte az Istent. Látta őt az egész nép, amint járkál, és dicséri az Istent. Felismerték, hogy ő az, aki alamizsnáért szokott ülni a templom Ékes-kapujában. És félelemmel telve csodálkoztak azon, ami vele történt. Mivel ez az ember feltartóztatta Pétert és Jánost, az egész nép megdöbbenve futott hozzájuk az úgynevezett Salamon-csarnokba. Amikor Péter ezt látta, így szólt a néphez…” (ApCsel 3,1-12a)

Péter és János a tradicionális vallásgyakorlás keretében a templomba megy imádkozni, az Ékes-kapuban lehet velük találkozni. Ez az első láthatóság azok felé, akik a szociális rendben rászorulóként fordulhatnak hozzájuk. Így látta meg őket a sánta férfi. A történetben négy különböző kifejezés szerepel arra, hogy hogyan tudunk mi látni. Ez az első: látunk, mert van szemünk. A sánta koldus akar valamit azoktól, akiket felszínesen lát. Fogyasztói megközelítés.

Péter és János nemcsak látják, hanem együtt rátekintenek. Ez a második láthatóság, amikor tényleg ránézünk arra, akit látunk. Rátekintünk, mert látni akarjuk, ki is ő valójában. Minden missziói helyzet szükségszerű követelménye. Csak ezután van jogunk azt mondani: „Nézz ránk!” A szó, mely itt szerepel, azt a harmadik láthatóságot jelenti, amelyben benne van a másik ember lényege. (Jézus kérdez ezzel a szóval, amikor a lábait megkenő bűnös nőt Simon, a vendéglátó farizeus megvetően leszólja. „Látod te ezt az asszonyt?” Lk 7,44 Nem azt kérdezi, hogy látja-e, amit néz, hanem látja-e az asszony életének lényegét?) Az apostolok is így akarják megszólítani a rászorulót: „nézz ránk, úgy, hogy tudd meg, nem egyszerűen potenciális adakozók, szociális segítők vagyunk, hanem ezüstnél és aranynál többet adó, életet megváltoztató erőt és üzenetet hordozó követei a megfeszített Feltámadottnak.”

Ez a pünkösd utáni misszió ma is alapvető kérdése: merjük-e mi, missziói lendületű reformátusok így megszólítani azokat, akik így vagy úgy a közelünkbe kerülnek, s mi evangéliumot akarunk nekik kínálni?! Mit fognak látni, ha tényleg hallgatnak ránk és ránk néznek? Fekete palástot, szúrós vagy nyájas tekinteteket, félszeg közeledést, többszáz éves öntudatot, modernkedő körbeudvarlást… Vagy valamit annak a Léleknek az erejéből, amely az első tanítványokat röpítette? Nekik sikerült a tőlük valamit váró embert így megszólítani s meglepni. Hiszen „felnézett rájuk”. Ez a negyedik láthatóság. Amikor a tanítványról, mint az aranynál többet adó gyógyítóról lehet tudomást venni. Ez a más, ez a több látható rajta.

De van ebben az apostoli történetben még egy ötödik láthatóság is. Látta az egész nép, hogy mi történt.  Ebből a látásból felismerés lesz. „Felismerték, hogy ő az, aki alamizsnáért szokott ülni a templom Ékes-kapujában.”  Meglátták a gyógyult életet. Ez a nagy lehetőség nyílik meg itt: láthatják a gyógyult életet, és fölismerhetik azt az erőt, amely képes életet gyógyítani.

Amikor szembenézve ezzel a történettel a saját püspöki elképzeléseimre gondolok a magyar reformátusok láthatóságáról, a térfoglalásról ott is, ahol eddig kevésbé látszottunk, akkor megrendülök. Közélet, média, kultúra, közterek… Én úgy gondoltam, hogy ez fontos feladatunk. Talán értünk is el ebben eredményeket. De most látom, hogyan porlad el annyi minden ebből. Még ellenünk is fordulnak ezek az eredmények. És megkérdem, hogy akiket ez a megnövelt láthatóság vonzott, azok találtak-e nálunk embert, aki azt mondta nekik: „nézz rám, a gyógyító Krisztus erejét akarom adni neked”? Alkalmasak-e az intézményekkel, jelenléttel megnövelt tereink a személyes megszólításra? S mi alkalmasak vagyunk ezekben a terekben, hogy a lényeget, az „egy szükséges dolgot” adjuk?

Annyi és olyan teret érdemes foglalni, ahol személyes megszólítással krisztusi emberként jelen tudunk lenni.

Mert a végén minden emberkérdés lesz. Van-e ember, aki megszólít? Ha nincs, akkor minek foglalok teret?  A legvégén pedig – azért, mert a legelején is – minden Krisztus-kérdés. Ő az Alfa és az Omega. S mi e kettő között szolgálhatunk az evangéliummal.

Balog Zoltán
dunamelléki püspök
 

Az írás eredetileg a Karakter magazin 2024. pünkösdi számában jelent meg.

Kép: Füle Tamás