– Hogyan került Brazíliába?
– A nyolcvanas évek második felében éltem ott, a rendszerváltás hozott haza. Azért küldtek ki, hogy az ottani mezőgazdasági minisztériumnak segítsek öntözőrendszerek kiépítésében. Bozótos területekből alakítottak ki a segítségünkkel öntözhető termőföldeket. Akik azelőtt éltek ezen a tájon, kecskét tartottak, mert öntözés nélkül semmi sem maradt meg ott. Több mint egymillió hektáros terület volt ez. Hatalmas vízi erőmű épült a San Francisco folyón, ezáltal felduzzasztott tó keletkezett, aminek a neve Sobradinho. Visszamentem és óriási városokat láttam, amelyek azóta épültek oda. Falvakból körülbelül egy-egymillió lakosú települések alakultak ki.

– Ezek szerint ez olyan földfoglalás volt még akkor, ami mindenkinek elfogadható volt.
– Igen, és akkor a brazil kormánynak az volt a politikája, hogy minden brazil állampolgár ingyen kapjon tíz hektár földet! Ezt nem lehetett eladni. Az volt a cél, hogy egyenlőség legyen a termelők között. Beszerző- és értékesítő szövetkezetekbe kellett belépni, hogy a kistermelők fogjanak össze és adják el közösen a terményeket. Ezt az egész tervet a japán állam finanszírozta, mivel otthon nagyon kevés megművelhető területük van. Sok japán telepes él ott.

– Ez nagyon érdekes! Lakott nálunk diákként egy darabig egy félig brazil, félig japán fiú. Tőle tudtam meg, milyen sok japán él Brazíliában.
– Hogyne! A japán kormány érdeke volt, hogy terjeszkedjen, ahogy tud. Ráadásul kiderült, hogy ők sokkal szorgalmasabbak és együttműködőbbek, és valóban alakítottak szövetkezeteket. Sikeresen kereskedtek, gazdagodtak. Úgyhogy előbb-utóbb zsebszerződésekkel felvásárolták a földeket. Hiába a jogi szabályozás! Egy idő után látta a brazil állam, hogy reménytelen az egyenlősdi, és feloldották az eladási tilalmat. De ez még csak Amazónia széle. Ott nem voltak erdők.

 

 

–Mi történt azután?
– Építettek saját repülőteret. Egy kilós fürt szőlőt betesznek egy fadobozba, este felszáll a repülő és a következő napon a japán piacon ott van a gyümölcs. Évente kétszer lehet szüretelni. Később hormonális kezeléssel folyamatosan termett a szőlő. Egyébként

magyar mezőgazdasági szakemberek vitték oda a szőlőtermesztési tudást. Nagy sikertörténet volt ez ott a nyolcvanas években.

Úgyhogy ez a gyümölcs hazája: mangó, banán, narancs, szinte minden megterem ott. Az volt az eredeti cél a terület öntözőrendszeres kialakításával, hogy a vidéki emberek ne áramoljanak be a nagyvárosokba. De akkor még nem volt szó ilyen mértékű erdőirtásról. Bár, már sok gondot okozott a garimpeirok világa.

– Kik ők?
– Az a kalandor társaság, amelyik megjelenik egy-egy területen a gyors haszonért. Ők alapvetően aranyért, rézért mentek oda. A legbotrányosabb történet az volt, amikor negyvenhétezer négyzetkilométer területen adott a brazil kormány engedélyt rézbányászatra. Ehhez képest a marhatartás még kevéssé környezetszennyező foglalatosság. Ha az nem csapta ki a közvélemény biztosítékát, akkor ez a mostani sokkal kisebb gond! Az százszor nagyobb botrány volt! Elsősorban Rondóniában, a Peru felé eső részen van baj. Ez egybefüggő, föl nem tárt terület. A nagyságrendek valóban aggasztóak.

Amikor ott éltem, akkor ötezer négyzetkilométernyi területet vágtak ki évente, tavaly már huszonkétezer négyzetkilométer volt ez a szám, negyed Magyarország!

Több millió négyzetkilométeres területről van szó, tehát többszöröse Európának!  Ami érintetlen erdős terület, az még mindig öt és félmillió négyzetkilométer. Az ottani emberek nehezen értik meg, hogy ha egy Európánál nagyobb őserdőből kiégetnek pár hektárt, akkor milyen baj történik. Farizeus hozzáállásnak tartják, hiszen az európaiak érkeztek oda, és éppen ők kezdték a fakivágást ilyen mértékben.

– Nehéz ez az ügy, mert nagyon különbözően nézzük a helyzetet a két kontinensről.
– Ami aggasztó, az a desmatamento, azaz az erdőirtás. 1991 és 2000 között egy franciaországnyi területet vágtak ki, azóta hozzájött egy németországnyi és egy spanyolországnyi terület. Tehát még 250 év, és letarolják az erdőt. Ez az emberiség történetében nem nagy idő. Különösen a Rio Xingu folyó völgyében, ahol a brazilok kitalálták, hogy ez kitűnő terület egy újabb vízi erőmű építésére. Ha ez megépül, akkor oda utak kellenek, városok épülnek. Ott is szója lesz, meg marhatartás. Már ma is Brazília a világ legnagyobb exportőre nem csak kávéból, narancsból, szójából, hanem lassan baromfiból, marhahúsból, rövidesen kukoricából is ők lesznek az elsők. Miután szinte 100%-ban génmódosított szóját és kukoricát használnak, ezért kicsi a termésingadozás egyik évről a másikra.

– Kik a nagy földtulajdonosok?
– Olasz, német, portugál, spanyol leszármazottaktól kezdve izraeli, japán, libanoni... Sok náció képviselve van!

– Tehát mi, a fogyasztói államok vagyunk az egész kérdésnek az eredői és célállomásai is egyben, hiszen nekünk termelik a marhahúst a kivágott erdőkben!
– Összetett problémáról van szó. Ami legjobban zavar ebben a dologban, hogy az indián őslakosokat elég durván próbálják visszaszorítani. Van ugyan egy National Indian Foundation (FUNAI) nevű társaság, az indiánok védelmére létrehozott szervezet, melyet körülbelül nyolcvan éve alapítottak. Ez a fő feladata, és a brazil állam elvileg sok jogosítványt ad nekik, védik ezt a területet. Csakhogy sok lúd disznót győz. A munkatársak száma töredéke annak, hogy hatékony védelmük legyen, bár van saját fegyveres csapatuk is. De odamennek százával, ezrével a garimpeirok, ugyanúgy, ahogy egykor megérkeztek az Egyesült Államok nyugati partjára és irtották az indiánokat. Itt ugyanaz történik. Ma már csak tizennégy millió hektár az abszolút szigorúan védett területük. Ez már csak másfélszer akkora, mint Magyarország. Egykor a húszszorosa volt az övék. Durva módon szorítják őket vissza. Ahol valóban indián élet van, az a Rio Negro, a Tapajos, a Solimoes és a Xingu folyók völgyei. Ott viszonylagos béke van. Oda azért nem mennek a fakitermelők, mert az az Amazonas folyó árterülete.

– Tehát megmaradnak a víz környékén élő indiánok.
– Igen, az áradások védik a területeket, mert garantáltan, minden évben kilenc-tíz métert emelkedik a folyó, és az az esős évszakban úgy is marad. Oda nem is mehet fehér ember, mert az indiánok nem élnek túl bizonyos egyszerűnek tűnő „fehér betegségeket”. Tilos közéjük menni. Azok a részek viszont, amelyek az árterületen kívül esnek, ahol fennsíkokon vannak, nagyon nehéz az erdőirtást megállítani. Ehhez nemzetközi összefogás kellene és rengeteg pénz. Pillanatnyilag szavakban beszélünk róla, de nem sok minden történt. 

 

 

– Lehet, hogy éppen azért verték fel a hírt, hogy végre történjen valami!
– Igen, az ENSZ valamelyik intézményének kellene cselekednie. Mert most azok, akik nem a víz által védett helyen vannak, vagy alkalmazkodnak a brazil világhoz, vagy elpusztulnak. Különben majd ugyanúgy, mint az USA-ban, egyfajta skanzenben fognak élni.

– Ha jól tudom, az is oka a termőföld-éhségnek, hogy ott többször is arathatnak egy évben!
– Igen, nagyobb hasznot húznak a befektetők ugyanabból a földmennyiségből, mint máshol. De ha még csak arról lenne szó, hogy szójaültetvény van az erdő helyén! A réz- és aranybányászat iszonyú károkat okoz! Ott a környezetvédelmi előírásokat nagyon kevéssé tartják be. A folyó vizét használják mosásra. De addig,

amíg más országoknak ekkora igénye van azokra a dolgokra, amiket ott megtalálnak és megtermelnek, nagyon nehéz korlátozni bármit is!

Egyszer feladatom volt Kolumbiában. Rá kellett volna beszélnem a parasztokat arra, hogy ne kokacserjét termeljenek, hanem kukoricát, cirkot és egyéb kultúrnövényeket. De mivel egy hektárnyi kokacserje tízezer dollárt hozott nekik, a kukorica pedig csak néhány száz dollárt, természetesen nem ment a meggyőzés. Annyi kukoricát és babot termeltek, amennyi a családnak kellett, de a többi kokacserje volt. Ők egyébként nem esznek marhát, legfeljebb a felsőbb úri osztály. Bab, rizs, „fejao con arroz” – ez a köznép étele. Erre ráöntenek mindenféle zöldséges szószt. Hozzá néha csirke.

– A brazil kormány meg nyilván ugyanúgy bevételeket akar, mint bármelyik más állam.
– Az ország legnagyobb bevétele ezekből az exportnövényekből van, és ott nincs sem mezőgazdasági, sem export támogatás, a lakosság viszont ötven éve megduplázódott. Jelenleg körülbelül kétszáz millióan élnek Brazíliában, és még mindig rengeteg szűzföld van. Próbálja meg a magyar parasztnak ilyen körülmények között valaki elmagyarázni, hogy van határa a földszerzésnek az európai levegő védelmében!

– Nekem azt mondta az a brazil fiú, aki diákként nálunk lakott, hogy szerinte ez a legkorruptabb ország.
– Lehet versenyezni, hogy Bolívia, Paraguay, vagy most Venezuela… De például Argentína rendre csődbe megy, míg Brazília hihetetlenül fejlődik. Rengeteg autót gyártanak itt: Volkswagen-, Fiat gyár is működik. A világ ötödik legnagyobb repülőgyártója! Tehát van pénz fejlesztésre. Nem szorulnak rá világbanki hitelre, ezért nem olyan könnyű megfogni őket.

Óriási fejlődés és ellentmondás is van abban az országban. Egymás mellett él a gazdag ember a szupervillában, őrséggel, mellette egy bádogviskó. Számunkra ez furcsa.

– Nehéz megszólalnunk ebben a helyzetben.
– Azzal a szöveggel semmiképpen nem mehetünk oda, hogy ne irtsátok az erdőt. Mondja ezt az az európai, aki egykor odament és ugyanezt tette. De azt el lehetne magyarázni, hogy ha bizonyos erdőket kiirtanak, nem is lesz belőle termékeny talaj. Semmire sem jó, és legalább száz év, mire újra erdős lesz a földterület. Kevés országban van annyi gyilkosság, mint ott. Tele van az erdős terület kalandorokkal. Nincs az a nemzeti katonaság, amelyik ezt meg tudná védeni. Ugyanaz a folyamat zajlik ott, különösen a nyugati részeken, mint amit a régi cowboy-os filmekben látunk.

Beszélgetőtárs: Fekete Ágnes

Forrás: https://szemlelek.net/2019/09/06/rasko_gyorgy_amazonas