Mindez nem jöhet létre, ha előbb nem magával Istennel találkozunk, aki elhív bennünket a szolgálatra: ki gyülekezeti, ki intézményi lelkészként, mások világi foglalkozásúként végzik ezt, van, aki egy, mások kettő, öt vagy annál több talentumot kapva Istentől.

Az igazi, kiforrott hivatás mélyíti az Istennel való kapcsolatunkat – azonban ez együtt jár azzal, hogy nem másról, mint önmagunkról mondunk le. Ez kemény harc, egész életünkön át elkísér, amennyiben engedünk a valódi elhívásnak és vállaljuk a szolgálatot Istennek, az emberekért. Ugyanez a kérdés sajátos jelleget ölt a hadseregben, a kórházban és a börtönben. Mindhárom terület egyfajta „front”, ahol komoly testi és lelki harcokat folytatnak lelkészeink, akiknek szolgálata nem kerül rivaldafénybe, de ők ugyanolyan érvényes missziót végeznek, mint más lelkészek.

Különleges élménynek lehettek részesei a Károli HTK teológus szakos hallgatói március 21-én este a Ráday utcában. A hitelességről, az elhívással járó komoly lemondásokról, személyes tapasztalatokról és az intézményi lelkészség jellegzetességeiről három lelkész beszélt a nyitott szívvel és lélekkel jelen lévő teológus hallgatóknak. Ugyancsak nyitottak, derűsek és mégis nagyon komolyak voltak a lelkészek is, akik meglepő őszinteséggel és bizalommal fordultak a hallgatóság felé.

A katonák közötti szolgálat és a katonalét jóval többről szól, mint pusztán parancsok teljesítéséről, vagy feszes, elegáns egyenruha hordásáról – fogalmazott Jákob János dandártábornok. A tábori püspök egyike annak a 12 szolgáló lelkésznek, akik a hadseregben istentiszteleteket, ünnepi és évközi alkalmakat, bibliaórákat tartanak, keresztelnek, esketnek és temetnek – ez utóbbiból van sajnos a legtöbb. A tábori lelkészi szolgálat 1994-ben indult újra. A katonákkal való találkozásra már a kiképzés alatt lehetőség nyílik: a lelkészek előadásokat, alkalmakat tartanak a honvédeknek.

Itt nagyon fontos a figyelem megragadása, hiszen nem mindegy, mit és kit látnak a lelkészben a katonák, érezniük kell, hogy ez az ember valóban egy közülük. Bár a lelkészek nem mindig ugyanazokat élik át, mint a katonák, Isten szeretetének megélése és az evangélium elfedezi a tapasztalati hiányosságokat. A legnagyobb feladat a lelkigondozás, sok katonát kell megvédeni a lelki széteséstől, az öngyilkosságtól, megfelelően kell kezelni az elrettentő látványok, a halál miatti félelem okozta érzéseket.

A lelkésznek képessé kell válnia arra, hogy akár „a villanyoszlopot is meg tudja szólítani” – azaz szó szerint mindenkihez tudjon szólni, valóban meg tudja nyitni a katonákat. Erre a szolgálatra megvan az igény a hadseregben, ahol a lelki megterhelést a 40-50 kilogrammos felszerelés cipelése csak fokozza. A katonák őszinték, nyíltak, ugyanezt kell velük szemben is mutatni, nemcsak fizikálisan, hanem lelkileg is „együtt kell kúszni-mászni velük”. Nagyszerű dolog továbbá, amikor valaki ötvenévesen szeretne megtanulni imádkozni, katonaként, ilyenkor nagyon áldott pillanatoknak lehetünk tanúi – vallotta meg Jákob János.

Magyarországon majdnem mindenhol működik kórházlelkészi szolgálat – számolt be Dominiák Zsolt. A kórházlelkész 2017-ben került a Bethesda Kórházba, szolgálatát a betegek, azok családjaik és a kórház alkalmazottjai között végzi. A szolgálat során alapvetően meg kell keresni az embereket, de természetesen maguk a betegek is keresik a lelkészt. A Bethesdában imaládába dobhatják be az imakéréseiket az ott lévők, ez támpontot ad a szolgálathoz, lehetőséget ad a feltérképezésre. Hetente egy istentiszteletre gyűlnek össze a kórházban, ahol a lelkésznek nagyon kreatívnak kell lennie, mivel a misszió gyermekek között folyik.

A valódi, hiteles szeretet a lényeg, amelyet mindenhol megéreznek az emberek, nem feltétlenül kell átmenni azokon a nehézségeken, amelyeket a megkeresettek éltek át. A szolgálat lényege és fókuszpontja azonban nem az alkalmak megtartásában, hanem a személyes találkozásokban rejlik. Ennek egyik fontos területe a munkatársak irányában végzett misszió, lelkigondozás. Ahogy a Bethesdában ez megfogalmazódott, a kórházi dolgozók lelki állapota visszatükröződik a betegeken – ha a munkatársak jól vannak, lelkileg is egészségesek, ezt visszaadják, kisugározzák a betegekre, akik így hamarabb gyógyulnak. Ilyen értelemben tehát nem pusztán személyzetről, hanem gyógyító közösségről beszélünk. Bár a beteg gyermekek vannak igazán rosszul, testileg és lelkileg is sérültek, a krízishelyzet a szülőknél nagyobb.

Nem túlzás azt mondani, hogy a beteg gyermek testi javulása a szülők lelki javulásával párhuzamos. Az utógondozás kérdése alapvetően attól függ, hogy valódi, bizalmi kapcsolat tudott-e létrejönni a beteg és a kórházlelkész között, azonban az elengedésnek itt is megvan a maga szerepe és hangsúlya.  Dominiák Zsolt eddigi szolgálata alatt megtanulta, hogy mindenekelőtt a hallgatást kell megtanulnunk, azaz mások meghallgatását. Ugyanilyen érvényes az, hogy merjünk kreatívak lenni, és kérjük ebben is Isten vezetését.

Furcsa szerelem eredménye, hogy egy megtért fiatal végül gyülekezeti és börtönlelkész lesz – vallotta meg Gottfried Richárd, akit „rabul ejtett” e szerelem. Az egykori sárospataki teológus, 2007 óta diósjenői református lelkész kamaszkora óta vágyott arra, hogy börtönben végezzen missziói szolgálatot. 2015 februárja óta végzi ezt a Váci Fegyház és Börtönben, de Isten már fiatal kora óta munkálja benne a börtönlelkészi elhívást. A rabokat elérni, de leginkább kikérni nem zökkenőmentes feladat. A lelkész megkeresheti a fogvatartottat, és ezzel elindulhat a beszélgetés. A fókusz mégis azon van, hogy bizonyságot tegyünk, nem a beszélgetés maga a legfontosabb. Nagyon fontos az empátia, hogy átérezzük a másik helyzetét, de a hitelességhez az is hozzátartozik, hogy ugyanolyan embernek kell lennünk a börtönben, mint a hétköznapi életben.

A cél itt is valóban mindenkit megszólítani abban az állapotában, amiben van, kortól, bőrszíntől, vétségtől és büntetéstől teljesen függetlenül. Ugyanakkor érződik, hogy a „pappal beszélgetni” már olyan állapotot mutat, ami nem számít vonzónak a börtönben. Ezzel együtt megvan a nyitottság is a rabokban, vannak, akik komolyan keresik Istent. Közöttük megtalálhatjuk a ténylegesen életfogytig börtönben maradót, a kisebb bűncselekményt elkövetőt egyaránt.

Érezhető az is, hogy a rabok mindig a könnyebb ellenállás felé mozdulnak el, van, aki megpróbálja üzletelésre használni az adott lelki alkalmat – őket adott esetben ki kell küldeni a teremből. A börtönben a hitelesség nem azt jelenti, hogy mindig megsimogatjuk a másik fejét, hanem hogy határokat húzunk és ehhez következetesek vagyunk – ezt szeretettel, de határozottsággal tesszük. Itt derül ki igazán, hogy a Teremtő valóban mindenkin tud segíteni, még a legreménytelenebb élethelyzetben is – fogalmazott Gottfried Richárd.

Az intézményi lelkészségnek is megvannak a maga nehézségei és áldásai. A szolgálat harcokat, hibákat von maga után, azonban nem mindegy, hogy miért hozzuk meg ezeket a küzdelmeket, milyen feladat során ejtünk hibákat. Mindenki, akit Isten hív el, aki találkozik a Teremtővel, érzi azt, amit Jeremiás próféta fogalmaz meg: „Rászedtél, Uram, és én hagytam, hogy rászedj. Erősebb voltál nálam, és legyőztél!”  (Jeremiás 20, 7.) Jó volt látni azt, hogy mindhárom lelkész arcáról öröm sugárzott, derű és jókedv jellemezte a szakmai estet, a találkozás lehetősége és öröme hatotta át a légkört. Isten derűje, elhívása ott van a legnagyobb nehézségekben is. Azonban a neki szánt szolgálatra ő hív el bennünket, az áldozatokat ezért, nem önmagunkért kell meghoznunk.

Somogyi Csaba

Fotók: Füle Tamás