Lovas András: Isten Igéje és az Ige szolgája – Három bibliatanulmány

Elhangzott a Baranyai és a Budapest-Északi egyházmegyék lelkipásztori tanulmányi hetén, Mátraházán, 2024. szept. 17-19. között. Második rész.

Az első rész itt olvasható: Edd meg az Igét!

Jer 20,7-18 – RÁSZEDTÉL, URAM!

Három bibliatanulmány keretében a lelkipásztor életét, jóllétét és kríziseit az Isten Igéjével való viszonyban kívánom elhelyezni. Ezékiel elhívása kapcsán („Edd meg az Igét!”) azt tekintettük át, mit jelent azonosulni Isten szavával. Most Jeremiás próféta imádsága kapcsán az elhívásban tapasztalt megpróbáltatásról lesz szó, arról a feszültségről és fájdalomról, ami abból fakad, hogy megettük az Igét. A harmadik bibliatanulmányban pedig az Igéből fakadó reménység áll majd előttünk.

Ez a három mozzanat személyes életünkben valóságosan összekapcsolódik az Evangélium három mozzanatával, ahogy az Ige testté lesz, Isten Jézusban jelenvalóvá lesz a világban, majd belemerül a sötétségbe, a halálba, végül felragyog a feltámadás nagy titka és öröme. Az Ige emberének és az Igének ez a mély összekapcsolódása messze túlmutat az igehirdetésen, létünk teljes valóját öleli fel. Ennek gyümölcse lehet az, ahogyan az Igével tápláljuk a közösségeinket.  

Az előző bibliatanulmányban néven neveztem a kontextust, amelyben ezeket a bibliatanulmányokat megszólaltatom. Ezt számomra egy ausztráliai jezsuita szerző „Az intézmény sötét éjszakája” című írása világította meg. Mind országos, mind egyházi szinten érzékelhető valami abból, amit a cikk megragad: a szavak elveszítik a jelentésüket, inkább bizalmatlanság van, mint bizalom, és egyre többen érzik, hogy valami kimozdult, valami nincs a helyén. Ilyen időkben az előremutató út nem a nagy szavak és gyors döntések gyakorlata, nem is a probléma lesöprése, hanem sokkal inkább olyan kis közösségek születése, ahol az evangélium egyszerű és természetes megélése során őszinteség és bizalom születik, ahol elkezdődhet a rendeződés, a gyógyulás, hogy a szavak idővel visszanyerjék az értelmüket, és az egyház szava a világban ne csak üresen csengő szlogenek sora legyen, hanem erő és igazság. Ahhoz pedig, hogy a szolgálatunkon keresztül ilyen közösségek formálódjanak, Isten az Igével, Krisztussal való elkötelezett mély kapcsolatra hív meg bennünket.  

Ezen bevezető gondolatok mentén lássuk a mai textust, Jeremiás imádságát!

„Rászedtél, Uram, és én hagytam, hogy rászedj! Erősebb voltál nálam, és legyőztél. Nevetnek rajtam egész nap, engem gúnyol mindenki. Ahányszor csak megszólalok, kiáltanom kell és hirdetnem, hogy erőszak és elnyomás uralkodik. Az Úr Igéje csak gyalázatot és gúnyt szerzett nekem egész nap. Azt gondoltam, nem törődőm Vele, nem szólok többé az Ő nevében. De perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve. Erőlködtem, hogy magamban tartsam, de nincs rajta hatalmam. Hallom, hogy sokan suttogják: iszonyat mindenütt. Jelentsétek fel! Fel is jelentjük. Akik jóakaróim voltak, mind a bukásomra várnak. Talán rá lehet szedni. Hatalmunkba ejtjük, és bosszút állunk rajta. De az Úr velem van, mint egy erős vitéz. Ezért elbuknak üldözőim, nem bírnak velem. Csúfosan felsülnek, kudarcot vallanak, gyalázatuk soha nem megy majd feledésbe. Ó, Seregek Ura, aki megvizsgálod az igazat, aki belelátsz a vesékbe és a szívekbe, hadd lássam, hogy állsz bosszút rajtuk, mert Eléd tártam ügyemet. Énekeljetek az Úrnak! Dícsérjétek az Urat, mert kiragadja a szegény ember életét a gonoszok kezéből! Átkozott az a nap, amelyen születtem. Ne legyen áldott az a nap, amelyen anyám szült! Átkozott az az ember, aki hírül vitte apámnak, hogy fiúgyermeke született, és nagy örömöt szerzett neki. Úgy járjon az az ember, mint a városok, amelyeket szánalom nélkül elpusztított az Úr! Reggel jajkiáltást halljon, délben harci zajt! Miért nem öltek meg anyám méhében, hogy anyám lett volna a sírom, és méhe örökre terhes maradt volna? Minek is jöttem ki anyám méhéből, ha csak gyötrelmet és szenvedést látok, és napjaim szégyenben érnek véget?” (Jeremiás 20,7-18)

Ez a megrendítő imádság betekintést ad Jeremiás, az Ige embere és az Ige kapcsolatába. Jeremiás próféta könyvének a sajátossága, hogy többször is belepillanthatunk, mi zajlik a próféta és az Úr között. Ezekben az úgynevezett konfessziókban Jeremiás feltárja a szívét az Úr előtt. Ez a szív pedig, nem tudok jobb kifejezést: agonizál, és éppen az Ige miatt agonizál. Korábbi imádságában olvassuk: „Ha eljutott hozzám Igéd, én élvezettel forgattam a számban, Igéd vidámságot szerzett nekem, és szívbeli örömöt. Hiszen Rólad neveztek el engem, Uram, Seregek Istene. Nem ültem vigadozva a tréfálkozók körében. Magamra maradtam, mert kezed rám nehezedett, haraggal töltöttél el engem. Miért tart fájdalmam szüntelen? Miért nincs gyógyulás súlyos sebemre? Olyan vagy hozzám, mint a csalóka patak, amelynek nincsen állandóan vize.” (Jer 15,16)

Jeremiás megette az Igét, és az édes volt, mikor elérkezett hozzá. Hasonlóan Ezékielhez, akinél szintén azt láttuk, hogy bár jajszó, gyász és sóhajtás van írva a tekercsre, amikor megeszi az Igét, az először édes. Az elhívás mozzanata, az Igével való azonosulás legtöbbünk tapasztalatában mély örömmel jár, még ha van is benne félelem alkalmatlanságunk miatt. Az Ige azonban, amit Jeremiás oly élvezettel forgat a szájában, hamarosan új és nehéz ízeket hoz. Pár sorral később azt mondja: „haraggal töltöttél el engem”, és „meddig tart a fájdalmam?”, és „miért nincs gyógyulás a súlyos sebemre?” Ez pedig jelzi, hogy mindaz, ami az elhívásban történik, egy idő után nem csak öröm, nem csak édesség, hanem fájdalom, keserűség, megpróbáltatás is. Ha megeszed az Igét, élvezettel magadba fogadod, amint Isten kéri ezt tőled, ha hűséges szolgája maradsz Isten Igéjének, nem kerülheted el az ebből fakadó fájdalmat. János apostol ugyanezt éli meg a Jelenésekben: „Átvettem az angyal kezéből a könyvecskét és megettem. A számban olyan édes volt, mint a méz, de amikor megettem, keserűvé lett a gyomrom.” (Jel 10,10)

A tételünk tehát: a gyümölcsöző szolgálathoz az Ige emberének magához kell ölelni ezt az agóniát.

Lássuk tehát:

1. Mi ez az agónia?
2. Hogyan lépünk ki ebből a feszültségből és fájdalomból?
3. A gyümölcsöző szolgálat érdekében hogyan maradhatunk mégis benne?

 

1. Lássuk, mi ez az agónia!

Egy panaszimádság áll előttünk, melyet mint műfajt, jól ismerünk a Zsoltárok könyvéből.

Walter Brueggemann „A hit a Zsoltárok könyvében” című könyvében a zsoltárokat három nagy csoportra osztja: a meggyőződés (vagy orientáció) imádságai, az elbizonytalanodás (vagy dizorientáció) imádságai és az új meggyőződés (új orientáció) imádságai. A meggyőződés imádságai azok a zsoltárok, amelyek megéneklik, hogy a világban minden rendben van. A világ persze soha nincs teljesen rendben, de vannak az egyéni és közösségi életünknek olyan időszakai, amikor az élet kerek, működik, Isten uralkodik, a dolgok pedig nagyjából úgy vannak, ahogy lenniük kell. Az első zsoltár jó példa erre: aki az Úrban gyönyörködik, azt Ő megáldja, aki pedig bűnös, az úgy jár, mint a pelyva, amit elfúj a szél. Isten uralkodik, a történések kiszámíthatók, a világban morális egyensúly van.

Nem kell azonban sokáig lapozni a Zsoltárok könyvét, hogy szembetalálkozzunk a panaszzsoltárokkal (ezeket nevezi Brueggemann az elbizonytalanodás imádságainak), amikor a kiszámítható világunk összeomlik. Ilyenkor „semmi nincs rendben”, a zsoltáros pedig felkiált, hogy „meddig még, Uram?”, „hol vagy, Uram?”, „Semmi nem úgy van, Uram, ahogyan te azt a te szövetséges népednek ígérted! Hol vagy, Istenem?” Ezek az imádságok az egyének vagy a közösségek ajkán az elsötétedés időszakában születnek. Jeremiás éppen ebben van.

Azért beszélek erről, mert ez az időszak a lelkipásztori életpályán is egészen bizonyosan elkövetkezik. Megszólít az Ige, örömmel veszed magadhoz, elindulsz ennek az örömével, és elkerülhetetlen, hogy eljöjjön a dezorientációnak, az elbizonytalanodásnak, a sötétségnek egy olyan szakasza, amikor azt éled meg: semmi nem olyan, amilyennek Isten ígérte. Hadd bátorítsalak: ez is csak egy időszak, amelynek vége lesz, mert egyszer elérkezik a szabadítás. Néha nem is tudjuk, honnan vagy hogyan jön, egyszer csak ott van a feltámadás valósága, Isten megelevenítő érintése, a szabadítás, és akkor Isten népének a szívében és az ajkán megjelennek az új meggyőződés, az új orientáció énekei, a szabadítás énekei. „Várván vártam az Urat, és meghallgatott!”

Ebben a folyamatban, mélyen a sötétség idején találjuk Jeremiás prófétát, aki panaszimádságot mond az Úrnak. Az indítás közvetlen és azonnali, semmi finomkodás, semmi tiszteletteljes kör nincs. „Rászedtél, Uram, és én hagytam, hogy rászedj. Megragadtál és hatalmadba ejtettél!” Formailag a közvetlen felütés fontos dolgokat tanít nekünk: a próféta nyilván folyamatos kapcsolatban van az Úrral, és nem kell (még amikor sötétség van, akkor sem kell) fölösleges köröket futni Istennél. Elkeseredett panasza az elhívására vonatkozik, amiről korábban így beszélt: „ha eljutott hozzám az Igéd, én élvezettel forgattam a számban” (Jer 15,16) – mostanra azonban Jeremiás értelmezésében az elhívásból rászedés lett. A jelen tapasztalatai fényében nem az a megfelelő kifejezés, hogy az Úr elhívta őt, hanem hogy becsapta, félrevezette, elcsábította, elszédítette, akár erőszakkal hatalmat vett rajta. A kifejezés, amit Jeremiás használ, semmiképpen sem tisztességes cselekedetre utal. Jeremiás, az Ige embere, nem akart az Úr szolgálatába állni, (minthogy az Isten legtöbb elhívott embere nem akart), tiltakozott, azt kérte: „mást küldj!” – de az Úr nem tágított, Jeremiás az Övé lett, most azonban életének ezen a pontján úgy érzi: Isten megragadta, legyőzte, becsapta, rászedte. Miért?

Az imádságnak fontos a történeti összefüggése. A babiloni fogság előtt vagyunk, az események már nagyon erősen közelednek Júda legnagyobb katasztrófája felé. A 19. fejezetben Jeremiás ítéletes igehirdetésére válaszul Pashúr pap megverette a prófétát, majd kalodába záratta. Az összevert Jeremiás egy fájdalmas éjszakát tölt a kalodában, majd másnap reggel, amikor Pashúr szabadon engedi, ezt mondja neki: „nem Pashúrnak nevez téged az Úr, hanem így: iszonyat mindenütt, mert iszonyatot támasztok benned és minden barátodban.” (Jer 20,3) A babiloni hadsereg hamarosan körülzárja a várost, és mind ez, mind a fogságba vitel, minden, ami ott történik, valóban iszonyat lesz. Jeremiás gyémántkeménységgel mond ítéletet Pashúr és családja felett, miután kikerül a kalodából. Micsoda erő! Micsoda hit! Nem összetörik a megveretésben és kínban, amikor az Ige ellensége a személyes bosszúját rajta vezeti le, hanem erősen áll az Úrban, ragaszkodik a népszerűtlen üzenethez. Ezt látjuk kívülről.

A következő pillanatban Jeremiást már nem a nyilvános szférában, hanem a belső szobájában az imádság terében látjuk. Ez nagyon-nagyon fontos! A próféta kint gyémántkeménységgel áll az Úrban, mint az Ige tántoríthatatlan hirdetője, utána pedig beletekinthetünk abba, mi zajlik közte és az Úr között. Keservesen panaszkodik, szinte összeomlik: nem elhívtál, hanem rászedtél, Uram! Nem elhívtál, te becsaptál engem! Hiszen, ezt mondja: „nevetnek rajtam egész nap, engem gúnyol mindenki. Ahányszor csak megszólalok, kiáltanom kell, és hirdetnem, hogy elnyomás és erőszak uralkodik. Hallom, hogy sokan suttogják: iszonyat mindenütt.” Kiáll, bátran és hűségesen meghirdeti az ítéletet Pashúr és a családja felett: „iszonyat mindenütt” a neved – majd az ítéletes ige, amit hirdetnie kell, gúnynévvé lesz a nép ajkán: „Nézzétek, itt megy Mr. Iszonyat Mindenütt!” A gúny és a röhögés összenyomja, és Jeremiásból kiömlik a keserűség, mert az Ige keserűvé lett a gyomrában. Kiömlik a fájdalom, mert az Ige fájdalmat, gyalázatot hozott neki.

Mi ez a fájdalom? Hajlamosak vagyunk ezen a helyzeten annyival túllépni, hogy az Úr prófétáit mindig is üldözték. Ráadásul Jeremiásnak meg is mondta az Úr az elhívásakor, mi vár rá. Ez igaz. Mégis fontos mélyebbre ásni, mert nem csak külső ellenség van a próféta agóniája mögött. Istennel van dolga a panaszban, ami sokkal ijesztőbb. Jeremiás menekülni próbál. Azt gondolja: ha ez ennyire nehéz, ennyire fájdalmas, ennyire keserű, akkor visszaadja a megbízatást. „Arra gondoltam: nem törődőm Vele, nem szólok többé az Ő nevében!” – mondja. Azaz kilépek Isten közelségéből, felmondom az elhívást. Szenvedek és Isten nem áll mellém. Amikor eljut arra a pontra, hogy otthagyja a prófétaságot és kilép ebből, Jeremiás egy különleges tapasztalattal lesz gazdagabb: „de perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve. Erőlködtem, hogy magamban tartsam, de nincs rajta hatalmam.”

Rá kellett jönnöm, hogy leggyakrabban félreértjük ezt a gyakran idézett mondatot. Előttem van néhai nagyrabecsült homiletikaprofesszorom, Krisztus által megragadott ember, nagyszerű igehirdető, amint ezt mondja: „mint csontjaimba rekesztett tűz…” Annyira magával ragadott akkor, hogy ez az ember ég Krisztusért – és ez igaz is, de azt hiszem, semmit nem láttam akkor még ennek a fájdalmából, agóniájából, drámájából. Evangélizációs lelkesedés lett ebből a mondatból, miközben valami eltűnt benne, amit látunk Jeremiásnál, látunk Pál apostolnál. Az apostol szavait is idézhetjük rossz hangsúllyal: „Ha az evangéliumot hirdetem, azzal nincs mit dicsekednem, mivel kényszer nehezedik rám, jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot!” (1Kor 9,16) A kényszer, ami Jeremiást és Pál apostolt összenyomja, hogy a fájdalom miatt meg akarnék szabadulni tőle, de nem engedsz, Istenem, mert csontjaimba rekesztett tűzzé tetted, foglyul ejtettél, és jaj nekem, ha nem teszem – ez minden, csak nem valamiféle nagy, felületes és evangéliuminak tűnő lelkesedés! Ez az agónia része. Hogy megragadtattál, és Isten nem enged. Hogy nem akarod mondani, mert veszélyes, de belülről éget – és ez nem kellemes! Mennyire vágyjuk, hogy az Isten Lelke megragadjon – de ez gyakran inkább valami kellemes bizsergés vagy szeretetélmény a képzeletünkben, mintsem ez a jeremiási feszültség.

Nem akarom hirdetni, nem akarom mondani, de nem tehetek mást. Uram, én nem ezt akarom hirdetni, sokkel inkább a vigasztalást meg a Te jókedved idejét, de nem engedsz. Nehéz szavakat kell szólni, s hordozod, hordozod, hordozod magadban, mert megetted. Ha nem etted meg, nem hordozod így! Onnan tudod, hogy megetted, hogy nem tudsz tőle szabadulni, és bolond vagy miatta sokak előtt, gyakran még a testvéreid előtt is.

Az agónia része, hogy Isten nem enged. Jeremiás nem lelkesedik, hanem agonizál. Nem tud mást mondani, csak hogy „erőszak és elnyomás uralkodik”. Elmenekülni nem tud, ha meg mondja, ellene támadnak, és úgy éli meg, hogy Isten nincs ott mellette.

Nézzünk rá ennek az agóniának egy másik oldalára is! Jeremiásnál rendkívül szélsőségesen jelenik meg, de nem ismeretlen előttünk sem. Az imádságnak még két nagyobb része van, a 11-13. versek: a bizalom megvallása, kérés és dicsőítés, majd a 14-18. versek, melyeket „a nemlét utáni vágy imájának” nevezhetünk, ez egyike az Ószövetség legsötétebb szakaszainak.

„De az Úr velem van, mint egy erős vitéz. Ezért elbuknak üldözőim, nem bírnak velem. Csúfosan felsülnek, kudarcot vallanak, gyalázatuk soha nem megy majd feledésbe. Ó, Seregek Ura, aki megvizsgálod az igazat, aki belelátsz a vesékbe és a szívekbe, hadd lássam, hogy állsz bosszút rajtuk, mert Eléd tártam ügyemet. Énekeljetek az Úrnak! Dícsérjétek az Urat, mert kiragadja a szegény ember életét a gonoszok kezéből!” (Jer 20,11-13)

A megelőző szakaszban, a 7-10. versben megjelenik az agónia, majd ebben a szakaszban szépen lecsendesedik az imádság – és ezt ismerjük, nem csak a zsoltárokból vagy a panaszénekekből, hanem saját lelkünk mozgásaiból is. A próféta itt felemeli a tekintetét az Úrra. Már látja az Úr jelenlétét. Még nem változott meg a helyzete, de megvallja, hogy le fogja győzni ellenségeit, könyörög az Úrhoz, végül magasztalja Őt. „Énekeljetek az Úrnak, dicsérjetek az Urat, mert kiragadja a szegény embert a gonoszok kezéből!” Szeretnénk, ha az imádság itt befejeződne, mert ez így szép. Kiadta a panaszt, megnyugodott, megvallotta a bizalmát, könyörgött, dicséri az Urat – mindennek a vége feloldozás, béke, magasztalás. Számos panaszzsoltár így végződik, és ennek helye is van, de Jeremiás imádsága megrendítő fordulatot vesz. Olyan sorok jönnek, amelyekhez hasonló talán csak Jóbnál található.

„Átkozott az a nap, amelyen születtem. Ne legyen áldott az a nap, amelyen anyám szült! Átkozott az az ember, aki hírül vitte apámnak, hogy fiúgyermeke született, és nagy örömöt szerzett neki. Úgy járjon az az ember, mint a városok, amelyeket szánalom nélkül elpusztított az Úr! Reggel jajkiáltást halljon, délben harci zajt! Miért nem öltek meg anyám méhében, hogy anyám lett volna a sírom, és méhe örökre terhes maradt volna? Minek is jöttem ki anyám méhéből, ha csak gyötrelmet és szenvedést látok, és napjaim szégyenben érnek véget?” (Jer 20,14-18)

Ez az imádság vége. Egy kérdés, amely hallgató nélkül a semmiben marad. Nincs feloldás. Kevés ilyen panaszének van, a 88. zsoltár ilyen még. Az utolsó versei így hangzanak: „rám zúdult izzó haragod, rettentő csapásaid megsemmisítenek. Körülvesznek minden nap, mint az árvíz, teljesen bekerítenek engem. Elszakítottad tőlem jóbarátaimat és már csak a sötétség ismer engem.” (Zsolt 88,17-19) Nincs tovább! Itt van vége. Az utolsó szó: sötétség – ahogy Jeremiásnál az utolsó szó a szégyen. Van, amikor ez az imádság vége, mert itt tart az élet. Nem véletlenül van ilyen imádság a Szentírásban. Amikor elhordozhatatlannak tűnő sötétségeken megyünk keresztül, akkor egy ilyen imádság, mint a 88. zsoltár, rendkívül vigasztaló tud lenni. Nem azáltal vigasztal, hogy kihoz a sötétségből, hanem azáltal, hogy amikor már szavaink sincsenek, a zsoltárban nyelvet kapunk arra, hogy kifejezzük Isten felé fájdalmunkat és kétségbeesésünket.

Térjünk vissza Jeremiáshoz! Ne feledjük, a szakasz központi üzenete: az Ige emberének ezt a fájdalmát és a sötétségét maga az Ige okozza, Isten elhívása, és nincs belőle menekvés. Nyilván szerepet játszik a konkrét történelmi helyzet is. Van próféta, akinek megadatott, hogy olyan korban éljen, amikor üdvöt hirdethetett és az Úr kedves esztendejét. Itt azonban csak erőszak és elnyomás van, Jeremiásnak ezt kell hirdetni. A fájdalom azonban, ami a prófétát gyötri, és alkalmanként a zsoltárost is, nem racionális és nem követhető, nem írható le lineáris módon. Erősen feszíthet bennünket a kérdés: ha eljutottunk a középső részben a megbékélésig és magasztalásig, hogy lehet, hogy ezt követően átcsap az ima egy ilyen hihetetlen sötét „átkozott az a nap” valóságba? Vannak persze kritikai megfontolások, amelyek arról spekulálnak, hogyan lett szerkesztve ez a szöveg. Vannak lélektani magyarázatok is, és ezekben akár lehet is némi igazság. Azt hiszem azonban, sokkal jobb, ha csak annyit mondunk, ami itt a valóság, hogy az Ige édesség és az Ige keserűség is, az Istennel való élet édes és az Istennel való élet fájdalmas is. De az Istennel való élet vége nem más, mint édesség, élet, szeretet, öröm, új teremtés.

Eugene Peterson amerikai lelkiségi író a Zsoltárok könyvének szerkezetét a következő ív mentén írja le. A könyv az 1. zsoltárral indul, amely meditáció a törvény igazságáról. Az igaz ember áldott és Isten hűséges hozzá, a bűnöst pedig szétszórja mint a polyvát a szél. A Zsoltárok könyvével Izrael bejár egy lelki utat, amelynek a végén elérkezik oda, hogy az utolsó öt zsoltár már színtiszta dicsőítés és magasztalás. A 150. zsoltárban a szerzőnek már oka sincs, hogy miért magasztaljuk Istent, csak arra hív, hogy magasztaljuk őt. A két végpont között sok-sok dolog megjelenik, jórészt sötétség, panasz és küzdelem. Eugene Peterson szerint a Zsoltárok könyvének ez a struktúrája arra mutat, hogy egy nap minden imádságunk dicsőítéssé lesz. Akármilyen sötétségben vagyunk, akármivel küzdünk, és közben imádkozunk – ez a sok-sok gyötrelmes imádság egy napon valamilyen módon mind Isten magasztalásává lesz. Minden imádság vége magasztalás – ez a legmélyebb reménység.

Ennek a végső reménységnek, ennek a végül majd magasztalássá válásnak a finom jelei jelennek meg a panaszzsoltárokban, amikor egyszer csak a mély sötétségben hirtelen megjelenik a dicsőítés. Azt mondja: „nem ritkán egy szörnyűséges panasz közepén minden logikát cáfolva, minden átmenet nélkül a zsoltáros dicsőítésben tör ki. Az imádság egy pillanat erejéig érintkezik, találkozik végső állomásával, a magasztalásban való kiteljesedésével.” (Psalms 123) Ez történik Jeremiással is: agonizál, „rászedtél, Uram!”, sötét gyötrelmében a nemlétbe kívánkozik: „átkozott az a nap, amelyen születtem” – de közben egy pillanat erejéig betör imádságába a magasztalás: „énekeljetek az Úrnak!”

Peterson szerint tehát a Jeremiás imádságában történt hirtelen váltás mögött nem szerkesztésbeli vagy lélektani magyarázatot kell keresnünk. Ez az imádság természete.

Mint az Ige szolgája, tudod, miről beszélek. Egyszer gyönyörűség tölt el, amint az Igére és a gyülekezetre nézel; máskor mély fájdalom járja át a szíved. Egyszer kitörő öröm jár át, amikor az evangélium szépségére gondolsz, és megtelik reménnyel a szíved a nem keresztény világ iránt, másszor legszívesebben nem látnál semmit az evangélium szemüvegén keresztül, Isten szívéből nézve, mert fájdalmas. Mert teher.

Ez Jeremiás agóniájának a természete.

2. Hogyan lépnénk ki a fájdalomból?

Az Ige megevése feszültséget és fájdalmat teremt. Változó módon, változó mértékben, de mégis egyetemesen, minden kultúrában és minden időben. Ezt a feszültséget ismernünk kell, néven kell nevezni ahhoz, hogy magunkhoz tudjuk ölelni. Ha ugyanis nem tudjuk magunkhoz ölelni, akkor akár észrevétlenül, ki fogunk lépni belőle, ha pedig kilépünk belőle, akkor nem lehet hűséges és gyümölcsöző a szolgálatunk.

Ugyanakkor azzal is szembe kell néznünk, hogy a feszültséget és a fájdalmat természetszerűleg nem szeretjük és nem akarjuk fenntartani, ezért valamilyen módon elindulunk abból kifelé. Jeremiás azt mondja: „azt gondoltam, nem szólok többé az Úr nevében” Hála érte, hogy nem tudta megtenni! Olykor azonban megteszi az ember. Megteheti úgy, hogy nyíltan otthagyja Istent, elmegy, valami más munka után néz; de megteheti úgy is, hogy a helyén marad, beszél tovább – de az már nem ugyanaz, már nem az Úrtól jön.

Nézzünk most rá erre: miért lépünk ki a feszültégből, mi visz ki minket a fájdalom és teher hordozása alól? Személyes szinten minden történet más, mégis jó, ha ezt nagyobb összefüggésekben is látjuk. Két dolgot szeretnék kiemelni, amelyek erőteljesen formálnak bennünket: a kultúra, amelyben élünk, és a teológia.

Kultúra

Tim Keller, New York-i lelkipásztor a szenvedésről írt igen alapos és gazdag könyvében megfogalmaz egy tételt a nyugati kultúráról, amelynek mi magunk is részesei vagyunk. Azt mondja: „A kultúránk eszköztelen a tragédiák kezelésével kapcsolatban.” (Istennel a szenvedés kohójában, 26.) Gondolatmenete, hogy elődeinknél gyengébbek és kitettebbek vagyunk, ha szenvedéssel, nehézséggel, fájdalommal találkozunk, mint ahogy azoknál is kitettebbek és gyengébbek vagyunk, akik a világ más kultúráiban élnek, és más vallások követői. (Nem a keresztényekről mondja ezt, hanem a nyugati kultúra emberéről.) A szenvedés más kultúrákban (más-más módokon, de mégis) fő eszköz a legfőbb cél elérésében. A szenvedés ezek mindegyikében kulcsfontosságú fejezet, a történet szerves része. A mai nyugati kultúra történetében azonban nincs helye a szenvedésnek, sőt – mondja – kifejezetten akadályozó a történetben. Ezért nem is tudunk vele mit kezdeni. Miért?

Azért, mert a mi kultúránk az egyéni boldogulás és az egyéni szabadság kiteljesedésére épül, ezt ismeri el minden ember végső céljának. Minden erről szól. Amint belépünk egy áruházba vagy beülünk egy autóba, ezernyi eszköz célozza, hogy az egyén számára minden a lehető legegyszerűbb, legkönnyebb, legkényelmesebb legyen. Ahol pedig az a narratíva a meghatározó, hogy az egyén hogyan boldogul, hogyan teljesedik ki, hogyan lesz egyre szabadabb, ha a korlátlanság, függetlenség és önkiteljesedés megélése a végső cél, akkor minden fájdalom, nehézség, szenvedés csak akadály ennek a végső célnak az elérésében.  

Nem az a kérdés, hogy így van-e, hanem hogy ez hogyan formál minket. Sajnos nem hitegethetjük magunkat azzal, hogy mindez rajtunk kívül áll. Ezért mi is kevésbé vagyunk készek feszültséget vagy fájdalmat hordozni. Voltak korok és idők, amikor az emberek még elfogadták, hogy a szenvedésnek értelme lehet. Próbálj azonban ma egy fiatalt önfeláldozásra kérni! Számára ennek nincs értelme, hiszen az ő világában minden arról szól, hogy én hogyan teljesedhetek ki. A mai korban nincsenek hősök és nincsenek eszmék sem, amiért áldozatot lehetne hozni. Ha valaki feláldozná magát (nem az életét, csak a karrierjét, az előrejutását) valamiért, arról azt tartanák, hogy bolond, naiv, becsapott, megvezetett.

Nem magától értetődő tehát megmaradni a feszültségben, kitartóan hordozni a fájdalmat. Mi magunk is ösztönösen könnyen kibújunk a szenvedés alól, és ezt látnunk kell.  

Teológia

Nem az egzakt, leírt, tudományos teológiáról beszélek, hanem arról a teológiáról, ami személyesen formált minket. Meggyőződésekről, amelyek akár nem is tudatosan ott vannak bennünk a háttérben, mélyen belegyökerezve a gondolkodásunkba. Sokakban jelen lehet egy teológiai jellegű kérdőjel: miért beszélek ennyit az agóniáról, az Igéből következő szenvedésről? Nem a győztes Krisztusról kellene inkább beszélnünk? Látnunk kell, hogy különféle teológiai tradíciók és kegyességi irányok formáltak minket, amelyek a szenvedés és a győzelem kérdésében más hangsúlyokat képviselhetnek! Más hangsúllyal tekintünk a szenvedő Krisztusra, ill. a győztes Krisztusra. A pietista, konzervatív irány inkább a szenvedő Krisztussal hajlamos azonosulni, ezért a személyes életben is inkább a szenvedés elhordozását tartja krisztusinak. A karizmatikus, pünkösdi irány inkább a győzelmes Krisztusra tekint, kevésbé kész elhordozni a szenvedést, inkább le akarná győzni azt Krisztussal, hogy a szabadulás és a gyógyulás már itt, már most a mienk legyen. Ki kit tart hitelesnek? Van, aki azt, aki szenved Krisztusért, talán még csak örülnie sem szabad, van, aki azt, aki minden szenvedéssel szembemegy, annak a létét sem ismeri el, és meggyőződése, hogy hit által minden szenvedés legyőzhető. Nem fogok ebben a kérdésben semmi véglegeset mondani, de azt kitartóan mondom: ha megeszed az Igét, azzal szenvedés is jár. Így tudnám summázni: ha a teológiád nem enged bele Krisztus szenvedésének a mélységeibe, akkor az fogyatékos. Ha a teológiád nem enged ki Krisztus szenvedésének a mélységéből, akkor is fogyatékos. (A teológiánk persze nem mentes sem a kultúrától, sem a személyünktől.)

Hogyan menekülünk hát kifelé? (Feltételezve most, hogy nem nyilvánosan lépünk ki az Ige szolgálatából.) Leggyakoribb talán, hogy csendben belül már nem bírjuk hordozni a feszültséget. Mondjuk annak a feszültségét, hogy mióta prédikálok már, és nem történik semmi. Folytatjuk még külsőképpen a szolgálatot, mi mást is tehetnénk, de abból, amit és ahogyan teszünk, elpárolog az élet. Megfásuló, kiüresedő istenkapcsolat jár ezzel. Lényegében otthagyjuk Istent. Nem enged el, ezért folytatjuk a munkát, de belülről már rég elmentünk. Végezzük, csináljuk, hűségesek vagyunk, de az egésznek van valami fátyolossága, tompasága. Nem merjük már vállalni Isten igazságait.

Megjelenhet abban, hogy a hobbink vagy valami egyéb tevékenység kezd elhatalmasodni felettünk. Abban találunk igazi örömet és kiteljesedést, és végül az Ige szolgálata kerül a „hobbi” szintjére.

Elmenekülhetünk valami másba, ahol oldjuk a fájdalmat, pl. szexualitásba, alkoholba, álmodozásba. Ezekben nagyon alattomos, nehezen felismerhető módon kezdünk el kilépni a feszültség és teherhordozás alól.

Van még egy válfaja az elmenekülésnek, ami látszólag ellentéte a fentieknek, de gyökereiben nem különbözik. Amikor keserű, éles, ítélkező lesz az ember és vagdalkozik az Igével. Ez nem Isten szeretete és nem Isten fájdalma, hanem a magunk haragja és önigazsága. Akár haragunk Isten felé. Lehet, hogy azért vagyunk annyira élesek és kritikusak, mert szívünk mélyén csalódtunk Istenben, hiszen a dolgok nem úgy alakultak, ahogy vártuk volna.

A gyümölcsöző szolgálathoz az Ige emberének magához kell ölelni ezt az agóniát, és ezért jó, ha tudja, hogy ő személyesen hogyan hajlamos kimenekülni ebből.

3. Hogyan maradhatunk benne a fájdalomban?

Ha nem akarok kimenekülni, akkor hogyan maradhatok benne? Milyen erőforrásom lehet ahhoz, hogy ne köpjem ki az Igét, hanem újra és újra megegyem azt, ami édes is, meg keserű is? Hogyan maradhatok benne abban a fájdalomban, amit az Ige okoz, miközben szembemegy a kultúrával, szembemegy az emberi vágyaimmal, a béke, a harmónia, az elfogadottság, a siker, az értékesség utáni vágyakozással?

Fontos megérteni, hogy Jeremiás fájdalma részesedés Isten fájdalmában. Nem csak az történik a prófétával, hogy ellenségei gonoszul bánnak vele, hanem az Ige, az üzenet, amit hordoz, ami Isten szíve, ami arról szól, hogy elvész a nép – az lesz keserűvé a gyomrában. Amitől nem tud szabadulni, az nem más, mint Isten maga, Isten közlése, Isten jelenléte, ahogy ott és akkor Isten jelen van a népe között. Isten szenvedélye egyszerre harag és egyszerre féltő szeretet. Miközben ítéletet hirdettet a prófétával Izrael felett, közben fáj neki ez az ítélet, mert szereti a népét. Isten haragja és ítélete mögött is szövetséges népe iránti féltő szeretete van. Isten látja a népet, haragra indul, tudja, hogy ítélet jön, de közben ott van benne a fájdalom, hogy elvész a nép! Istennek magának van igen mély küzdelme, és Jeremiás küzdelme, fájdalma részesedés Isten fájdalmában. Ez az Ige emberének a sorsa. Úgy lenni, ahogy Isten van – ott és akkor. Ezért mondja Isten Jeremiásnak, hogy ne vegyen senkit feleségül, ne legyenek fiai vagy leányai.

A legnagyobb erőforrás és motiváció, hogy az Ige fájdalmát hordozzuk, Isten maga. Isten iránti szeretetünk.

Másodszor, ez nem más, mint egységünk és közösségünk a szenvedő Jézus Krisztussal. A kereszt az, ahol Isten azonosul a világ fájdalmával és bűneivel, amikor teljes sötétség borul a Fiúra. Ha valamiért el akarhatjuk hordozni az Ige szolgálatából, az Igéből való feszültséget, az az, hogy ebben leszünk egyre inkább egyek Jézussal. Ez fájdalom és édesség, mert Krisztussal leszünk eggyé, mert elhívott, mert megismertük. Krisztusban öleljük magunkhoz, sőt Krisztust magát öleljük magunkhoz, amikor belépünk az Ige megevéséből fakadó agonizálásba. Ami helyettünk történt, ami értünk történt, ami nekünk életet adott, szeretetet és hálát munkál bennünk az Úr iránt.

Ezért újra és újra emeljük fel a tekintetünket az Úr Jézus Krisztusra! Jézus Krisztus nem a kalodában volt, hanem a kereszten. Krisztust nem csak égette belülről az Atya akarata, a csontjaiba rekesztett tűz, hanem a Gecsemáné-kerti agónia után engedelmesen elindult a halál felé. Az Úr Jézus Krisztust nem csak gúnyolták, hogy iszonyat mindenütt, hanem Ő maga volt az iszonyat mindenütt, kívül és belül. Az Úr Jézus Krisztus nem megátkozta halála napját a teljes sötétségben, hanem maga merült be a sötétségbe, a halálba. És egy napon abban hív téged az ő viszontszeretésére, hogy légy az Ige embere, légy az Ő szolgája. Pál apostol így vall erről: „Most örülök a tiértetek elviselt szenvedéseimnek és testemben betöltöm mindazt, ami Krisztus gyötrelméből még hátravan az Ő testéért, ami az egyház.”
Nyilván nem megváltó értelemben töltjük be, ami Krisztus gyötrelméből hátravan (hiszen a megváltásból semmi sem hiányzik) –  de vajon az Igéből fakadó nehézségnek, fájdalomnak, keserűségnek az elhordozása nem az, hogy valamilyen módon Őt hordozzuk a világban és az Ő szenvedéseiben részesülünk? Erre tekintve tudunk megmaradni az Ige fájdalmának hordozásában.

Amennyiben ez igaz, akkor először bűnbánatra hív bennünket: hol, mikor és miben léptem vissza, hidegültem el, vesztettem el valamit azért, mert az Ige szenvedést, fájdalmat, keserűséget okozott?
Nem tudjuk elválasztani ettől a lelkipásztor jóllétét vagy krízisét, mert erre tettük fel az életünket. Hol, miben ismerem fel, hogy előbbre helyeztem kényelmemet, sikeremet, népszerűségemet, bármit, mint Isten Igéjét?
A bűnbánatra hívás nem ítélkezés. Isten mérhetetlen szeretettel és szelíden tud bennünket bűnbánatra hívni, merthogy szeret és életet akar adni. Jó nekünk megállni ezen a ponton és engedni az Ő hívásának, és venni az életet.  

Többre is hív. Elköteleződésre és imádságra. Arra a vágyra hív, hogy azonosulj vele, hogy akard ezt a fájdalmat, Jézusért, az Ő ügyéért, az Ő missziójáért és dicsőségéért. Arra hív, hogy beleállj ebbe a nagyon egyszerű imádságba: „Hadd lássak úgy, ahogy Jézus lát; hadd érezzek úgy, ahogy Jézus érez; hadd szóljak úgy, ahogy Jézus szól; hadd tegyem azt, amit Jézus tesz.” Nem tudok úgy szólni, ahogy Ő szól, ha nem látok és nem érzek úgy, ahogy Ő lát és érez, és ezt kérhetem.

Ha Jézus, az Ige így kijelentetik a szívedbe a Lélek által, ha Isten dicsősége betölti a szíved, akkor az meg is töri azt. A lelki megújulásért, Isten meglátogatásáért mondott minden imádságban ott van ez. Isten meghallgatja az imádságot, és amikor ez történik, megjelenik három teher, súly, fájdalom a szívedben.

Az egyik az Isten dicsőségének a súlya. Ha azt érzem, amit Ő érez, hogyan lehet elviselni, hogy nem megszentelik, hanem gyalázzák az Ő nevét?  Értjük, látjuk ezt, de terheli-e a szívünket? Sokunkat sokszor nem terhel, mert annyi minden mással el vagyunk foglalva, de kérhetjük. Istennek kedves az imádság: terheld rám, hogy fájjon nekem, hogy a te nevedet nem ismerik, nem dicsőítik, nem magasztalják, hanem gyalázzák. Szenteltessék meg a Te neved!

Másodszor: ránk száll Isten népének terhe, az egyház terhe, a megváltott nép terhe, a menyasszonyé, akiért a vőlegény, Jézus az életét adta. Ha látjuk Isten népét, Krisztus menyasszonyát, az egyházat a maga nyomorúságában, rútságában, szennyében, meztelenségben – meg tud törni a szívünk e felett? Meg tud törni a szívem a megtörtségünk felett, úgy, ahogy Jézusé megtörik, amikor látja szeretett népét, egyházát?  

Harmadszor: ránk száll az elveszettek terhe, elkezd fájni az Isten nélkül lévők élete. Ez teher, fájdalom, együttérzés, akár a könnyekig. Jézus elveszettek iránti fájdalma jelenik meg a mi szívünkben. Nem ítélkezés, nem okoskodás, hanem olyan mély szeretet, amely messze túlmutat a sajátunkon.

Ehhez szükségünk van arra a belső térre, ahol ott állt Jeremiás is Isten előtt. A Szentlélek, azzal, hogy ez az imádság leiratott, betekintést adott nekünk, mi zajlik Isten és az ő szolgája között. Ahhoz, hogy benne maradhassunk hűségesen az Igéből fakadó fájdalom hordozásában, ki kell alakítanunk és meg kell tartanunk azt a benső teret, az imádság terét, ahol helye van a panasznak, a fájdalomnak, az örömnek, az Istennel való édes-keserű gazdag és semmi mással nem pótolható életnek.

Imádkozzunk!

Urunk, ahogy újra hívsz, hogy együk meg az Igét, arra is készítesz, hogy hordozzuk el az ebből fakadó feszültséget, hogy ami először édes és örömöt hoz, az közben hozhat nehézséget, fájdalmat. Mindebben mégis van egy mély édesség, hiszen ebben Veled vagyunk egyre inkább egyek, Úr Jézus Krisztus! Tápláld hát így az életünket, a veled való közösségünket! Ha szeretnél bármit megmutatni, hogy hol vagy miben hidegültünk el Tőled csalódásunk miatt, engedd, hogy meglássuk, és köszönjük, hogy visszafogadsz bennünket, ahogy visszafordulunk Hozzád ezen a ponton. Erősíts meg minket minden teher hordozásában. Bátoríts, vigasztalj! Köszönjük, Úr Jézus, hogy még ha fel is kiált az ember, hogy sötétség van, és nem tapasztal Belőled semmit, mi már pontosan tudjuk, hogy még a sötétség sem túl sötét Teneked, és hogy teljesen körülzártál, körbefogtál, és minden pillanatban jelen vagy, és talán akkor vagy a leginkább jelen, amikor a legnagyobb a sötétség, és a legkevésbé érzékeljük ezt. Ezért hát dicsőítünk Téged, és magasztalunk Téged. Énekeljetek az Úrnak új éneket, dicsérjétek az Urat, mert kiragadja a szegény ember életét a gonoszok kezéből! Ámen.