Három történész és egy teológus párbeszédével zajlott „Az életet és az igazságot nem lehet egymástól elválasztani” címmel megtartott kerekasztal-beszélgetés, amely a Ravasz László beiktatásának 100. évfordulója alkalmából rendezett tudományos konferenciát zárta. A beszélgetés résztvevői Földváryné Kiss Réka történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottság elnöke; Hatos Pál történész, a Ravasz László életéről szóló monográfia szerzője; Bogárdi Szabó István korábbi dunamelléki püspök, teológiai tanár; valamint Szekér Nóra történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának kutatója voltak.



A beszélgetést Ablonczy Bálint, a KRE Reformáció Öröksége Műhely vezetője vezette, aki azzal a kérdéssel indított, hogy mennyire számít már múltnak Ravasz László, és mennyire tekinthető történelmünk részének. Hatos Pál francia gondolkodók, például Paul Ricœur huszadik századi református filozófust idézve válaszolt. „Ricœur találó megfogalmazása szerint a történész igazi terepe a halottak terepe” – mondta Hatos Pál. A történész végleg eltemeti a vizsgált személyt, de paradox módon egyben jelenlévővé is teszi. „Én ezt úgy oldanám föl, hogy múlt és elmúltság sohasem végleges.”

Szekér Nóra szerint Ravasz László még nem a múlt, hanem a jelenünk része, és ezt a kerekasztal-beszélgetést megelőző előadások is alátámasztották. Nagy formátumú személyiségről van szó, aki ötvözte a magyar szellemtörténeti tradíciók számos vonatkozását, és élete is visszatükrözte ezeknek a gyakorlati megvalósulását. „Nemcsak a reformátusok számára, de a magyar történelem szempontjából is fontos személyiség” – hívta fel a figyelmünket. Ennek ellenére szellemtörténeti szerepének jelentősége még nincsen kellőképpen helyre téve a történetírásunkban.

Bogárdi Szabó István Ricœur másik tanulmányára emlékeztetett, amely leírja, hogy bár a történetírás szükségszerűen törvényszerűségeket, szerkezeteket próbál megragadni, különösen Hegel óta, de fölveti, hogy az egyes embernek is mérlegelni kell a történelemformáló hatását. „Talán korai lenne még Ravasz Lászlót eltemetni, korai lenne még egyéni hatását lezárni, mert a prédikációit olvassák és hallgatják. Még most is legalább hatvan templomban mondanak Ravasz-prédikációt anélkül, hogy erről tudnának.” Hozzátette: Ravasz kortársunk, mert jövőt fürkésző ember volt, és mi is a jövőt fürkésszük.



Sokféle út, egyféle sors
Ravasz László ma is hiányzik abból a nemzeti panteonból, amelyben Mindszenty Józsefnek és Ordass Lajosnak helye van. Mi lehet ennek az oka? – kérdezte Ablonczy. Hatos Pál elmondta, hogy ő is tapasztalta ezt. Szerinte a jelenleginél kiegyensúlyozottabban kellene értékelnünk Ravasz szerepét. Kifejtette: elmúltak már a felekezeti versengés ízléstelenségei, ma már nincs meg a 100 évvel ezelőtti mérgező légkör katolikusok és protestánsok között, és ebben Ravasz Lászlónak is volt szerepe. „Micsoda nagy érdekek azok, amelyek összekötnek minket” – idézte a volt püspököt ennek alátámasztásaként.

„Kíváncsi vagyok, hogy mi mind ugyanarra a polcra raknánk-e Ravasz Lászlót. Valószínűleg bizonyos polcelrendezésben igen, másban meg nem” – mondta Kiss Réka. „Ezek a viták nem tudtak lezajlani, és ebben szerepe van annak, hogy Ravasz életpályája az egész 20. századi magyar történelem sűrített képe.” Hozzátette: a püspök élete kapcsán mások a dilemmák, mint Mindszenty élete kapcsán, és ha csak részleteket ragadunk ki belőle, mindenre találhatunk példát, mert borzasztóan nagy életműről van szó. Éppen ezért fontos tágabb kontextusba helyeznünk őt, elszakadva a korábbi kommunista történetírás szemléletétől.

Szekér Nóra úgy vélte, Ravasznak a kommunista diktatúrára adott válasza lényegesebben bonyolultabb válasz, mint Mindszenty radikális és tisztelendő reakciója. „Ravasz személyisége nem ilyen volt. Ez nem gyávaság, hanem egy másik út. A magyar történelem-feldolgozásnak, amely egyben traumafeldolgozás is, szembe kell néznie a sokféle út lehetőségével. Ravasz ízig-vérig erdélyi ember volt, ez is benne van a meg nem értettségében. Mélyen benne élt, hogy a kompromisszumok, és a realitások mentén kell haladnia, úgy, hogy igazodjunk, de ne sodródjunk. Ez nehéz út.”



„Ravasz, Ordass és Mindszenty ugyanabban a sorsban részesültek, csak más módon. Ez a sors az egyház elhallgattatása volt” – mondta Bogárdi Szabó István. Szerinte Ravasz tudta, hogy a kommunizmusnak vége lesz, és ezután mérlegre lesz téve, ki hogyan viselkedett, ezért megkímélte egyházát attól, hogy az mindent a mártíromság szempontjából értékeljen. „A nemet mondás, a kemény nyakasság csak egy erény a sok közül. Tudni kell tárgyalni, bölcs döntéseket hozni. És tudni kell a jövőre is gondolni.” Hozzátette: Ravasz helye ott van a szellemtörténeti panteonban, azok között, akik eltérő jelleggel, de egy sorsban osztoztak.

Mit ér a küszöb, ha elbontják a szentélyt?
A kerekasztal körbejárta Ravasz dilemmáinak – szekularizáció, hitoktatás, állam és egyház viszonya – aktualitásait is. Hatos Pál úgy vélte, nem látjuk tisztán, hogy mennyire élünk ma elvallástalanodó társadalomban, hiszen a vallásgyakorlás visszaszorulása csak az egyik tényező a sok közül. A vallás emellett intézmény és nyelv is, és amíg ezek fennállnak, addig él a remény, hogy a szekularizáció ideiglenes jelenség. „Ahogyan Ravasz László átvette és ahogy átadta a püspökséget, abban látható a templomok, az úrvacsora vétel és rengeteg más mutató szempontjából is, hogy ő bizonyosan telibe rakott csűröket adott át utódjának.”

„Ezek a problémák állandóak. Az a hullámhegy és hullámvölgy, ami például az állam és egyház viszonyában megfigyelhető, az egyház és a világ feszültségének állandóságából fakad” – mondta Kiss Réka. Ravasz távolbalátását igazolja, hogy akkor óvott ennek kapcsán a leginkább, amikor az államhoz fűződő viszony a legjobb volt. „Figyelmeztetett, hogy föl kell készülni arra az időszakra, amikor az állam nemhogy nem támogatja, de kifejezetten ellenséges lesz az egyházzal.” A püspök az autonómia kapcsán úgy vélte, hogy amíg az evangélium szabadon hirdethető, addig az intézmények elvesztése is elviselhető.



Bogárdi Szabó István szerint több oka van e dilemmák aktualitásának. Egyrészt ma is a Ravasz idején kiépült rendszerben élünk, másrészt az egyház külső élete nem változik olyan gyorsan, mint azt külső szemlélő gondolná, vagy ahogyan mi magunk benne élve szeretnénk. „Ahol az Isten igéjét hirdetik és a sákramentumokat helyesen kiszolgáltatják, és az ige fényében jó fegyelmet gyakorolnak, ott van anyaszentegyház” – idézte Kálvint. „Ez az egyház lényege. Minden egyéb másodlagos.” Ravasz úgy fogalmazta ezt meg, hogy a protestantizmus csak küszöb a szentélyhez. „És mit ér a küszöb, ha elbontják a szentélyt?”

„Ravasz aktualitásában szerepet játszik, hogy nem kimondottan elméleti ember volt: ott volt a hétköznapi életben, részt vett a mindennapok harcában” – mondta Szekér Nóra, hozzátéve, hogy aki a könyvtárszobában elmélkedik, de sohasem vitte vásárra a bőrét, az nem tudhatja, hogy mindez mit jelent. „Hatalmas akarás jellemzi Ravasz László egész pályafutását. Nehéz sorsú generáció életét élte első vonalban, egy nagyon tragikus században.” A történész úgy látja, hogy a megélt munka és a 20. század problémáiba való belevetettség köszön vissza az értékítéletek, veszélyérzetek előrelátásában.

Önfelmentés vagy bűnvallás?
Komoly vita bontakozott ki a beszélgetők között Ravasz Lászlónak a zsidókérdéshez fűződött viszonyáról, és arról, utólagos bűnbánata nem önfelmentés volt-e. Kiss Réka úgy látja, hogy sok még e téren a megfejteni való. Például miért mondta Ravasz azt a hatvanas években, hogy az első zsidótörvény megszavazása ugyan hiba volt, mert megsértette a jogegyenlőség elvét, de maga a probléma gyökere egy kezelendő dolog volt? Mit értett ezalatt? A püspököt politikusként is kell látnunk – figyelmeztetett Kiss Réka. Mindent értékelni kell a politikai háttérhelyzetek tükrében is, mert a kontextus sokszor többletmagyarázatot rejt.

Ravasz László életében a zsidókérdés nem katarzissal végződött – vélte Hatos Pál, aki hamis önfelmentésnek tartja a püspök utólagos magyarázatát. „Az Országos Református Lelkészegyesület gyűlésén azt mondta, hogy nem kér bocsánatot a zsidóktól, megfogalmazása szerint azért, mert más bűneiért nem kérhetünk bocsánatot.” Ez a gyűlés ugyan politikai erődemonstráció volt Bereczky Albertékkel szemben, hogy Ravasz megmutassa, őt demokratikusan nem lehet leváltani az egyház éléről, mégis terhes örökséget hagyott ezáltal az egyházra, amely azóta sincs feldolgozva – mondta a történész.



„A tragédiával való szembenézés nem őszinte beszédmódban lett megtárgyalva, hanem az első perctől kezdve átpolitizálódott, eszközzé vált. Emiatt a valódi, őszinte szembenézésre nem kerülhetett sor” – mondta Szekér Nóra, hozzátéve, hogy amit az ember leír az emlékirataiban, az mindig csak egyféle olvasat. „1945 februárjában Ravasz László az első istentiszteletén nagyon mély bűntudattal és a párbeszéd felé való nyitottsággal prédikált. Ennek később nem lett folytatása, de ez nem az ő hibája, hanem azoké, akik nem akarták ezt a párbeszédet, mert tőkét akartak kovácsolni a tragédiákból.”

Bogárdi Szabó István kifejtette: Ravasz a protestánsok kulturális-civilizációs vetélytársának tekintette a zsidókat, de a harmincas évek végén rémülten eszmélt rá arra, hogy a fajiság fogalma a hitleri Németország ideológiájában valami egészen mást jelent. Ez a nagy seb arra tanít bennünket, hogy lehet kedvező ideje az egyházépítésnek, lehetnek kitűnő és zseniális munkatársak, de a történelemnek és a nagy áramlatoknak az ereje elragadhatja az embert. „Mások bűneiért bűnbánatot tartani csak a golgotai kereszten volt lehetséges” – emlékeztetett. „Az az egyvalaki gyógyíthatja be a sebeket, aki magára vette a világ bűneit.”




Barna Bálint
Képek: Füle Tamás


Kapcsolódó írásaink:

Az emlékezés virágai
Ravasz Lászlóra emlékeztek az egykori dunamelléki püspök sírjánál a Farkasréti temetőben szeptember 30-án, csütörtökön. A megemlékezésen az egyházkerület jelenlegi és korábbi elnöksége, valamint ifj. Bibó István, Ravasz László unokája is részt vett.

Ravasz Lászlóra emlékeztek
Száz esztendeje, hogy beiktatták Ravasz László dunamelléki püspököt. A centenárium alkalmából tartott ünnepi dunamelléki közgyűlésen Ravasz László pályaképéről, a belmisszióra gyakorolt hatásáról és az 1956-os forradalom után vállalt szerepéről is szó esett.

Az újraépítő
Bár Ravasz László egész életében fájdalmasan rögzítette a régi Magyarország lassú süllyedését, dunamelléki püspökként eltökélte magát az újraépítésre.