Ahogy ez lenni szokott, az ember először csak ismerkedik a könyvvel, kézbe veszi, hogy tapintásával is érezze, forgatja, nézegeti, aztán belelapoz, keresi az ismerős igeversekhez fűzött kommentárt: vajon mit mond a számomra fölülmúlhatatlan egyházatya? Így jutottam el a „Bízd az Úrra gondodat, és ő majd táplál téged…” – ha nem is ebben a változatban – sokat emlegetett vershez (55,23a; fordítás a könyvből való). S amit magyarázatként hozzáfűzött, egyszerűségével, lényegre törő megfogalmazásával megállásra kényszerített: „Az Úrra bízd rá magad. Ha az Úrra akarod bízni magadat, senki ne helyettesítse az Urat.”

Egyszerre fölszólít és figyelmeztet. Fölszólít, hogy az Úrra bízzam magamat. Elsőre talán úgy tűnik, ez nem több, mint a zsoltárvers ismétlése, ám a szórend megváltoztatása nyomatékot ad, és még hangsúlyosabban mutat az Úrra. Az Úrra bízd magadat! És ez nem véletlen. Mindez a második mondatból világosan kitűnik. Bizony, hajlandók vagyunk az Urat valakivel (a helyettesítési díjat itt is meg kell fizetni!) vagy valamivel helyettesíteni. Augustinus számára ez a gondolat olyannyira jelentőséggel bírt, hogy fontosnak tartotta megismételni. Kilenc évvel korábban – 386-ban – ezt írja: „Add, Atyám, hogy keresselek téged, szabadíts meg a tévelytől; téged keresve helyetted ne másra találjak! (…) Ha pedig még valami felesleges dolog kívánsága van bennem („Ha pedig feltörne bennem valami más iránti vágy…” – Ladocsi Gáspár fordítása szerint), te magad tisztíts meg engem, s tégy alkalmassá látásodra.” (Soliloquia I.I.6. ford.: Kecskés Pál) Mennyire összecseng a „senki ne helyettesítse az Urat” és a „téged keresve helyetted ne másra találjak”!

Bizony, ha megvizsgáljuk hétköznapjainkat vagy akár ünnepeinket, látnunk kell, tele van helyettesítőkkel, voltaképpen pótlékokkal életünk. Ha magzatunkról van szó, inkább hiszünk az orvosoknak, aminek következménye akár abortusz is lehet. Ha beteg a gyermekünk, elsőként a jól bevált, nem mellesleg drága „minőségi” orvos jut eszünkbe. Ha mi vagyunk betegek, ugyanezt tesszük. A csak bizonyos helyről beszerezhető, szinte megfizethetetlen gyógyszerkülönlegességekben bízunk, ezekben látjuk gyógyulásunk elsődleges, már-már kizárólagos biztosítékát. Gyerekeink karrierépítésében az oktatás minősége válik az egyedüli letéteménnyé. Állás után kutatunk, és összeköttetéseinktől várjuk, azokban keressük a megoldást, tehát emberekben bízunk: igazgatókban, főosztályvezetőkben, vagy egyszerűen egy dolgozóban, akitől azt remélhetjük, hogy majd mond néhány jó szót az érdekünkben. Ekkor azonban, ha beszélünk is az Úrról, máshoz érkezünk. Így lesz a napi csendesség helyett vagy az után rohanás, nem jutunk el Istenhez, csak a munkahelyre. Csak a rendelőig jutunk, az orvosi szobáig, csak az iskolába, csak az ismerőseinkhez érkezünk meg. Mindez csupán egy-egy lehetséges találati pont, és mi azt hisszük, más kiutat nem látva hinni akarjuk, hogy a célra tartunk, és eredményesek leszünk. Itt jegyzem meg, ha valaki azt gondolná, hogy a jól fölkészült személyek, nívós intézmények, megfelelő gyógymódok vagy tisztességes kapcsolatok ellen szólok, téved. Ezek is lehetnek Istentől megáldott eszközök. A lényeg azonban az Isten és az eszközök – legyenek azok személyi vagy tárgyi – szétválasztásán van, továbbá abban, hogy nem zárjuk ki, sőt hisszük, e lehetőségek is az Úr kezében vannak, mi több, egyedül Ő rendelkezik akár mindezeket meghaladó megoldással. Ezért mondja Augustinus: „Ha az Úrra akarod bízni magadat, senki ne helyettesítse az Urat.” Ha… Ez figyelmeztetés, de egyben kritika is! Diagnózis – a tapasztalat emellett szól –, amelyet nem hagyhatunk figyelmen kívül. Valóban csak az Úrra bízzuk magunkat? Vagy már rég túl vagyunk a helyettesítésen?  

És akkor még nem beszéltünk ünnepeinkről. Az idézett régi zsoltárszöveg azt mondja: „Bízd az Úrra gondodat, és ő majd táplál téged…” Ma kiéhezett társadalomban élünk. Talán van, aki azt mondja: mindig így volt. Ha azonban még jobban szeretnék közeledni a valósághoz, azt kell inkább mondanom, társadalmunk nem is kiéhezett, inkább falánk. Mindennek a fogyasztói, élvezői akarunk lenni, s ugyanakkor nem vesszük észre, hogy a valódi értéktől eltávolodva helyettesítőkkel van tele a szánk, pótszereket majszolunk. Karácsonyi ünnepkörünket különösen is jellemzi ez. Érezzük, tudjuk, hogy valami, pontosabban Valaki hiányzik az életünkből, de ahelyett, hogy Hozzá fordulnánk, árucikkektől roskadozó polcokhoz rohanunk, ott keressük a szeretet kapcsolódási pontjait és annak kifejező eszközeit. Minden esztétikai elvárásnak megfelelő dobozolt fenyőfával lepjük meg önmagunkat, gyerekeinket, szüleinket; márkás szaloncukrokkal, díszekkel, különböző elektromos kütyükkel és egyéb tárgyakkal kedveskedünk. És azt mondjuk: ez a szeretet ünnepe.

Igen, ez is azt mutatja, hogy mennyire és mire is vagyunk kiéhezve. Ez is Istentől való, ez az Ő igazi kegyelmi eszköze. De mit ér, ha ez az éhség nem több mint a más iránti vágy? Akkor, amikor karácsonyból, a Logosz, az Ige megtestesüléséből puszta szeretetünnepet csinálunk, nem az történik-e, amitől éppen az egyházatya óv? Nagyon is szükségünk van egymás szeretetére, de ezzel az Úr szeretete nem helyettesíthető. „Az Úrra bízd rá magad.” Mindig szeretethiányos lesz az, aki az Úr szeretetét nem ismeri, vagy nem fogadja el. Mert mindig lesznek hűtlenségek, veszteségek, betegségek és kudarcok, lesznek helyzetek, amikor kénytelenek leszünk beismerni, hogy az emberek és eszközeik, s a mi eszközeink is végesek; amikor már minden utángyártott alkatrész kifogy raktárunkból. És bár beszélünk az Úrról, de ha sohasem bíztuk rá teljesen magunkat, ha még nem tudtuk megvallani, hogy „rajtad kívül nincs, ami jó nekem” (Zsolt 16,2b), soha nem leszünk elégedettek. Nem. Ha soha nem lett az egyetlen: éhezni fogunk. S ha ez így van, imádkozzunk mi is, ahogy Augustinus tette: „Ha pedig még valami felesleges dolog kívánsága van bennem, te magad tisztíts meg engem, s tégy alkalmassá látásodra.” De ha már meghallgatásra találtunk, adjunk hálát ugyancsak az egyházatya szavaival. „Mert te mindig mellettem voltál, kegyelmes haragoddal minden tilalmas élvezetemet keserű bajokkal hintetted meg, hogy aztán a baj híján való élvezetet keressem, s ahol ezt megtalálom, ott nem találok mást, csak téged, Uram, csak téged, aki a fájdalmat tanítónkká teszed, aki megütsz, hogy meggyógyítsál és megölsz, hogy számodra meg ne haljunk.” (Vall. II.2.4. ford.: Balogh József) Isten adja meg nekünk, hogy „senki ne helyettesítse az Urat”.

Apostagi Zoltán

Képek: Füle Tamás