Mit jelentett régen a református kegyesség, mit jelent ma, és mik lehetnek megújulásának az útjai? – ezekkel a kérdésekkel foglalható össze az a kerekasztal-beszélgetés, amelyre a Lelki éhség 8.0 konferencián került sor 2023. november 23-án a Ráday Házban. Siba Balázs tanszékvezető egyetemi tanár (KRE-HTK Valláspedagógiai és Pasztorálpszichológiai Tanszék) beszélgetőtársai Balogh Judit történész, valamint Nagy Henrietta és Molnár Ambrus református lelkipásztorok voltak.

Balogh Judit harminc éve foglalkozik a reformáció történetével, a puritánok történetén keresztül is kapcsolódik saját kegyességéhez. Egy híján az összes felmenője tradicionális református volt, családja kegyességében pedig kulcsszerep jutott a zsoltárénekléseknek. Ő maga egyetemistaként tért meg, a legszigorúbb és legpietisztikusabb közegekbe kerülve pedig elsősorban azok kegyességi nyelvezetét tanulta meg.

Nagy Henrietta nem hívő családból érkezett: bár édesanyja lelkészgyerek volt, ő eltávolodott Istentől. Henrietta így semmiféle kegyességi gyakorlatot nem hozott magával otthonról. Szülei válása után falusi lelkészfeleség nagyanyjához került, rajta keresztül került közelebb az egyházhoz. Református gimnáziumban tanult, sokféle kegyességi gyakorlatot megismert, majd az ifjúsági misszióban és a dicsőítésben talált rá saját kegyességi formájára.

Molnár Ambrus református lelkészcsaládból származik, édesapja tradicionális falusi háttérből érkezett, ahol népi babonák is keveredtek a hitbe. Édesanyja először programozó matematikusnak tanult, később végezte el a lelkészképzést. Molnár Ambrus sokat köszönhet kegyességében holland keresztapjának is, akire példaképként tekint.



Múltbeli örökségünk
Nehéz történelmileg pontosan meghatározni a magyar református kegyesség mibenlétét. Bár a reformáció annak idején bibliaközpontúságot hirdetett, még a 18. századi magyar református lelkészek kezében sem volt mindig Biblia, ezért határozattal kellett rávenni őket erre – mondta Balogh Judit. „Az egyszerű emberek egészen hosszú ideig a katolikus Bibliát használták, és jobban ismerték a deoterokanonikus könyveket, mint a katolikusok. Ha a kegyességet a hit gyakorlásának módjaként tekintjük, egy átlag 16. századi református kegyessége nem sokban különbözött egy katolikusétól” – magyarázta a történész. Mindebben csak a 17. századi puritanizmus hozott érdemi változást.

A teológiai alapozásunk ugyan meghatározta az identitásunkat, de eleinte e téren is sok széthúzás volt. A reformáció korában például a Zwingli-párti erdélyi lelkészek kidobták az orgonákat a templomokból. A 18. századra minden liturgikus elem eltűnt és a kegyességünk fejnehéz lett, ami érzelmi hiányokat is kiváltott. Ennek köszönhetően indultak el a különböző kegyességi irányzatok.

A mai magyar református felfogás leginkább 19. századi gyakorlatokon alapszik. Az is jellemzi, hogy ragaszkodunk mindahhoz, amit örököltünk. A szakember szerint ez azért alakult így, mert a hívő magyar református számára fontos az otthonosság érzése. Ez az örökség azonban a kegyesség szempontjából ellentmondásos, mert foglyul ejtették a racionalizmusban gyökerező hagyományok.



„A református egyház létrejöttekor a dogmatikai-teológiai tisztulás volt a szervezőerő, de a századok során népegyházzá vált. Míg a szervezetközpontú katolikus egyház könnyen be tudta vonni a különböző kegyességi irányzatokat, amelyekre a pápa rábólintott, addig nálunk mindig újra kell gondolnunk ennek kereteit.” Hozzátette: a protestáns felekezetek sok kegyességi gyakorlatot felejtettek el az elmúlt ötszáz évben, amit a katolikusok megőriztek, vagy éppen az elmúlt ötszáz évben fejlesztettek ki. Ennek egy részét újratanulhatjuk tőlük, ahogyan katolikus testvéreink pedig bibliaismeretet tanulhatnának tőlünk. „Ez Isten szerint való szépség.”

Mércék és módszerek
Mi az, ami belefér a református kegyességbe? – kérdezte beszélgetőtársait Siba Balázs. Nagy Henrietta válaszában kiemelte: a dogmatikánk eléggé egyértelműen fogalmaz, a Biblia pedig jó mérce mindehhez. Ennek ellenére ő is tapasztalta, hogy a kegyességi sokszínűség sok feszültséget is szül. „Ez sebeket okozhat az emberekben, de legalább elgondolkodtatja őket arról, hogy mi a helyes út. Saját korlátaink között élünk és csak addig tudjuk vezetni a ránk bízottakat, ameddig mi jutottunk el. Őszintének kell lennünk magunkkal szemben is, hogy mi hol tartunk és merre mozdulnánk tovább” – magyarázta. Az őszinte beszélgetések szerinte a feszültségek oldásában is sokat segíthetnek.

„A reformátusság a dolgok legmélyebb céljával foglalkozik: a 66 kanonikus bibliai könyvből kiindulva keresi ezeket a célokat” – szögezte le Molnár Ambrus. „Nem attól leszünk reformátusok, hogy református gyülekezetbe járunk vagy azt mondjuk magunkról, hanem attól, hogy bibliai alapokon áll-e a hitünk. Ahol az Isten Igéjének van a legfőbb tekintélye, ott van csak keresztyén kegyességi gyakorlat.” A kegyességről úgy véli, hogy az Istent dicsőítő, teljes életre irányuló törekvéseinkben van szerepe. „Személyenként különböző lehet, hogy kinek mennyi időre van szüksége az elmélyedéshez. A református kegyesség iránya kívülről történik befelé és nem belülről kifelé. Ez formálja az embert.”



Molnár Ambrus szerint ennek a fajta kegyességnek a négy fő eleme a keresztyén közösség, Isten Igéjének a megismerése, az imádság, és a szolgálat. Ugyanakkor azt is kiemelte, hogy csak az Igében való elmélyedéssel maradunk meg az igazságnál, az útnál és az életnél – Krisztusnál. „Van miért bűnbánatot tartani, de van miért hálát is adni. Felismerhetem magam, mint az Isten teremtménye, és felfedezhetem azt a tervet, amelyet Ő gondol felém, és meghallhatom azt, amire elhív.”

A meghívástól a megelevenedésig
A kegyesség formáit el lehet sajátítani, meg lehet tanulni, de ha nincsen mögötte kapcsolat, akkor nem ér semmit – tette hozzá Nagy Henrietta. „Igyekszem szolgálatom során minél többféle utat felkínálni, de az Istennel való találkozás mélységét nem tudjuk más helyett megélni. Valamennyire megmutatható, megosztható, de ebbe inkább meghívni lehet embereket. Ez a hívás Istentől jön, és ezt kell az emberek elé tárni. Isten kegyelme által valósulhat meg a megelevenedés. Szívünk változását nem lehet emberileg előidézni.”

A lelkipásztor szerint e mellett nagy kérdés az is, hogy közösségileg hogyan történhet a megelevenedés. „Ehhez nagy bátorság is kell, mert bátorság nélkül még akkor is megmaradnak közösségünkben a berögzült népegyházi keretek, ha egyszerre húsz ember él meg ébredést a gyülekezetben. Merjünk túllépni magunkon, ha látjuk, hogy van más út!”



A kegyességből leginkább a szokásrend és a nyelvhasználat tanulható – vélte Balogh Judit. Az Istennel való legteljesebb kapcsolat megélésében pedig az jelenthet nagyon sokat, ha hiteles példákat látunk magunk körül. „Az én generációmban sokan tapasztaltuk, hogy a missziói hevület egy idő után elmúlik, és akkor elkezdünk keresni. Így találunk rá a csendre. Nagyon sok ember viszont egészen máshol tart a hitélete megélésében. Hála az Úrnak, Vele járunk, és nincsenek univerzális utak. A vágy a legfontosabb, és az, hogy legyenek emberek, akik ezt a vágyat példájukkal fel tudják éleszteni. Tanítani csak tételes tudást igénylő dolgokat lehet” – fogalmazott a történész.

„A reformátusság nem egy dogmatika, hanem Isten igazságának a megélése. Ehhez fontos az, hogy megértsük, mit vár tőlünk az Isten” – mondta Molnár Ambrus, aki szintén kiemelte a példaképek szerepének fontosságát. „A példaképek megmutathatják, hogyan lehet keresztyénként élni, és ebben mi is példaképekké lehetünk mások számára. Kegyességünk megelevenedésének kulcsa, hogy időt kell hagyni Isten Igéjének kiteljesedésére, feltárulkozására. Időt kell tölteni az Igével, a megértésével és egymással, hogy tudjunk ezekről beszélgetni. Ehhez alapvető muníció az imádság.”


Barna Bálint
Képek: Vargosz