Rémlik gimnazista koromból egy irodalomórán hallott anekdota arról, hogy amikor azt keresték, hogyan lehetne egyetlen szóval jellemezni a különféle nemzeteket, néplelkeket, nemzeti identitásokat, és más népekhez általában pozitív kifejezéseket társítottak – mint például a németekhez a Heimatot, a franciákhoz a gloire-t –, a magyaroknak a balsors jutott. Mint minden múltból rémlő anekdotának, ennek sem szerencsés túl nagy jelentőséget tulajdonítani, az ilyesmi amúgy sem tudományosan mérhető vagy ellenőrizhető, ráadásul a nemzetek sztereotipizálása számtalan félreértéshez és előítélethez vezethet. Mégis érezhetjük úgy, hogy van valami elgondolkodtatóan találó ebben a balsorsban.

Zivataros századok
De miért pont balsors? Amikor ezen töprengünk, akaratlanul is Kölcsey Ferenc Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból című költeménye jut eszünkbe, amely később Himnusz néven nemzeti imádságunkká vált, és amely éppen most, 2023. január 22-én lett 200 éves. „Balsors akit régen tép” – hangzik kései formájában a vers ismert sora, és ha nem is innen eredeztethető a magyarság balsorsmítosza, az biztos, hogy ez is megerősíthette bennünk ennek törvényszerűségét. Évszázadok óta élünk annak biztos tudatában, hogy a zivataros századok végzetszerűen kísérik a magyarság történelmét, és valljuk be, a huszadik században nem sok olyasmi történt velünk, ami rácáfolt volna erre.

Nemcsak az elmúlt évszázadok történelme, de a Kölcsey utáni irodalom is ráerősített erre a felfogásra. Elég csak az Ady Endre által írt Nekünk Mohács kell című versre gondolnunk, amely Benedek Marcell irodalomtudós szerint „fordított Himnusz”, mivel Isten áldása helyett ostort és verést kér az ehhez szokott magyarságnak. Nem mintha Kölcsey csak a balsorsról írt volna, hiszen számtalan egyéb – megkockáztatom, ennél fontosabb – gondolat is rejlik a Himnuszban, a magyar kultúra nagyjai látszólag mégis a balsorsban találták meg azt a közös pontot, amely a nemzeti sorskérdéseinkről zajló diskurzusok alapjául szolgálhat. A balsors ennek köszönhetően velünk maradt, és végigkísérte kultúránkat az elmúlt évszázadokban.



Identitásunk része
A Himnusz Erkel Ferenc által megzenésített változata ezalatt számos formában részévé vált identitásunknak. Énekeljük ünnepségeken, sporteseményeken, szilveszterkor, sok helyen istentiszteletek zárásaként is. Hogy a dallam önálló életre kelt és már szöveg nélkül is megállja a helyét, arra az egyik legjobb példa, hogy az István, a király végén is felcsendül a rockopera műfajához igazított hangszerelésben – némely rendezésben a szereplők énekkel is kísérik, de alapértelmezetten nem, és instrumentális változatban szerepel a hanghordozókon is. Erkel eredeti zenéje egyébként többféle feldolgozást megért már, mi sem pont abban a formájában énekeljük, ahogyan azt a zeneszerző ránk hagyta.

Himnuszunk olykor megkapja a magáét amiatt, hogy búskomor hangvételű, ha a többi ország himnuszához hasonlítjuk. Csakhogy amíg a legtöbb ország himnusza induló, addig a miénk óda, azon belül is imádság: könyörgés Istenhez áldásért, kegyelemért. Ebben az imádságban nemcsak a bűneink miatt feltámadt isteni harag jelenik meg, hanem mindazon áldások is, amelyeket megtapasztaltunk történelmünk során. Mivel a Himnusz éneklésekor csak a legelső versszakot szoktuk énekelni, sokan már alig emlékeznek a többi versszakra, hiába volt az egész költemény iskolai memoriter. Talán ezért is hathat nemzeti identitásunkra erőteljesebben az első versszak, mint a többi.

A könnyebb út
A Himnusz egészének tükrében világossá válik, hogy a balsors Kölcsey értelmezésében nem valamiféle elkerülhetetlen végzet, amely kollektíven sújtja a magyarságot, és amely ellen semmit sem tehetünk a búslakodáson kívül. Ellenkezőleg: rámutat arra, hogy a jó is, rossz is Isten kezéből ered, ezért kell Őhozzá fordulnunk bűnbocsánatért, hogy irántunk érzett haragja elmúljon. Valamiért ez a gondolat nem épült be úgy nemzeti identitásunkba, önképünkbe, mint a balsors. A balsorsra lehet széttárt karokkal hivatkozni, felmenteni magunkat, a balsors mögé bújva elkerülhetjük a múltunkkal való szembenézést, a balsors segít kikerülni a kényelmetlen kérdések feltevését. Ez a könnyebbik út.

Könnyebb belenyugodni a balsorsba, mint kilépni belőle. Könnyebb önostorozni, mint Isten kegyelmét kérni. Könnyebb együttélni azzal, ami régen tép, mint áldásban, védő karban, víg esztendőben reménykedni. Pedig a fohászkodásnak – akkor is, ha nemzeti fohászról van szó – az lenne a lényege, hogy merhetünk odafordulni Istenhez és őszintén elmondhatjuk Neki kéréseinket. Kérhetünk tőle új identitást, amely nem önmarcangoláson alapszik, nem áldozatszerepben tetszeleg, de nem is a múlt vagy a bűneink megtagadásán, hanem hit általi újjászületésen. Évszázadaink mindig zivatarosak lesznek, de minket nem az kell, hogy meghatározzon, milyen időket élünk, hanem az, hogyan élünk mindazzal, ami megadatott.



A nehezebb út
A Himnusz születésének 200. évfordulóján, a magyar kultúra napján érdemes elgondolkodni azon, mi az, ami meghatározza nemzeti identitásunkat, és azt is, hogy minek kellene meghatároznia. Holtak véréből Kölcsey szerint se virul szabadság, ezért a dicső múlt elsiratása vagy a jelen feletti sopánkodás helyett felelősségvállalásból, önzetlenségből, szolidaritásból, szorgalomból, és mindenekelőtt Istenbe vetett bizalomból érdemes jövőt építeni. Mielőtt azonban mindezt másokon kérnénk számon, vizsgáljuk meg saját nemzeti identitásunkat: helyén van-e benne a Himnusz minden gondolatával együtt, vagy a balsors végzetességének érzete tölti be inkább? Hol van ebben személyes felelősségünk?

Hiába cserélnénk le a Himnuszt valami vidámabbra, pattogósabbra, lelkesítőbbre, az nem oldaná meg a problémát. Nem a Himnusz tehet róla, hogy gondolatai közül csak a balsors fogalma ragadja meg képzeletünket, és arról se, hogy ezt a balsorsértelmezést nem tudjuk a helyén kezelni. Ne mondjunk le se magunkról, se nemzetünkről egy vélt fátum miatt! Találjunk vissza a Himnusz imádság mivoltához, szavaljuk és énekeljük fohászként, hogy Isten kezébe helyezzük mind a magunk, mind népünk sorsát! Ez a nehezebb út. De ha továbbra is a könnyebb úton maradunk, és nem vállaljuk a nehezebbet, akkor kétszáz év múlva a lehető legjobb esetben is csak ugyanitt tartunk majd, mint most.


Barna Bálint
Képek: Wikipédia