Minden évben ugyanaz a dilemma: az ember egyrészt elővenné és felhasználná az előző évek karácsonyi dekorációit, másrészt meg elcsábulna egy-egy újabb szemrevaló dísz, égősor vagy kreatív kellék láttán. Ez a dilemma már az advent előtt megkezdődik, amikor még csak a koszorúnkat tervezgetjük, és egészen szentestéig tart, amikor feldíszítjük a fát és megterítjük az ünnepi asztalt. Nem tudunk lemondani sem a régi újrafelhasználásáról, sem az új megvásárlásáról. Ennek a szokásnak persze megvannak a maga hátrányai, még akkor is, ha ezúttal az anyagi vonzatoktól eltekintünk. Az egyik például a tervezettnél jóval ekletikusabbra sikerült dekorációs összkép. Ráadásul évről évre egyre több és több dekorelemünk lesz, még a tönkrementek és eltörtek ellenére is, és egyre több dobozt, zacskót töltenek meg. El kell ismerni: nehezen válunk meg azoktól a feleslegessé vált díszektől, amelyeknek múltja van, de amelyeket már úgysem rakunk ki sehová.

Igazságtalan lenne azonban, ha nem beszélnénk ennek a szokásnak a pozitívumairól is. Tárgyainknak története van, és nem mindegy, kitől és miért kaptuk őket. A gyermekeink által készített csálé díszt minden észérv ellenére szívesen felrakjuk a fára, még akkor is, ha üti a nagyitól örökölt üveggömb stílusát. Égősorból sosem lehet elég, azt pedig igényességből nem engedhetjük meg magunknak, hogy adventi koszorúnk száz százalékban tavalyról újrafelhasznált elemekből készüljön. Kicsit olyan ez, mint a hagyományos esküvők menyasszonyi ruhája: valami régi, valami új, valami kölcsönkapott, valami kék. Ha a karácsonyhoz nem is feltétlen kell kék vagy kölcsönkért dolog – bár tágabb családunkban már létezik vándordísz, amely mindig annál a háznál kerül a fára, ahol kisbaba született –, a régihez és az újhoz való ragaszkodás is megtölthető tartalommal. Egyebek közt akár még menyegzővé is lehet az ünnepünk, ha egyszerre újulunk meg és viszünk tovább valamit a múltunkból.