A karácsonyt megelőző időszak egyik praktikus kérdése a hitoktatók, lelkészek számára, hogy mi lesz az idei karácsonyi műsorban, milyen dalokkal, versekkel vagy színdarabbal lehet a gyerekeket jobban bevonni az ünneplésbe. Számba vesszük ilyenkor a karácsonyi történetek szereplőit, vajon jut-e minden gyereknek szerep egy univerzális misztériumjátékban. Amiben természetesen van József és Mária, angyal és pásztorok, fogadós és fogadósné, és vannak bölcsek vagy három királyok is, akik elég gyorsan megérkeznek napkeletről az ünnepre. Ha bővíteni kell a szereplők számát, lehet még angyalok serege, számosabb pásztorcsapat, ott vannak az állatok kinn a mezőn vagy a jászol mellett, és drámának ott van Heródes „háza népe”, a kollaboráns írástudók és a végrehajtó hatalom katonái is. Egyszóval, a karácsonyi történetek közé soroljuk Jézus születését, az angyal(ok) híradását és a pásztorok imádását, valamint a napkeleti bölcsek látogatását és imádását, annak ellenére, hogy utóbbira nyilván csak jóval később kerülhetett sor. Minden bizonnyal megelőzte Jézus bemutatása a templomban, hiszen ekkor még nem volt a gyermek veszélyhelyzetben, nyugodtan el tudták vinni a templomba. S ott történt valami, ami ezek szerint szintén a tágabban értelmezett karácsonyi események, vagyis a születéstörténethez kapcsolódó történetek közé tartozik, és nevezhetjük így: Simeon és Anna imádása.

Valóban így teljes: az égi seregek dicsérete mellett a pásztorok – mint a társadalom peremén élők –, a napkeleti bölcsek – mint a pogány népek – és a két kegyes zsidó öreg – mint a prófétai hagyományt képviselő „nemszeretem” réteg – imádása. Hiszen Simeon és Anna azok közé tartozott, akik a Messiást várták, s a hivatalos írástudói vonallal szemben egyfajta „rajongó” vonalat képviseltek. Az Isten Lelke által megszólított próféták gyakran kerültek szembe a hivatalos papság intézményével vagy a hatalom körét kiszolgáló üdvprófétákkal. Így az sem lehet véletlen, hogy épp Simeon és Anna volt „jókor jó helyen”. Dr. Tatai István lelkipásztor szavaival: „Elgondolkodtató a karácsonyi történetekben, hogy Isten emberei mindig pontosan és jó helyre érkeztek (Mária és József, a pásztorok, a bölcsek, Simeon és Anna).”
(Simeon karácsonya, http://honlap.parokia.hu/lap/lampas/ujsag/cikk/mutat/5359/). Elgondolkodtató továbbá, hogy bár a két kegyes öreg nyilvánvalóan Isten Lelke által indíttatva a kisded imádói közé tartozik, karácsonyi hagyományunk dalai, történetei és színdarabjai mégis mellőzik őket. Én legalábbis utalást sem találtam rájuk az ismert szokásanyagban.

Vajon miért? Az említett „prófétai vonal” miatt? Vagy mert túl öregek? Túl zsidók? Nem férnek bele abba a Jézus-képbe, amely a pogányoknak adja az evangéliumot, és a zsidóság képviselőit inkább a negatív farizeusi-írástudói szerepben szereti láttatni? Nem erősítik annyira identitástudatunkat, mint a betlehemes pásztorai és a három királyok pogány alakjai? Vagy a történet nem elég „drámai”? Felmerülnek bennem a kérdések, de nem ismerem a választ. Megelégszem annak a megállapításával, hogy Simeon és Anna meglehetősen mellőzöttnek számít karácsonyi történeteink között, pedig megérdemelnék jobban is a figyelmünket. Karácsonyi dalaink közé például nyugodtan bekerülhetne Simeon éneke is, a református énekeskönyv 447. dicsérete:

Uram, bocsássad el 
Szolgádat békével, 
Szent ígéreted szerint, 
Mert te idvezítőd 
én szemeim előtt 
Nékem nyilván megjelent.

Kit világos fényül 
Pogányoknak küldél, 
Kinek fényességével 
Nyilván kijelenék 
A szent Izráelnek 
Nagy dicsősége széjjel.

Őt, ki kegyelmedből 
Leszállt a mennyekből 
Minden népek üdvére, 
én immár megláttam 
és szívembe zártam 
Lelkemnek örömére.

A genfi dallamra írt szöveget Szenci Molnár Albert ültette át magyarra, és versformája azt a közkedvelt korabeli formát variálja, amit ma Balassi-versként vagy Balassi-strófaként tartunk számon. A Balassi-strófa eredetileg háromsoros, azonos sorvégi rímekkel, és a metszethatáron pontosan következő belső rímekkel. Így a strófa képlete a következő, ahol a számok a szótagszámot, a betűk a rímeket jelentik:

6 a || 6 a || 7 b
6 c || 6 c || 7 b
6 d || 6 d || 7 b

Ebből a 447. dicséret versformájában az első két sor érvényesül, a metszeteknél további sortörésekkel és a második szakaszban a metszethatárokon inkább csak „rímnyomokkal”. Az archaikus szépségű vers- és dalforma legszebb betlehemes dalaink közé emeli a dicséretet, egyáltalán „nem lóg ki” sem öregségével, sem zsidóságával vagy kegyességével. S ha kutakodunk egy kicsit a versforma tájékán, további kincsekre bukkanunk. Például Sztárai Mihály zsoltárparafrázisára (aki a 23. zsoltárt verselte meg, a versforma egy korábbi variációjával – a belső rímek itt még hiányoznak – lásd ref. ékv. 260. dics.):

Szent Dávid próféta éneklőkönyvének huszonharmad részében,
Bízván az Istennek az őreá való nagy gondviselésében,
És hálákat adván ő szent felségének mind egész életében,
Igyen dicsekedik lelkében minden hív keresztyének képében.

Tudom, hogy pásztorom s vezérem énnékem az én Uram Istenem, 
Kinek gondja vagyon testemre, lelkemre, mert ő teremtett engem, 
én ő juha vagyok, ő hozzá hallgatok, mert ő megváltott engem; 
Azért benne bízom, tudom, élet nélkül hogy én nem szűkölködöm.

Érdemes a dalt a Gryllus-testvérek előadásában is meghallgatni: 

 

S hozzá dúdolni egy-két eredeti Balassi-strófát is, mondjuk az „Ó, nagy kerek kék ég” kezdetű Júlia-verse elejéről:

Ó, nagy kerek kék ég, dicsőség, fényesség,
    csillagok palotája,
Szép zölddel béborult, virágokkal újult
    jó illatú föld tája,
Csudákat nevelő, gályákat viselő
    nagy tenger morotvája!

Mi haszon énnekem hegyeken-völgyeken
    bujdosva nyavalyognom,
Szörnyü havasokon fene párduc módon
    kietlenben bolyongnom,
Tövis közt bokorban, sok esőben, hóban
    holtig csak nyomorognom?

Ám hogy ne csak a „régiség” számlájára írjuk a versformát – és tegyük félre, mint a karácsonyi történetek Simeont és Annát –, ha keresünk, megtaláljuk formaváltozatait modern líránkban is. Éppen az „Uram, bocsássad el” versformája és dallama tűnik át Weöres Sándor A kísértet dala c. versén, amely egy nagyobb versciklus – a Huszonnégy melódia – egyik darabja:

Zúg az öreg erdő,
száll a fehér felhő,
összebújnak a vadak.
Itt benn a szívemben
mért üldözöl engem?
sohase bántottalak.

Jeges éjszakában
őz tiporja hátam,
cinke tépi a fülem,
bodzabokor-ágról
csorog rám a zápor,
nem adnak szállást nekem.

A bujdosó, számkivetett, peremen élő, hajléktalan és menekült egyaránt magára ismerhet ebben a kísértet-versben. Amiben nemcsak az a kísérteties, hogy igencsak aktuális, karácsonykor és karácsonytól függetlenül is a „nem adnak szállást / nem fogadnak be” témája, hanem, hogy a szálláskeresők tulajdonképpen mi vagyunk. Ahogy a szállásadók is mi lehetünk, ha megnyílik a szívünk ezzel a fordulattal:

Hát ide vigyázzál,
ha te áznál-fáznál,
én nem küldenélek el,
adnék cipót, lágyat,
jó száraz ruhákat,
mindenfélét, ami kell.

Ha nem áznék-fáznék,
mindig rád vigyáznék,
mint a nagy fehér falak.
Ó, mért nézel úgy rám,
mért nem vagy jobb hozzám,
sohase bántottalak.

Óhatatlanul eszünkbe juthatnak erről a „Rossz a Jézus kis csizmája” c. karácsonyi gyerekdal sorai: „Hogyha volna kis csizmám, Jézuskának átadnám, / báránybőrös ködmönkémmel jól betakarnám”, valamint Jézus tanítása az utolsó ítéletről: „Bizony mondom nektek, valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg.” (Máté 25,34–40)

Bizonnyal teljesebb lesz a karácsonyunk, ha simeoni-annai „Lélek-jelenléttel”, balassis Isten-várással és -kereséssel, weöresi szívmegnyílással állunk Teremtőnk és Megváltónk elé.

A Weöres-vers forrása az interneten: 
https://hycry.wordpress.com/2010/02/21/weores-sandor-huszonnegy-melodia-a-kisertet-dala/