Stresszhelyzet. Már attól megborzongunk, ha elolvassuk ezt a szót. Eszünkbe jut, hogy folyamatosan meg kell küzdenünk a nehézségekkel, hogy sokszor érezzük értelmetlennek ezt a küzdelmet, hogy újra és újra szembetaláljuk magunkat az akadályokkal. De vajon eszünkbe jut-e az is, hogy hányszor kerültünk ki győztesen a küzdelmekből, hogy olykor megerősödve léphettünk tovább, hogy milyen lehetőségek nyílhatnak ilyenkor számunkra? A válasz lelki ellenállóképességünktől függ, ennek kulcsa pedig a rugalmasság.

A lelki ellenállóképesség, más néven a reziliencia szerepét járta körbe több szempontból a 2020. november 21-i Lelki egészségünkre! konferencia is, amely a koronavírus-járvány miatt online formában tartottak meg. Egyik előadója Tapolyai Emőke pszichológus volt, aki arról beszélt, hogyan lehetséges ezt a fajta rugalmasságot a stresszes helyzetekben is megőrizni. Az előadásáról készült videófelvételt közzétették a Kandela Központ YouTube-csatornáján, az alábbiakban ennek legfontosabb gondolatait foglaljuk össze.



Óriások és sáskák
Hogy általában hogyan viselkedünk egy ilyen stresszhelyzetben, azt Tapolyai Emőke Mózes negyedik könyvének 13. és 14. fejezete alapján mutatta be. Az idézett szakaszban tizenkét kém tér vissza Mózeshez, hogy elmondják, az ígéret földjén miket tapasztaltak. A többségük rossz híreket hoz: bár valóban tejjel-mézzel folyó föld az, de erős nép lakik ott, kőfalakkal megerősített városokban, óriási termetűek, mellettük apró sáskáknak tűnik Izrael népe. Csak ketten voltak a kémek közül, akik másként látták, Józsué és Káléb, akik azt mondták: bátran beléphetünk, győzni fogunk az ellenségen, mert az Úr eltávozott tőlük. A nép ennek ellenére sírt és jajveszékelt egész éjjel. Isten ezután csak Józsuénak és Kálébnak engedte meg, hogy beléphessen a nekik ígért földre, a zúgolódóktól ezt megtagadta.

„Olyan időszakban élünk, amikor az óriások és sáskák története különösen is aktuális” – fogalmazott a pszichológus. „Úgy éreztük, haladunk valamerre, és hirtelen megtorpanunk. Jön valami váratlan, ami elvágja az utunkat. Ma is hasonlóak az arányok, amikor tizenkettőből csak ketten nem torpannak meg. A két kém nem tagadta a valóságot, nem cáfolta a többiek által jelentetteket, csak más perspektívából közelítette meg azokat. De aki küzd és mégis sarokban, zsákutcában érzi magát, az sokszor inkább jajveszékel és sír. Mert amikor fáj, akkor belegabalyodunk a gondolatainkba, és abba, hogy csak sáskáknak tűnünk saját szemünkben. Néha tényleg könnyebb lenne feladni, befordulni a fal felé és többet nem felébredni. A fájdalmaink, kudarcaink, veszteségeink valósága ez.”

Hozzátette: az első kérdés, ami átfut ilyenkor rajtunk: miért? Értelmet akarunk formálni szenvedélyeinkből, próbatételeinkből, mert azt hisszük, hogy ha értelmet nyernek, akkor könnyebb továbblépni. De ez csak részben igaz. „Szemfényvesztés lett volna Isten eddigi gondviselése és szeretete? Ez a kérdés is gyötör minket. De tényleg vissza akarnánk térni Egyiptomba, a lélek szolgaságába? Valójában nem.” Az ígéret földje „igen-igen jó föld” – olvashattuk, azaz a valóban Istentől eredő álmaink az életről szólnak, az életre hívnak. „Azt mondta a két kém, hogy az ottani óriások nekünk, sáskának a fél fogunkra sem elegendőek. Akkor ki az óriás és ki a sáska? Hogyan lett az óriásból fél fogamra sem elég falatka? Úgy, hogy tőlük eltávozott az Úr oltalma, de minket megsegít, ha nem lázadunk ellene.”



A megváltoztathatatlan elfogadása
A pszichológiai ellenállóképesség egyik eszköze az, hogy el tudjuk-e fogadni a megváltoztathatatlan helyzeteket, amikor megtorpanunk, amikor azt látjuk, hogy nem mehetünk úgy tovább, ahogyan előtte. „Ha valaki ilyenkor azt mondja, hogy azért még jó esélyünk van, mi kételkedni kezdünk. Eszünkbe jutnak a statisztikák. Nálunk a nem sikerül hangjai erősödnek meg, a valós esélyektől függetlenül. Egyedül maradunk a meg nem élt vágyainkkal az ígéret kapujában. A reziliencia éppen ezért valóságos kérdés. Hogy ezekkel a kihívásokkal hogyan tudunk megküzdeni, az a hétköznapok legmélyebb valósága. Valamilyen mértékben mindennap találkozunk vele a magunk szintjén. Mit kezdjek azzal, ami megváltoztathatatlannak tűnik? Fogadjam el? De mibe kapaszkodom akkor?”

Kétféle valóság van. Az egyik az emberi, a Paradicsomon kívüli, amikor kontrollvesztettek vagyunk, amikor már küzdünk, amikor a próbatételeink napról napra sebeznek minket, ahol én véget érek – folytatta az előadó. „Az igazán egészséges ember el tudja fogadni azt, hogy ő itt véget ért. De mennyivel könnyebb ez, amikor azt mondom, hogy a falon túl még van egy másik igazság is: az isteni igazság, amit én nem érthetek meg teljesen! Amely sokkal nagyobb távlatból üzeni: én mást terveztem. Amikor az emberivel találkozunk, olyan nehéz hinni az isteniben! Ezért mondja a tizenkettőből csak kettő azt: de én hiszem. Ugyanazt látták mindannyian. De más szemüvegen át nézték. A valóság elfogadása annyit jelent, hogy nem akarom bebizonyítani magamnak, hogy nem igaz az, amit látok.”

A fájdalom elleni küzdelmünknek általában a valóság tagadása az első lépése. De ha itt leragadunk, akkor nem tudunk továbbmenni, mert a valóság elfogadása léptet minket tovább. „A továbblépés azt üzeni nekünk, hogy a racionalitáson túl van egy nem látható valóság is, ami az Istené. És ha az isteni dimenziót figyelembe vesszük, akkor a racionalitás reménygyilkos. Hogyan nézzünk szembe a megváltoztathatatlannal? Gyászoljuk el! Sirassuk el! Álljunk oda Isten elé és mutassuk meg neki könnyeinket! Mondjuk ki, hogy nem így képzeltem, nem így akartam, azt hittem, hogy másként történik ez meg. Jézus velünk együtt sír ezen. Meg kell élni a gyászunkat, hogy utána tovább tudjunk lépni az elfogadás irányába. Az elfogadás útján viszont pozitív önértékeléssel tudok továbbmenni.”



Pozitív önértékelés
Az Amerikai Pszichológiai Társaság rezilienciáról kiadott tanulmánya szerint azok az emberek képesek továbbmenni a nehézségek közepette, akik a küzdelmek mellett is pozitív önértékelést tudnak kialakítani. „Az egyik legfontosabb szempont, hogy nem az vagy, akinek a küzdelmeid által hiszed magad. Nem vagy egyenlő nyomorultságoddal, sebzettségeddel, próbatételeiddel. Nem vagy egyenlő a terhekkel, amelyeket hordozol. Nem vagy egyenlő küzdelmeiddel. Nem áldozat vagy, hanem a paradicsomi világ valóságának a része. Több vagy, mint a küzdelmeid, kudarcaid, bűneid, sebzettséged és sikereid összege. Az ember nem összeg. A mai ember azt gondolja, hogy képesnek kell lennie kontrollálnia mindent, de az az igazság, hogy nem kell tudnod mindent kontrollálnod, mert nem is lehet.”

A pozitív önértékelés kialakítása azt jelenti, elfogadom, hogy ez már a hatalmamon kívül van, és meg tudom engedni magamnak, hogy ne tudjak mindent megoldani. „Vidd oda Isten elé ezeket! Tedd le lábai elé! Engedd meg, hogy rád nézzen és azt mondja: tudom, hogy milyen vagy! Isten maga mondja a Szentírásban: meghallottam sírásodat. De ne állj meg a sírásnál! Nyisd ki Isten felé a tenyeredet, és mondd neki: mutasd meg az arcod! Mutasd meg kegyelmed, hogy úgy lássam magamat, ahogy Te látsz engem! Akkor tudunk Tőle új identitást kérni, ha tudjuk, miben, kiben hiszünk, kinek akarunk megfelelni. Aki a legbizonytalanabb vezetőt, a közvéleményt választja, annak semmi sem világos. De az a hang, amely újra tud téged építeni, azt mondja: nézz a szemembe!”

Néha csak meg kell nyugodnunk Isten ölében, és akkor egy kicsit a sziklafal mögé pillanthatunk és láthatjuk: a sírban nincs senki, csak egy összehajtogatott lepedő. Hinnünk kell, hogy a húsvét nem csupán ünnep, hanem életünk legcsodálatosabb valósága: hogy a kövön túl nem halál, hanem élet van. „Csak akkor tudunk továbblépni, ha meglátjuk, hogy van remény. Aki most szállt ki Jézus öléből, az miért ne bírná el a próbatételeket? Ha most szálltam ki Jézus öléből, az már teljesen másfajta viszonyulást tesz lehetővé, mint ha önmagában csak a megváltoztathatatlan elfogadásáért küzdenék. Az egyik esetben ugyanis még kétségbeesetten kaparom a falat a körmeimmel, hogy áttörjem, a másik esetben pedig már képes vagyok azt mondani: nyisd fel a szememet, hogy meglássam a kiutamat!”



Hosszú távú gondolkodás és tágabb kontextus
Ezután kezdhetünk el hosszú távon gondolkodni, hogy a nehézségeket tágabb kontextusban értelmezhessük. „Gyakran felteszik nekem a kérdést, hogy a remény nem csupán önszuggeszció-e. Jó kérdés! Én is gondolkodtam már ezen sokszor. De hadd kérdezzek valamit: talán a negatív gondolkodás nem önszuggeszció? Küzdünk, csalódunk, azt mondjuk, hogy soha nem lesz vége. Vetítjük a filmjeinket, a különböző variációkat, és ez tönkretesz minket. Ezek illúziók, fantomok, amelyeket félelemből, rettegésből találtunk ki. Gondolatok, amelyek kétségbe ejtenek minket. Nincsen tehát vákuum az agyunkban, mert az ember gondolkodó lény! Kombinál, értelmet keres, utakat rak le a fejében. Valamilyen utat mindenképpen kirakunk. Mi döntjük el, hogy melyiket.”

Könnyebb a negatív irányba sodródni, mert az ember természeténél fogva a veszélyt érzi meg először, önvédelemre rendezkedett be, de ezzel beszűkíti saját gondolkodását. „Sokszor, amikor úgy imádkozunk, hogy legyen meg a Te akaratod, akkor nem is arra gondolunk, hogy Isten akarata legyen meg. Ez csak egy szlogen. Szokványos végződés, amelyről megszoktuk, hogy mondani kell, mert az Úr ezt mondta. Amikor kimondjuk, talán úgy érezhetjük, hogy most mondtam le a reményről. De valóban? Hiszed, amit hiszel, vagy csak szlogenként mondod? Ha most jöttél ki Jézus öléből, ha hiszed, hogy Ő valóban veled van, akkor bármin mész is éppen keresztül, ez az imaszakasz nem lemondás lesz, hanem könyörgés. Könyörgök, hogy az általad belém ültetett vágyak felé menjek! Az élet felé!”

Az életigenlő vágyak Istentől vannak, ezért ez a könyörgés ne lemondás legyen, hanem epekedés az Ő szeretete iránt! Így tudom elfogadni a megváltoztathatatlannak tűnőt, ettől hisszük el, hogy Isten az életadó. „Ne úgy legyen, ahogy én akarom, mert szűken látok. Isten terve: élet. Nem mindig úgy, ahogy mi gondoljuk. De egyszer majd megérthetjük. Tudnunk kell késleltetni a megértés iránti vágyunkat!” Tágabb perspektívában a stresszhelyzet is csak egy szakasz: nem az egész életünk, identitásunk, csak átmenet. „Eljön a nap, amikor visszatekintünk és azt mondjuk: velem voltál ott, a mélységben. És azért fogjuk tudni kimondani, mert akkor már nem mélységben leszünk. A küzdelmeink nem állandóak. Az egész életünk földi valósága egy szakasz. Ez a tágabb kontextusunk.”



Lehetőségek keresése
A lelkileg ellenálló emberek a nehézségeikben és a veszteségeikben is keresik a lehetőségeket – állítja a pszichológia. De hogy lehet ilyenkor lehetőségeket keresni? Hogyan mehetünk úgy tovább, hogy már elfogadtuk, a mi variációnk nem működik? Merre menjek, mit tehetek, mi az, amire eddig nem gondoltam? Ezeket a kérdéseket sokszor fel sem tesszük magunknak. „Amikor lelkileg megnyugszunk és reménnyel töltekezünk fel, a remény kinyitja a gondolkodásunkat. Kreatívvá, problémamegoldóvá tesz. Akkor már tudunk azon gondolkodni, milyen lehetőségeink vannak. Aki pszichésen ellenálló, képes ezerféle variációt végiggondolni, mert érzelmileg már nem szippantja be a küzdelem, fájdalom. Mert miután megélte azt, ki tudott jönni belőle és tovább tudott lépni.”

Sokan azt mondják, hogy ehhez nem hisznek eléggé. Tapolyai Emőke arra figyelmeztet minket ennek kapcsán, hogy ne lázmérőzzük a hitet, és ne akarjuk addig dörzsölni azt a lázmérőt, amíg magasabb értéket nem mutat! „Isten nem azt kéri, hogy legyen görögdinnyényi hitetek. Azt mondja, a mustármagnyi már elég. Amikor annyi szenvedés és próbatétel vesz körül, ne bántsd magadat amiatt, hogy csak mustármagnyi hited van! Azzal indulj el, és ne legyen ettől bűntudatod! Ha azt tudjuk mondani Jézusnak: légy segítséggel az én hitetlenségemen, akkor neki az elég lesz. Akkor már el tudjuk ültetni azt a magot, hogy kiserkenjen belőle valami. Isten a babiloni fogság idején is azt mondta népének, hogy ültessenek fákat, házasodjanak, teremtsenek kapcsolatokat, és vigyék tovább az életet.”

A szakember végül egy személyes történettel zárta előadását. „Édesapámmal egyszer arról beszélgettem, hogy miért van ennyi küzdelem az életben, és hogy mi jót lehetne belőlük kihozni. Ő válaszul a 107. zsoltárt tette elém: »Vannak, akik hajókon a tengerre szálltak, munkájukat a nagy vizeken végezték. Ezek látták az Úr tetteit, csodáit a mélységes tengeren.« (Zsoltárok könyve 107. fejezet, 23-24. vers) Nagy igazság ez, mert bár az Úr patakvízben is tudna nagy dolgokat cselekedni, sőt, még egy lavórnyiban is, de azok láthatják meg az Úr hatalmas tetteit és csodáit, akik igazán mélységekben járnak. Mert a mélységek sokszor lecsiszolják rólunk a felesleget, a felszínest. Ezt az áldást kívánom mindenkinek, aki most mélységes tengereken evez!”


Képek: https://hvitamin.hu/lelki-egeszsegunkre/