Jobb érzés aligha foghatja el az írót, mint hogy elkapkodják a regényét a bemutató napján, és üresen tátong a könyvpalota erre kijelölt könyvespolca. Az írói álnéven alkotó református lelkipásztort sokan elkísérték a gyülekezetből is a budapesti bemutatóra. Köztük is akadt, aki az új kalandregény nélkül tért haza, természetesen azzal a megnyugtató ígérettel, hogy otthon majd pótolják.

Az Athanaeum Kiadó gondozásában megjelent kötet az Aba nembeli Dávid három fia, Finta, Péter és Amadé férfivá érésének történetét meséli el, miközben az ország épp hogy átvészelte a tatárjárást, IV. Béla pedig a magyar nemzet megerősítésén munkálkodott. A várak építésének időszaka volt ez Magyarországon, védekezve az újabb tatár betörések ellen. Az Aba nemzetség is több várat épített, az egyik romjai az írónő lakhelye felett magasodnak hazánk egyik legészakabbra fekvő kis városkájában. Többet nem árulok el, inkább álljon itt az alkotóval készült rövid interjú.

A könyvbemutatón elárulta a közönségnek, hogy a Viola Judit felvett név. Mi az oka, hogy álnéven írta meg élete első regényét?

Praktikus okokból: nem mutatna jól a könyvborítón az asszonynevem, azt hiszem, hogy xy-né néven nem nagyon írnak könyvet.

Tulajdonképpen ki ez a Viola Judit?

Viola Judit én vagyok, története is van ennek a névnek.  A családunkban az volt a szokás, hogy mindenkinek három nevet adtak, de amikor én születtem, addigra már csak két nevet lehetett anyakönyvezni. Édesapám azt szerette volna, hogy úgy hívjanak: Ildikó Viola Judit. Így egyszerűen csak megtartottam az utolsó két nem hivatalos nevet a regényhez. Később megtudtam, hogy van egy Viola Judit nevű közjegyző is valahol az országban. Nem tudom, hogy szégyelli-e vagy ahogy mifelénk mondják, „megbüszkül-e” majd, ha meglátja ezt a regényt.

Azt mondja, hogy a 13–14. századról, vagyis arról a korról, amelyről a történelmi kalandregényében ír, a köztudatban számos tévinformáció kering, és félreismerünk történelmi szereplőket. Nekem inkább úgy rémlik, hogy nagyon keveset tanultunk a történelemórákon erről a korszakról.

Valóban, az általános és a középiskolában is elintézték annyival ezt a korszakot, hogy a tartományi urak hatalomra törtek, megemlítették Csák Máté nevét, és ha volt annyi ideje a tanárnak, még hozzátette az Abákat is. Pedig Aba Amadé soha nem lázadt fel a törvényes uralkodók ellen, hanem tőle telhetően mindig támogatta az éppen uralkodó királyt. Éppen ezt szerettem volna megmutatni a regényemben, hogy voltak olyan urak, köztük Aba Amádé, az ország egyik első embere, nádora, aki hűséges volt a királyhoz.

Ön huszonkét éve Göncön él, Aba Amádé is kötődik ehhez a helyhez, engem mégis érdekel, hogy egy református lelkésznő miért ír olyan személyről, akiről azt tartja, hogy „két lábbal a földön álló nagyúr”.

Ott magaslik fölöttünk az Amadé-hegy, rajta az Amadé-vár romjai. Mindig megemlékeznek róla Göncön, de kicsit furcsa ez, mert nem is tudjuk pontosan, kiről emlékezünk meg. Szerettem volna elsőrenden a gönciek szemét felnyitni arra, hogy milyen volt a múltunk, mert a jelenünk elég szegényes, siralmas, nem sok reménységünk van. Talán a múlt ismerete erőt ad a jelenhez, és lendületet ahhoz, hogy átlépjünk a jövőbe.

Akkor ez a könyv elsősorban a göncieknek készült?

Elsősorban a saját gyönyörűségemre, mert nagyon jó és szórakoztató volt írni. Csodálatos dolgok derültek ki, amikor elővarázsoltam egy-egy szereplőt, és bebizonyosodott, hogy tényleg valóság volt, amit gondoltam. A könyv természetesen szól a göncieknek, a családomnak, a gyerekeimnek, az unokáimnak és mindenkinek, aki szereti a történelmi regényeket. Azt remélem, hogy aki ezt a könyvet elolvassa, kedvet kap a történelemhez.

A könyv egyik izgalmas szereplője Izabella nagyasszony, aki összetartja a családot. Kiről mintázta őt?

Édesanyámról. Persze nem tökéletes a hasonlóság, de sok olyan vonással ruháztam fel Izabellát, amely az én anyukámat is jellemezte. Hogy milyen volt? Idegesítő abban, hogy mindig igaza volt, és „az én megmondtam előre” című kiszólásai általában bejöttek. Ezt az ember fiatalon nem nagyon szereti. Néha elviselhetetlen, mint Izabella úrnő. Ugyanakkor végtelenül gyöngéd és szerető szívű asszony, és ezt is igyekeztem átplántálni ebbe az idős hölgybe. Sajnos azonban az első kötetben meg kellett ölnöm Izabellát, hiszen az ember élete véges, és neki is lejárt az ideje.

Azt mondja, hogy az első kötetben. Ezek szerint már készül a folytatás?

Persze, olyan ponton maradt abba a történet, ami a folytatásért kiált. Ha az ember megszereti a szereplőket, kíváncsi rá, hogy azután mi történik velük, így készül a második kötet is.

Sokat szidjuk a XXI. századot, hogy mennyi rossz dolog történik, de az ön regényének az alcíme is az, hogy hősiesség és ármány a magyar múltból. Miből van több, hősiességből vagy ármányból?

Az alcímet nem én adtam, hanem a kötet szerkesztői, de van a regényben mindkettőből bőven. Az ember minden időben a lelki habitusának megfelelően vesz részt az eseményekben. Aki hajlamos rá, az ármánykodik, mindegy, hogy 2016-ot írunk vagy 1200-at. Akiben pedig van hősiesség, az hősiesen viselkedett akkor és most is.

Gondolom, nagyon beleélte magát a korszakba, miközben kutatott és írt. Milyen lehetett abban az időben magyarnak lenni?

Szerintem nem közelítettek ehhez a kérdéshez úgy, ahogyan mi közelítünk most. Minket megmételyeztek azzal, hogy nem lehet nemzeti büszkeségünk, mert az sérthet másokat. Ez fel sem merült régen, természetességgel elfogadták, hogy mi magyarok vagyunk, a szomszédban csehek laknak, amott meg a lengyelek, ez nem okozott gondot.

De jött a tatár…

Akkor inkább az ország védelme volt a lényeg. Ott sem az volt a baj, hogy ők tatárok voltak, hanem az, hogy idejöttek, és el akarták foglalni azt, ami a miénk. De minden korszakban és minden háború mögött anyagi érdekek állnak. A tatárok betörése mögött és most is. Ebből a szempontból a világ és az ember semmit sem változott.

Kik ezek a sasok a viharban? Hogyan született a cím?

Tulajdonképpen ez plágium. Az egyik fiam diplomamunkájának volt ez a címe. Ő közgazdaságtanból diplomázott egy amerikai egyetemen és megkértem, hogy hadd használjam ezt a címet. A fiam az amerikai gazdaságra alkalmazta, én pedig az Amadé-fiakra, akik hárman voltak testvérek: Finta, Péter és Amadé. A sasról azt mondják, hogy az egyetlen olyan madár, amelyik belerepül a viharba, fölé emelkedik és viteti magát. A többi madár leszáll a viharban és meghúzódik a fészkében. A sas viszont fölé megy, uralkodik rajta, lebeg fölötte.

Jó lenne egy kicsit sasnak lenni?

Én tökéletesen ki vagyok békülve a helyzetemmel, nagyon boldog ember vagyok. Azt csinálom, amit szeretek, és még fizetnek is érte – ez a lelkészi hivatásomra vonatkozik, nem a könyvírásra. Meg tudtam élni a nőiességemet, gyönyörű családom van, a szerelmem pedig harmincnyolc éve tart. Szép, értelmes gyerekeim és unokáim vannak. Ha viharban voltam is, ezt a vihart természetes közegként fogadtam el, és próbáltam a lehetőségeimhez képest továbbrepülni.

Fekete Zsuzsa