CSERI PÉTER írása

Angyal szállt el a rabok fölött, amikor Röhrig Géza énekelni kezdett nekik. Akkor már vagy két és fél órája ücsörögtek a fogvatartottak az ebédlői rozzant faszékeken, elgémberedtek, jólesett volna kinyújtóztatni a tagjaikat, de a 18. században élt haszid rabbi dala belemart a lelkükbe. Megbabonázva hallgatták a héber nyelvű dalt. Persze egy szót sem értettek a szövegből, de azt azért érezték, hogy hozzájuk szól. Aztán Röhrig váratlanul magyarul folytatta az éneket: „Az egész világ egy nagyon keskeny híd, ám a legfontosabb dolog, hogy te sose félj!” Ahogy elszállt az utolsó hang a hodályszerű ebédlőben, egyszerre sóhajtott föl a száz elítélt. Vezényszó nélkül ugrottak talpra, hogy felállva tapsolják a Saul fia főszereplőjét.

Röhrig Géza valójában már két és fél órával korábban elnyerte a baracskai rabok rokonszenvét. Pedig a színész-költő alaposan elkésett a vetítésről, elbeszélgette az időt a börtönparancsnokkal, így a rabok nélküle vágtak bele a filmnézésbe. A rácsok mögötti közönségtalálkozót Szénási Jonathan Sándor börtönlelkész szervezte meg.

– Majdnem azt mondtam maguknak, hogy jó szórakozást kívánok, de a Saul fia nem az a film, amelyik szórakoztatna – vezette fel a vetítést a börtönlelkész. – Úgyhogy inkább úgy fogalmaznék: nézzék figyelemmel.

És a rabok figyelemmel nézték. Pedig a börtön ebédlőjében berendezett alkalmi vetítő nem nyújthatott ideális körülményeket: a blu-rayről lejátszott film egy alig hat négyzetméteres vásznon jelent meg, a terem ablakait fekete drapériával próbálták eltakarni – így is csak félhomályt lehetett elérni –, de a két hangszóró sem tudta azt a hatást produkálni, amit egy plázamozi. A fogvatartottakat mindez nem érdekelte, így is odaszögezte őket a látvány a rozoga székekhez. Másfél órán keresztül egy pisszenést sem lehetett hallani. A film vége felé néhányan már nem bírták az izgalmakat, és „beszóltak” a szökés közben is a halott fiát cipelő Saulnak: „Tedd már le!”, „Hagyjad már!”, „Menekülj!” Aztán vastapssal köszöntötték a filmet és az ebédlőbe megérkező Röhrig Gézát.

A beszélgetést Tamás, az egyik fogvatartott vezette le. Később elmondta, ő kérte a börtönlelkésztől ezt a lehetőséget, mert rengeteget olvasott a Saul fiáról, Röhrig Gézáról, ráadásul úgy érzi, hogy – zsidó származású lévén – az átlagnál több köze van a filmhez. Az hamar kiderült, hogy alaposan felkészült a színész életrajzából, és amikor kezdésként felolvasta, hogy Röhrig állami gondozásban nevelkedett, és édesanyja kétszer is ült börtönben, halk moraj futott végig a termen. Az elítéltek eddig csak a pár perccel korábban látott Saul figuráját látták a kipában ücsörgő szakállas férfiban, de most már a sorstársat is. Aki gyorsan tett még egy lépést feléjük: „Ötven leszek, civil vagyok és nem smasszer, szeretném, ha tegeződnénk.” Ez a többségnek sikerült is, Tamásnak nem, ő végig magázva tette fel a kérdéseit. „Tiszteletlenségnek éreztem volna. Odakint talán visszategezném, de itt fogvatartott vagyok, nem illik bizalmaskodni egy vendéggel” – magyarázta utóbb.

Röhrig először nem is a filmről kezdett el beszélni, hanem a gyerekkoráról, az állami gondozotti létről, saját zsidóságának és hitének felfedezéséről-elfogadásáról. Bonyolult lelki folyamatokról, kusza érzésekről beszélt éteri tisztasággal, végtelen egyszerű nyelven. A rabok minden szavát értették. És aztán számtalan dolgot kérdeztek tőle.

Először is tisztázni akarták, hogy mi köze van Saul figurájához. Róla mintázták, vagy valamelyik rokonáról? Röhrig elmagyarázta, hogy már rég kész volt a forgatókönyv, amikor kiválasztották őt a szerepre, de az tény, hogy képes volt azonosulni a figurával.

– A Saul fia nem csupán holokausztfilm – fűzte hozzá Röhrig Géza. – Egy emberről szól, az ő 72 órájáról valamikor a 20. században. Saul története kapcsán mindenki fölteheti magának a kérdést, mire képes az ember a halál árnyékában. Sőt ti is feltehetitek magatoknak a kérdést, mire vagytok képesek egy kilátástalannak tűnő élethelyzetben. Muszáj szembenéznetek mindazzal, amit elkövettetek, hogy képesek legyetek feldolgozni, túllépni rajta. Saul sem ártatlan lélek, kiderül a filmből, hogy házasságon kívüli kapcsolatból született a fia. Ez a mozzanat az én kérésemre került be a forgatókönyve, hogy Saulból véletlenül se faragjunk hőst.

A beszélgetés során a rabok vigasztalására Röhrig több példabeszédet, tanmesét is felidézett.

– Két szamár megy az úton, az egyikük sót cipel, a másik rongyokat. A sót cipelő állat méltatlankodik, hogy miért kell neki az aránytalanul súlyosabb terhet vinnie a hátán. Elérkeznek egy folyóhoz, és átkelnek rajta: a só elolvad a zsákban, a rongyok viszont teleszívják magukat vízzel. A két szamár folytatja az útját, de most már az érzi igazságtalannak a helyzetet, aki a vizes rongyokat cipeli, hiszen a másiknak a zsákja üressé vált. Ti is cipelitek a magatok terhét, de amit egy sóval teli nehéz zsáknak éreztek, az bármelyik pillanatban könnyűvé válhat.

A fogvatartottakat az nyűgözte le leginkább, amikor Röhrig Géza kifejtette, a börtönt tartja az ember által alkotott legkegyetlenebb intézménynek. A teremben tartózkodó fegyőrök elkerekedett szemmel hallgatták a színész érvelését:

– Ne szépítsük, a társadalom szarik rá, hogy mi lesz azokkal az emberekkel, akiket börtönbe küld. Magukra hagyja őket, nem törődik azzal, ki milyen társaságba kerül, mi lesz az otthon hagyott családdal. Persze tisztában vagyok azzal, hogy a teljes emberi civilizációnak össze kellene omolnia ahhoz, hogy ez megváltozzon, de ettől a rendszer még nem jó.

Szénási Jonathan Sándor megpróbált finomítani Röhrig szavain. Mint mondta, a Biblia valóban nem ismeri a börtön fogalmát, azt viszont rögzíti, hogy ha valaki sérelmet okoz egy másik embernek, annak következménye kell hogy legyen.

– A mai Európa a bűnök szankcionálására fókuszál, a Biblia viszont az áldozat kártalanítására, a jóvátételre – mondta a börtönlelkész. Felhívta a figyelmet arra, hogy a Szentírás jóval több bűnt nevez meg, mint ahány bűncselekmény a törvénykönyvekben szerepel. – Senkit nem zárnak börtönbe, ha alkoholistává válik vagy megcsalja a feleségét, pedig mindkettő tönkreteheti egy család életét.
Többen is nekiszegezték a kérdést Röhrig Gézának, mit kellene tenniük ahhoz, hogy többé ne kerüljenek vissza a börtönbe.

– Nincs általános recept, mindenkinek más utat kell járnia a szabadulása után – magyarázta a színész. – Minden azon múlik, hogy megőrzitek-e az önbecsüléseteket. Nem haragudhattok magatokra, amiért itt vagytok bent, de nem is hazudhattok magatoknak arról, hogy miért kerültetek ide. Akármit követtetek is el, az biztos, hogy nem vagytok sem gonoszak, sem rosszak, viszont mindig akadnak olyanok, akik képesek szeretni titeket. Cserébe nektek pedig azon kell gondolkodnotok, hogy a szeretteitek minek örülnének a leginkább.

Nem volt forgatókönyv arra, hogyan záruljon a közönségtalálkozó. Nem lehetett előre tudni, milyen érzelmeket vált ki a fogvatartottakból az élmény. Azt pláne nem, hogy Röhrig búcsúzásképpen elénekel egy haszid dalt, ami letaglózza majd a fogvatartottakat. A színész álló ováció közepette indult el a rabok között a kijárat felé, de az emberek lépésenként megállították: valaki csak kezet akart fogni vele, mások megölelték. Nem az Oscar-díjas film sztárjától búcsúztak így, hanem egy olyan embertől, aki képes átélni a foglyok élethelyzetét.

Amint Röhrig Géza kilépett az ebédlőből, megszólítottuk, de jelezte, hogy annyira megérintette őt a találkozás a rabokkal, hogy nem akar ilyen zaklatott lelkiállapotban nyilatkozni. Válaszolt viszont a kérdéseinkre két fogvatartott, Tamás és Gábor. Utóbbi azt mondta, odakint is szívesen megnézte volna a Saul fiát, de a bemutató idején már Baracskán ült. Eleinte aggódott, hogy a börtönmozi rossz élmény lesz, mert a rabtársai esetleg széttrollkodják a vetítést.

– Én még nem láttam idebent ilyet: nem volt fészkelődés, nem volt beszólás, nem kezdtek el egymással beszélgetni az emberek. Mindenkit megfogott a film. De a beszélgetés is Oscar-díjas volt – mondta Gábor. Szerinte azért üt nagyot ez a film a rácsokon innen, mert hiába nincsenek életveszélyben a baracskai rabok, a szabadság megvonása közös élmény számukra a filmbéli Saullal.

– Nekem fájt ez a film – vette át a szót Tamás, aki korábban moderátorként vezette a beszélgetést. – Még most is görcsben van a gyomrom. Az is lehet, ha odakint nézem meg, fél óra után felállok és kijövök a moziból, hogy megszabaduljak a feszítő érzéstől. Itt muszáj volt végignézni. Hát, nehéz éjszakám lesz, az biztos. Erről fogok álmodni, és nem csak ma. Géza arcát, pontosabban Saul arcát soha nem fogom elfelejteni.

Forrás: http://168ora.hu/saul-belemart-rabokba-rohrig-gezat-megolelgettek-baracskai-bortonben/