Aki valaha átélte a megtérés valódi erejét, örökre emlékezni fog erre a páratlan élményre, amikor az addig élőnek hitt lelke valójában újjászületik. Gyakran térek vissza ehhez az emlékhez, amikor bátorításra vagy inkább emlékeztetőre van szükségem. Emlékeztetőre magamnak, hogy az örökkévalóság fényében vizsgáljam meg földi létem minden gondját vagy örömét.

Mindannyian megtanultuk, hogy amikor befogadjuk Istent az életünkbe, megtérünk bűneinkből, és az Úr útját választjuk, akkor örök életet nyerünk. Megtérésünk újjászületésünket jelenti a holt lelkek közül. Ez a megtapasztalás – Istennek hála – mindenkinél más, és ha őszinte szívvel történik az odafordulás, akkor ez mindenkinél úgy tökéletes, ahogyan megtörténik.

Amikor én döntöttem úgy, hogy örökre átadom életemet a teremtő Istennek, ehhez a nyilvánvalóan transzcendens élményhez nagyon is valóságos fizikai jelek kapcsolódtak. A lényem körül, mintha lehántottak volna egy addig nem érzékelt kérget, hátamban az inak megnyúltak, a vállaim megemelkedtek. A látásom addig soha nem tapasztalt módon élesebb lett, az egész teremtett világot páratlan színkavalkádként éltem meg. Minden érzékszervem feléledt. Mintha korábban csak hamvaiban tapasztaltam volna meg a létet, és azt hittem, csupán annyi a teljesség. Fogalmam sem volt arról, hogy az akkori életemnél valami sokkal több és elevenebb is létezhet.

A legcsodálatosabb és egyben a legszokatlanabb az volt ebben a túlvilági élményben, hogy gyakorlatilag semmilyen érzelmi magasság vagy mélység nem párosult hozzá. Nem törtem ki nagy zokogásban, nem kísérte felindultság vagy kitörés. Az Úr jelenlétében úgy támadtam fel, hogy ennek semmilyen külső jelét nem mutattam. Örökre hálás leszek Istennek ezért.

Teremtőnk, a mi Atyánk tökéletesen ismer minket. Mindenkit egyenként. Az óriási érzelmi hullámok, a szenvedélyes kitörések természetes részei az életemnek. Mindig is ilyen voltam, és tudom jól, ha megtérésem könnyzáporok és térdre hullás közepette történt volna, folyton kételyek gyötörnének, hogy akkor én voltam jelen a szenvedélyemmel vagy Isten az ő Lelkével. Pontosan ezért volt a megtérésem a maga módján tökéletes a számomra, mert Isten által megkomponált, soha azelőtt nem tapasztalt élmény volt. Olyan, amiben azután egyetlen pillanatban sem kételkedtem vagy bizonytalanodtam el. Akkor és ott örökre átadtam életem az Úrnak.

Az első szeretet lángjai varázslatosak voltak. Az egész világ több síkon nyílt meg előttem. Az értelmem és a szívem is szomjazta a megismerést, faltam az Igét, mindig csak Isten jelenlétében akartam lenni. Ha egy gyermek hosszú idő után végre újra láthatja szeretett Apukáját, mást sem akar, mint ott lenni a közelében. Már nem emlékszem, hogy mennyi ideig tartott ez az állapot, de akkor úgy éreztem, hogy semmi és senki sem fog kibillenteni ebből. Örökre ott maradhatok ebben a letisztult fényben életem végéig.

Ha nem csalnak az emlékeim, megtérésemtől számítva körülbelül hat hónap telt el. A hatását tekintve nem az fontos, hogy mi történt, hanem az, hogy mi történt azután. Egy olyan traumát kellett átélnem, amire nem készülhet fel senki, hiszen nem számít rá. Az a szinte álomba ringató tökéletes valóság szertefoszlott. A „valódi világ” súlyosan arcul csapott, egy pillanatra azt hittem, hogy az egész megtérésem csupán képzelgés. Azt éreztem (!), hogy Isten elhagyott, talán soha nem is volt vagy állt mellettem. Ekkor jött el az ideje a térdre hullásnak, a zokogásnak, a kétségbeesésnek. Vádoltam Istent és kiáltoztam vele. Akkor újra megtapasztaltam azt, hogy a mi Teremtőnk a legjobban ismer minket. Engedte és hagyta, hogy tomboljak. Az akkori gyülekezetem lelkipásztorán keresztül tapasztalhattam meg, hogy milyen az igazi isteni szeretet. A valódi szülő engedi, hogy gyermeke a maga módján fejezze ki fájdalmát, kétségbeesését. Ugyanakkor a valódi szülő soha nem hagyja, hogy gyermeke ebben az állapotban maradjon.

Elérkezett az én második elköteleződésem ideje. Gyülekezetem lelkipásztora megértette, hogy életem fordulóponthoz érkezett. Meg kell tanulnom, hogy a világ gonoszsága nem azonos Istennel. Az Atya nem hagyja figyelmen kívül a földi bűnöket, nem tűri közönyösen gyermekei szenvedéseit. Már mindent megtett azért, hogy mi ezektől szabadok lehessünk, de ezt be kell fogadnunk oly módon, ahogyan megtérésünk alkalmával legelőször tettük.

Ez a második döntés semmiben nem hasonlított az elsőhöz. Nem éreztem inak megnyúlását, nem emelkedtek a vállaim, nem hántottak le rólam gonosz szellemi kérgeket. Hiszen nem voltak ott már rég. Ebben a második elhatározásomban értettem meg igazán Isten számunkra elképzelhetetlenül túláradó szeretetét. Akkor fogtam fel Ézsaiás szavainak mélységét: „ímé, az én markaimba metszettelek fel téged.” Semmi, elismétlem: semmi sem választhat el minket Isten szeretetétől. „Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban.” (Róma 8:38-39)

Hálás vagyok Istennek az első szeretet lángjaiért, azért az ártatlanságért és örökké szomjas szívért, amit akkor kaptam tőle. De százszor hálásabb vagyok azért, hogy nem hagyott engem örökké abban az állapotban, és keresztülvitt egy mélységes völgyön, melyből kiemelkedve olyan gyermekévé válhattam, aki soha nem kételkedik már abban, hogy Jézus feltámadása személyesen értem történt. Az én élettörténetem a szemei előtt voltak, mikor megfeszítették. Rám is gondolt, mikor vállalta a mélységet, hogy aztán győztesen feltámadjon. Megtapasztaltam örökre, hogy semmi sem választhat el tőle. Semmi.