Senkiföldje

Mikor leültem cikket írni az ünnepek után, a gondolataimat mintha kiradírozták volna. Az advent és a várakozás hálás téma; a karácsonynál csak arra kell figyelni, nehogy közhelyekbe fulladjon az írás; az újév pedig triviális. Viszont december 28. és 31. között senkiföldje húzódik, a két ünnep mostohagyereke: elegünk van a régi évből, de az új még nem kezdődött el; és még az idő is pocsék.

Ez a pár nap jobb esetben a regeneráció ideje: kipihenjük a karácsonyi ajándékozást, az év végi hajrát, sőt, az egész évet. Végre elköltöttük minden pénzünket, most jöhet a pihenés, lehet gondolkodni az újévi fogadalmakon. A karácsonyi ebéden már túl vagyunk, az újévi fogadalmakon még innen, jobb esetben még a munka sem terhel minket; ha pedig mégis, akkor is csak fél szívvel dolgozunk.

Sokunknak a hálaadás ideje ez a pár nap. Mert bár közhely, hogy a karácsony a szeretet ideje, sokan rettegik a közeledtét: a törött családok nem forrnak össze egy hétvége alatt, a lelki sebek nem gyógyulnak meg, csak mert a naptárban pirossal írják december 25-ét. Épp ellenkezőleg, ez a legjobb alkalom, hogy felszakadjanak. Mindannyian ismerünk ilyen családokat, ugye? Netán részesei is vagyunk egynek. Sokan így sóhajthatunk fel az ünnepek után: „Köszönöm, Uram, hogy túléltem ezt a karácsonyt is!" Emlékezzünk csak az aprószentekre: nem minden csupa boldogság a karácsonyi időszakban.

Akárhogy éljük is meg azonban ezeket a napokat: pihenéssel, örömmel, unalommal, hálával, bosszúsággal, attól még senkiföldje marad.
Ilyen senkiföldje a pusztaság is, ahová a bibliai alakok elvonulnak Istennel találkozni, Mózestől Jézusig. Ritkán mennek örömmel, többnyire nem is önszántukból, végül mégis ott kötnek ki, és az életük megváltozik. A Hóreb hegyén bujkáló Illés prófétához például így szólt az Úr: „Gyere ki onnan, és állj meg előttem a hegyen — mondta az Örökkévaló —, mert ott fogok elvonulni előtted!" Akkor hatalmas szélvihar támadt, amely még a hegyet is megrázta, s a sziklákat leszaggatta az Örökkévaló előtt, de maga az Örökkévaló nem volt abban a szélben. Azután nagy földrengés következett, de az Örökkévaló nem volt a földrengésben sem. Utána tűz jött, de az Örökkévaló nem volt abban sem. A tűz után egy halk és szelíd hang hallatszott. Amikor Illés ezt meghallotta, palástjával eltakarta az arcát, kiment és megállt a barlang bejáratánál. Az a hang pedig megszólította: „Illés, mit keresel itt?"

Mi is meghallhatjuk ezt a halk, szelíd hangot, és ehhez még a Hóreb hegyére sem kell kimennünk. Ott szól az mindannyiunkban; a lelkünkből hívogat, de olyan mélyre van temetve a mindennapok hordaléka alá, hogy a fülünkig már nem jut el; ehhez csend és nyugalom kell. A karácsony utáni napok pontosan erről kellene hogy szóljanak - használjuk hát őket bölcsen, Isten hangjára figyelve a csendben!

Pólya Dániel