„Jaj, Istenem, sose készülök el! Felkeltem hajnalban, hogy megsüssem a zserbót, de akkor jöttem rá, hogy kifogyott a cukor, úgyhogy hiába keltem ilyen korán. Most meg, hogy kinyitott a bolt, nincs időm leszaladni, mert mindjárt indulnom kell. Le vagyok maradva az ajándékokkal is, meg aztán...– már megint csöng ez a telefon, hú, most látom, anyám hív megint, vissza kellett volna még tegnap hívnom, de elfelejtettem, biztos megorrolt rám, ki kellene engesztelnem, de erre most igazán nincs időm. Hova tettem a kulcsot, mért nincs a zárban? Ha elmegy a busz az orrom előtt, megint elkések, magyarázkodnom kell, bár most már mondhatok, amit akarok, úgysem hiszik el..."

Karácsony előtti helyzetjelentés: stressz stressz hátán. Szeretnénk mindent jól csinálni, szeretnénk, ha minden idejében elkészülne, de mindig közbejön valami. Elő kellene készíteni a szenteste csöndjét és nyugalmát. Azt a pillanatot, amikor megpihen a világ, elcsendesül az utcai zaj, s a hazafelé sietők megfigyelhetik, hány ablakban gyulladtak már ki a fények. Vágyunk a meghittség melegére, az ünnepre, s reméljük, hogy addigra elcsitulnak az éles hangú viták, mindenki megérkezik, s kezdődhet az ünnep.

A bibliai történetből leginkább állóképekre emlékezünk: a jászolra, a kis újszülöttre édesanyja karján, Józsefre, aki éppen tüzet rak s főz valamit, az állatokra, akik békésen körülállják a szent családot, s az angyalok karára az oszlopok között. Mindenki boldog. S ezen a napon, amire annyira készülünk, nekünk is boldognak kellene lenni. Pedig karácsonykor sokan nem boldogok. Persze ezt is tudjuk és a magunk módján megpróbálunk enyhíteni mások szomorúságán. A család idős, magukra maradt tagjait meg is szoktuk hívni, leginkább az ünnep másnapjára, mert szenteste – őszintén szólva – zavarnának...

Talán egyetlen ünnepnaptól sem félnek annyian, mint a karácsonytól, hiszen a magányosok hiányérzete és fájdalma egyre csak nő. Hányan várnak arra, hogy  legyen már vége! – Mit mondhatunk nekik, mivel vigasztalhatjuk azokat, akik úgy érzik: ezekben a napokban még inkább cserbenhagyja őket a világ? Azt gondolom, sokat segít, ha újra elővesszük az eredeti karácsonyi történetet, amely egyrészt megszabadíthat bennünket a megfelelni akarás görcsös elképzeléseitől, másrészt valami másféle örömre taníthat bennünket.

Megfigyelhetjük, hogy mennyire mozgalmas, sőt, izgalommal teli világ áll előttünk. Szó sincs itt nyugalomról! Ellenkezőleg, nagy a nyüzsgés: mindenki felkerekedik, mindenki úton van vagy arra készül: Mária és József, Erzsébet, a három királyok, a pásztorok, az angyalok – de a népszámlálás miatt valójában az egész nép úton van.

„Csendes éj", énekeljük, s fantáziánkban a gyermek születésével minden elpihen. Pedig Jézus születésére semmi sem volt elkészítve: se szülőszoba, se tiszta ágy, s feltehetőleg a rokonság sem állt a jászol előtt, hiszen Jézus egy nagy összevisszaságtól feldúlt világ kellős közepébe született bele, ahol a völgyből nem lett domb, és a hegycsúcs nem szállt a mélybe: Máriának bizony fel kellett gyalogolnia a kaptatókon. Az emberek szíve nem lágyult meg a várandós asszony láttán, s a fiatal pár kiszorult a szélre, oda, ahol a hajléktalanok szokták meghúzni magukat egy-egy éjszakára.

A Megváltó itt, a huzatos és piszkos istállóban született meg, s csak általa vált ez a hely, a  szegénység és a kivetettség szimbóluma az örömhír központjává. Vajon min múlt, hogy Lukács elbeszéléséből nem ez vált élő tradícióvá: hogy legalább ezen az egy napon, a hajléktalanságba belecsöppent Jézus születése napján megkeressünk minden rászorulót, legyen az öreg vagy fiatal, beteg vagy  elhagyatott, bujdosó vagy kéregető, s nagy izgalommal készülődjünk: legyen nekik is egyszer az évben igazi ünnepük! Gyertyafénnyel, ajándékkal, énekekkel, imával s nyitott fülekkel. Hogy mi mindent mesélhetnének nekünk ezek az emberek, ha megeredhetne a nyelvük s volna, aki meghallgassa őket!

Csendes éj, énekeljük, mintha annak idején minden felkészült volna az ünnepre. Pedig Lukács szerint nem így volt – s ez a gondolat meg is szabadíthat minket az alól a nyomás alól, hogy nekünk kell mindent tökéletesre készítenünk. Mindazoknak, akik amiatt izgulnak, hogy nem tudnak méltón felkészülni az ünnepre, s azoknak is, akik képtelenek belülről, a szívükből ünnepelni, talán ma is azt mondanák az angyalok: Ne féljetek! Emlékezzetek arra a kicsi gyermekre, aki nem azért jött, hogy leszámoljon a vélt ellenséggel, megdorgálja a felkészületleneket és beolvasson a szűkkeblűeknek. A történet inkább ennek ellenkezőjéről számol be: A gyermeket elméletben sokan várják, de valójában senki sem számol vele, s ott születik meg, ahova egy szülő nő magától be nem tenné a lábát.

Az újszülött Jézus nem oda érkezik, ahol az irgalmasok és a jószívűek mindent elkészítenek neki, hanem oda, ahol semmi sincs kész. Első otthona a jászol, ahol talán valóban csak a „barmok párája" melengeti. Nem neki ajándékoznak az emberek biztonságot, hanem elsőként ő ajándékoz: fényt a sötétségben és nagy örömet az elbizonytalanodásban. Hiszen ezért keresik fel annyian! Megszületik a gyermek, s vele együtt új világ születik, teli megelőlegezett bizalommal, előítéletek nélküli szeretettel.

Jézus ott születik meg, ahol nincsen számára hely, hanem inkább csak visszautasítás, legfeljebb szabadkozás. Ott jön világra, ahol még a közelgő szülés sem lágyítja meg a szíveket. Az örömhír ott lepi meg a világot, ahol a legkevésbé lehet rá számítani.

Mi pedig ennél nagyobb ajándékot nem kaphatunk, mint ezt a bizonyosságot: hogy  nem feltétlenül azé, aki a legjobb szándékkal bár, de fejetlenül futkos és a legnagyobb stresszben próbál minden elvárásnak megfelelni; nem is azé, aki időben elkészül és szorongva várja, hogy a vendégek legalább ezen a napon a tökéletes formájukat adják. Hanem a könyörülő Istené, aki befogad minket minden jószándékunkkal, igyekezetünkkel, görcsösségünkkel is, de az egyszülött Fiát mégiscsak azokkal láttatja meg elsőként, akikkel senki nem számolt.