Háromszor láttam életemben a Sodrásban (1964) című magyar filmet.

Gyermekkoromban először, akkor nem értettem a lényegét, arra emlékeztem: fiatalok fürdenek önfeledten a folyóparton, elsodort valakit az ár, sokáig keresik, s utána arról beszélgetnek, hogy ki a felelős – meglehetősen unalmasan. Inkább csak a félelem maradt meg bennem. A nagy folyótól, a sodródás lehetőségétől, mint amikor gyermekkoromban a Tahi-hídon néztem föntről az örvényeket.

Aztán később láttam egyszer felnőttebb fejjel, ifjúkoromban: akkor már a felelősség dilemmája lett hangsúlyos. Akkoriban hagyta el a fekete-fehéret a közönség igénye, így inkább a lassú művészfilmek kategóriájába soroltam én is. A film technikája érdekelt, a snittek, a töredékszavak, a mozgások, a dialógusok, az öregasszony magánya, a közösség és az egyén viszonya, az egyén felelőssége.

Majd pár éve újra láttam, s ekkor már arra gondoltam, ez milyen jó film, mennyire a lényegről szól, s mennyire valóságos minden mozzanata. Még a kenyérbe szúrt gyertya misztikájának és hiedelmének is értettem a helyét és szerepét. Az imádság meghatározó szavait. A felelősség már az én életemnek is része lett. És már én is teszek fel kérdéseket, ráadásul olyanokat is, amelyekre nem kapok választ.

Mindez arról jutott eszembe sok mással együtt, hogy a sodrás, amelyet fogalomként egy hosszan elnyúló folyó képéhez tudok kötni, gyakran szerepelt mostanában a hírekben. A jeges ár útját végigkövethettük a média segítségével, s ha valaki nem nézte is a híradót, akkor is eljuthatott hozzá a hír, hogy a Tiszán lefelé vonul egy évek óta nem látható jelenség, ami magával ragad csónakot, mólót, kompot (még embert is), és már csak arra a hírre figyel valaki, hogy a „jeges ár elhagyta az országot”, s ezzel mintha meg is szűnt volna. Mindezzel együtt látható volt, hogy a sodrásnak mekkora ereje van.
A sodródás maga egy egyházi jelenségről jutott eszembe, konkrétan a lelkészi sodródásról. Mert úgy van az egyház is, mint a folyó: van egy fősodor, vannak mellékvizek, és végül a part, a nádas, a fűzfák belógó ágai és a part, az ártér. Minél beljebb van valaki, a folyó közepéhez igazodva, annál inkább érzi magát mindennek a központjában, nem is beszélve a lelkészi munka sodró lendületéről, amikor elszalad a ló, elszabadul a szekér, beindul a mókuskerék, amikor nagy a pörgés és nincs kiszállás. Mert a folyó folyik és sodor. És vannak, akik a fősodorból egyszer csak a széle felé kezdenek szorulni, majd megakadnak néhány ágban, bogban, aztán megáll az életük, a szolgálatuk, néha a családjuk, és kiszállnak. Már csak a partról nézik a folyó napsütésben táncoló hullámait. A fősodort. Aztán abbahagyják a lelkészséget, világi munka után néznek, vagy leszakadnak, és még messze a nyugdíjkorhatártól kikerülnek a partra, amit rendelkezési állománynak hívnak.

Furcsa ez a név is: rendelkezési állomány. Mert hiszen még hordozhatna pozitív tartalmat is, hiszen aki állományban van, azt számon tartják, szerepel valamilyen listán, még reménykedhet. Aki már ott sincs, az elveszett, meghalt. És fontos a jelző a „rendelkezési”, ami azt jelenti, hogy akár rendelkezhetnek is vele, még kirendelheti valahova az illetékes hatóság. De az állomány inkább bővülni szokott, mint fogyni, s a rendelkezésre állásból aztán marad egyfajta rezignált állapot, néha cinizmus, csalódás, megkeseredettség, depresszió vagy szeparálódás, szektásodás.

Mi a felelősségünk egymásért? Ki a felelős? Van-e felelős? Én felelős vagyok-e? Kiért? Kikért? A film sok kérdést tesz fel, hiszen a folyó is lehet hibás (inkább veszélyes, kiszámíthatatlan), maga a rendszer, a gyorsaság, a ritmus, vagy az illető maga, hiszen miért nem figyelt jobban? Hiszen a sodródásnak vannak jelei. Egy házasság megromlásának, egy család szétesésének, egy lelkész kiégésének, minden válásnak, pályaelhagyásnak, öngyilkosságnak van története. És a kisodródásnak is.

Mi ebben a mi felelősségünk?

Ha látunk valamit, ami nyugtalansággal tölt el.

Ha látunk valakit, aki nyugtalansággal tölt el.

Ha érzékelünk valamit, amit pontosan nem tudunk megfogalmazni.
Nem állíthatjuk, hogy az egyház elhagyása általános jelenség. De vajon ma hány lelkész sodródik? Hány érzi ezt a veszélyt, vagy éppen nem érzi? Hány tart a part felé? A sodródás olyan, mint mikor a tömeg magával visz, pedig lehet, hogy nem is akarom. Tehetetlenségi erő, a tömeg ereje, mely továbblök, néha taszít, néha pedig lehúz. Hasonlatos a kijevi metróhoz, ahol nem kell foglalkozni a beszállással, mert a várakozó tömeg besodor a kocsiba a szerelvény érkezésekor. Egy idő után már nem tudsz mit tenni a sodródás ellen.

Az egyház is elsodor némelyeket. A sodródás az egyén és a körülmények mellett az egyház bűne is. De pontosan szeretnék fogalmazni: az én bűnöm is, s hozzuk be újra a szót: az én felelősségem is. Meddig? És mitől? Engem ez a felelősség-kérdés érdekel. Mert az is fájhat, amiért nem vagyok felelős, vagy nem én vagyok a felelős, de kiváltképpen az, amiben nekem is részem van. És lehet, hogy csak passzív résztvevő vagyok, csak figyelem az eseményeket, és nem szólok, nem telefonálok és nem írok. Felelős vagyok.

A film csak kérdéseket tesz fel. Rögzíti az eseményt, egy darabig az ember követi a nyomozás, a kihallgatás, a szemle eseményeit. Figyel a párbeszédekre, az apró történésekre, a részletekre, a gesztusokra, aztán rájön, hogy mindegy, mi történik, a titok feltárulása már nem tesz hozzá semmit az élethez. Már csak belül játszódik le minden, a lelkiismeret vádol, aztán elhalkul vagy megnyugszik. S a kenyérbe szúrt gyertya szimbóluma megáll a vízen, megnyugszik, s jelez valamit, ami sokkal több, mint a babona, a szokások, a hiedelem világa. Mert a felelősségünk az élőknek szól. A sodródás előtti vagy közbeni állapotra vonatkozik. És a sodródás utánira is. A figyelemé, a számontartásé, a szóé, a közösségé. Az imádságé.

Bölcsföldi András
Képek: Füle Tamás