Feleségével vettek még egy lakást abban az épületben, ahol otthonukat berendezték. Szerettek volna egy helyet, ahová rendszeresen meghívhatják kultúra- és társaságkedvelő barátaikat – magyarázza Debreczeni Tibor, miközben betessékel a budai lakás ajtaján. Éppen tizenöt éve már, hogy ugyanígy nyitott ajtót vendégeinek a Kuckóban. Művészeti, közéleti, tudományos előadások emlékét őrzi a lakás, ahol megesik, hogy ötvenen is megfordulnak egy este. Itt beszélgettünk a Karácsony Sándor- és Csokonai-díjjal is kitüntetett pedagógus-előadóművésszel.

Le a katedráról
Mivel a református szálak vezettek el hozzá, mindjárt tanári munkájáról faggatom Debreczeni Tibort. A Magyar Drámapedagógiai Társaság megalapítója éveken át református óvodapedagógusoknak és tanítóknak oktatta a drámapedagógia módszerét, hogy igazán gyermekekre szabott, játékos, élményszerű foglalkozásokat tarthassanak. Kecskemét után Nagykőrösön tanított, itt, a tanítóképzőben esett meg az is, hogy bemutató óráján a bíráló bizottságot is bevonta a játékba. Nem lep meg a történet, Debreczeni Tibor most is korát meghazudtoló energikussággal mesél: „Egy ilyen óra sikerét csak azon lehet lemérni, hogy tudunk-e kapcsolatot teremteni egymással, ezért állítottam fel a bizottságot is. Már a buszhoz mentem, amikor két gyerek utánam loholt: Tanár úr, jöjjön, nagy szükségünk volna magára, az órákon általában nagyon unjuk magunkat. Mert a főiskola sem csinált mást, mint az egyetemek: a tanár kiáll, előad, a gyerek hallgat, jegyzetel, beszámol. Egy drámaórán viszont nem mondom el, mit akarok megtanítani, hanem elkezdünk dolgozni és a végén vonjuk le a következtetéseinket."

Mellérendelő viszony
Miközben tetemes mennyiségű verbális anyagot kell befogadnia a diákoknak, a drámapedagógia módszere érzelmekkel itatja át a tananyagot, amely sokkal mélyebben bevésődik. Mivel a tanár is játszik, eltűnik az alá-fölérendeltségi viszony közte és diákjai között – magyarázza a drámapedagógus. „Olyan szerencsém volt, hogy Karácsony Sándor tanítványa lehettem az egyetemen. Az ő pedagógiai filozófiája volt az, hogy a közlő, vagyis a tanár és a befogadó, vagyis a diák nem kommunikálhatnak úgy, hogy az egyik alárendelt szerepben van. Ha tanár és diák játszótársak, akkor feloldódik ez a távolság, a rokonszenv is könnyebben kialakul a pedagógus iránt, a tananyag pedig megtöltődik érzelemmel, vagyis sokkal több tanulságot fog hordozni."

Szeretet és intés
„Én csak szeretem a diákjaimat, ők meg visszaszeretnek" – ennyi a titok Debreczeni Tibor szerint. Mint mondja, a pedagóguspályára születni kell, és ő született pedagógus. Nem csoda, hiszen édesapja és dédapja is tanító volt. A magyar gyermekszínjátszást és iskolai nevelést megtermékenyítő angol drámapedagógiai módszer tanulmányozásakor ébredt rá, hogy a játszva tanulás elvét a magyar népi hagyomány nagyon is jól ismerte és alkalmazta. „Gyermekkoromban az iskolaudvaron népi gyermekjátékokat játszottunk, ez is a tananyag része volt. Apám is részt vett a Küldd ki, király, katonádat meg egyéb játékokban, miközben ott volt a pálca is, hogy fegyelmet tartson hetven-nyolcvan gyerek közt. Játékos ember volt, szeretett vicceket mesélni. Mi hárman voltunk fiúk, este körbeültük a nagy asztalt, társasjátékoztunk, kártyáztunk, úgyhogy oldott családi légkörben nevelkedhettem. Játék közben egyébként a szülő is tanul a gyermekétől, és jobban meg is ismeri."

Színház, szigor
Ám volt, amikor a játékban maga sem ismert tréfát – árulja el Debreczeni Tibor. A főiskolán nemcsak drámapedagógiai órákat tartott, hanem létrehozta a Karácsony Sándorról elnevezett színpadot is. Itt szigorú volt a növendékekkel. „A demokrácia elve csak addig él a színházban, amíg próbálunk. Ahogy a darabot színpadra kell állítani, egy akarat érvényesül, a rendezőé. Üvöltöttem, mindent csináltam, hogy mire kiállunk a nézők elé, az a darab süssön, atmoszférája, szuggesztivitása legyen."

A Jeremiád
Kemény fellépésének meg is lett az eredménye. A Karácsony-színpadosokkal bejárták az egész Kárpát-medencét és több, nyugat-európai magyar közösségbe is eljutottak. Talán a legnagyobb hatást a nézőkből a Tiszaladányi jeremiád váltotta ki. „Kezembe jutott Dobozi Eszter "Csak a napnyugtát níztük..." Elhurcolt magyar nők a Donyecben című műve. Megrendítő gulágtörténetről van szó. Rettenetesen felkavart, a nagybátyám is a gulágon halt meg, az unokatestvérem Recsken szenvedett hosszú időn keresztül.
Nagy István, a főiskola igazgatója is gyakran jött velünk az előadásokra, hol bevezetőt, hol prédikációt mondott előtte, de volt, hogy a világításért felelt. Ő mondta: nem tudom már, hanyadszor nézem, de mindig megkönnyezem. A darabnak döbbenetes hatása volt, olyanok is eljöttek, akik megjárták a gulágot, a Duna-deltát vagy az ötvenhat utáni kínzásokat. Amikor Dobozi Eszter megírta a könyvét, az idős asszonyok, akiket megkérdezett, nem járultak hozzá, hogy a nevüket megemlítse, mondván, még bajuk lehet. Mert amikor hazaengedték őket a dombaszi szénbányából, azt mondták nekik, hogy erről egy szót sem, ha nem akartok visszamenni. Ez olyan mélyen beléjük itatódott, hogy csak a rendszerváltás után egy évvel járultak hozzá, hogy az író a könyv végén feltüntesse a nevüket."
A darabbal Tiszaladányba is eljutottak a színjátszók. „Az egész falu ott volt. Korábban a könyv szerzőjének csak suttogva ajánlották, hogy kihez menjen. Nem volt nagy dicsőség, pedig nem tehettek róla. A darabot látva mindannyian megrendültek."

A mártír, akiről hallgattak
A másik nagy műsor Gulyás Lajosról, az 1957-ben kivégzett mártír református lelkész életéről szól. „Véletlenül olvastam a történetét valahol, a teológusok közül senki sem tudott róla, vagy inkább sunyin hallgattak – hiszen az akkori egyházvezetés nem állt ki Gulyás Lajos mellett. Ahelyett, hogy külön kegyelmet kértek volna számára, a kivégzése utáni napon kitüntetést vettek át az 1956-os ellenforradalom melletti állásfoglalásukért. Végül a mártír lelkész egyik barátjának a könyvéből tudtam meg többet. A darabban felhasználtam Gulyás Lajos néhány prédikációját, naplórészletét. Amikor elkészültem, engedélyt kértem Nagy Istvántól azzal, hogy a téma rázós, mert még a püspökök is benne voltak. Szívta a fogát, de azt mondta, menjen. Ez a fajta hozzáállás marasztalt Nagykőrösön, mert Nagy István kiállt az ilyen típusú vállalkozásaim mellett is."

Marxistából ellenzéki
„Egy értelmiségi feladata – legyen az lelkész vagy tanár – az, hogy ráirányítsa a figyelmet arra, ami a jövő szempontjából fontos. A múltbeli traumákkal való szembenézés lehetőség arra, hogy lélekben felkészüljünk, mi a dolgunk drámai esetekben" – állítja Debreczeni Tibor. Őt magát is érték hátratételek a kommunista időkben, mégis úgy érzi, becsülettel helytállt. Pedig állítása szerint nem mindig tudta, csak úgy hitte, tudja, mit kell tennie. „Tizennyolc évesen hithű marxista voltam. Amikor az egyetemre kerültem, úgy gondoltam, az új csapat, a népi kollégisták mellett van a helyem, mert a régi világ, a feudális kapitalizmus helyett mást kell csinálni. Nem volt jó véleményem a nagytőke országáról. Tenni akaró tizenéves voltam, aki előtt más perspektíva nem volt, mint az, hogy megpróbáljon a társadalmilag fejlettebbnek mondott szocializmus ügye mellé állni. Pár éven belül rájöttem, hogy illúziót kergetek. Nem tudtam, hogy a szovjetek ugyanazt teszik, mint a fasiszták: kiirtanak népcsoportokat, az örményeket meg a krími tatárokat Szibériába deportálják. Amikor az ötvenes években kitalálták a megfélemlítés új eszközét, és kifosztották azokat, akiknek valamiből több volt, kiderült számomra, hogy ez a rendszer sem fejlettebb, sőt, még markánsabban folyamodik a diktatúra eszközeihez."

„Nem hagyom el a családom"
Még a népi kollégiumban szerelmes lett egy lányba, akiről egy éven belül kiderült, hogy a nép ellensége, mert kuláklány – idézi fel. „Kósa Vilma ellen fegyelmit indítottak, hogy kizárják az egyetemről. Nekem ő akkor már a feleségem volt, útban volt a kisfiunk is, ezért véglegesen elküldtek az egyetemről, pedig tudományos demonstrátor voltam, az egyik professzor szerint nagyreményű irodalomtörténész. Ebből nem lett semmi. Azt azért diszkréten felajánlották, hogy váljak el a feleségemtől, és akkor megszűnik az ok, amiért rés vagyok a bástya fokán – ahogy azt Rákosi elvtárs is megmondta. Akkor azt válaszoltam, köszönöm szépen, a következményeket várom, el nem válok, a családomat el nem hagyom. Két év múlva apósomat, anyósomat a falujukból üldözték el. Megfenyegették őket: ha nem mennek el reggelre, a Hortobágyon találják magukat. Paraszti kofferrel megérkeztek egy hajnalban, azt mondta apósom, ha nem fogadtok be, földönfutók vagyunk. Nekünk akkor volt egy kétszobás lakásunk. Együtt éltünk apósom haláláig, és jól éltünk együtt, megértően. Ettől a perctől kezdve számomra csomó minden nem volt kérdés. Az sem, hogy a szocialista rendszer 1956 előtti korszakával sem érthetek egyet."

Magyar–történelem szakos tanárként Debreczeni Tibor részt vett az 56-os debreceni eseményekben is. „A tantestület megválasztott a Forradalmi Bizottmány elnökének, de nem volt sok szerepem, mert rövid ideig tartott ez az időszak. Fölvonultunk a gyerekekkel, sztrájkot irányítottunk. Egy év múlva fegyelmivel áthelyeztek egy másik intézménybe. De hát, aki át mond, mondjon bét is."

Ami összeköt
A mindenkori hatalom érdeke, hogy szétcincálja, ami összetartozik, mert manipulálni csak zavaros körülmények között lehet – reflektál már a diktatúrát követő és a rendszerváltás utáni időszakra is Debreczeni Tibor.
„Nyugat-Európának rá kell jönnie, hogy nem lehet felrúgni a nemzeteket. Ahogy a család intézményét sem. A szingliskedés éppúgy benne van a képletben. Ne szülj, ne oszd meg, minél önzőbbé válsz, annál jobb nekünk! Többet vásárolsz, utazol, többet törődsz magaddal... De ha valaki nem tud mihez és kihez – emlékekhez, közös élményekhez – kötődni, annak jövője sem lesz. Egy családnak a nemzeti múlt értékeit kell felvállalnia és továbbvinnie. A megmaradásunk azon múlik, milyen élményeket hagyunk magunk mögött a közösségekben, amelyekkel kapcsolatban voltunk, vagy amelyeket éppen mi hoztunk létre."

A legjobb
Debreczeni Tibor és felesége, Kósa Vilma életében nemcsak az általuk alapított nagycsalád, de a Kuckó, a Karácsony Sándor Színpad, a Játszó Ember Alapítvány, a tiszakürti házuk udvarán ácsolt színpad falubeli közönsége vagy az Academia Ludi et Artis művészetpedagógiai egyesület is meghatározó közösség. Debreczeni Tibor online naplót is ír. Az alkotó és közösségteremtő tevékenységeikben megnyilvánuló átadás és közlés képessége vitathatatlanul pedagógusjegyek. 

A tanár-rendező-dramaturg-előadóművész mégis közepes képességű embernek tartja magát, ám elismeri, abban, amit csinál, kitűnően helytáll. „Nem hiszem, hogy van nálam jobb tanár. Olyan lehet, mint én; jobb biztos, hogy nincs" – élcelődik. „Ebből a véleményemből soha nem csináltam titkot, rám is szóltak, hogy Debreczeni hiú. Persze, de ha valamit létrehoztál, és tudod, hogy az az alkotás jó, és más nem dicsér kedved szerint, akkor legalább magad dicsérjed, mert egyébként nem csinálod a következőt. Ha én nem becsülöm magamat, és azt, hogy értéket tudok létrehozni, akkor nem lesz következő darab, következő könyv."

És hogy mitől olyan jó tanár? „Attól, hogy úgy tudtam átadni a dolgaimat, hogy a gyerekek máig is ragaszkodnak hozzám, még hetven-nyolcvan évesen is. Ennek csupán annyi az oka, hogy megérezték, szeretem őket."

Pedagógiai módszere a dicséretre épült – és úgy tűnik, nem csak a tanórákon alkalmazta ezt az elvet. „Sokkal szívesebben fedeztem fel a tanítványokban a jót, mint a rosszat. Ha a diákok elkezdtek hinni magukban, szárnyakat kaptam. Ez vonatkozik a családi életemre is, a gyerekeimhez, az unokáimhoz, a hat dédunokámhoz való viszonyomra is. Épp ezért nem is örülök annak különösebben, hogy el kell az életből menni, mert szeretek élni, minden mozzanatát szeretem, de természetesnek tartom, hogy ha az ember megvénül, akkor ki kell szállni belőle."

Soha el nem fogy
Számadásra készteti az előadóművészt És ki az a Pál? című monodrámája is, melyet meghívásra időnként még előad – árulja el. „A darab alaphelyzete: három este Pállal. Pál szobafogságban van, ekkor megvizsgálja, mit csinált jól, mit nem. A szövegkönyvhöz csak a Biblia szövegét használtam fel. Olvasás közben kiviláglott három dolog. Az egyik kérdés, ami izgatott, hogy miért fontos az embernek a hovatartozása. Pál majdnem bedilizik azért, hogy csak a zsidók nem fogadják el a Messiást. Azt mondja, szívesen volna átok alatt, Krisztustól elszakítva test szerinti rokonai helyett, csak ők ismernék fel az igazságot. Megalapít egy világvallást, de feladta volna ezt az ambícióját, ha a saját nemzetét megmentheti. A másik: valami miatt vagyunk a világban, és azt a programot minden tisztességes embernek végig kell csinálni. A harmadik, ami a közönséget is legjobban megrázza: ez a Pál időnként csuda keményen megfeddte az általa gondozott gyülekezeteket. De miután a szobafogságban olvassa a saját leveleit, feltételezem, hogy emlékezteti magát a szeretet himnuszára is. Az én Pálom, mire az előadás befejeződik, attól a kijelentéstől, hogy a szeretet soha el nem fogy, majdnem sírni kezd."

Már megértőbb
Előadói képességét épp a lelkésze fedezte fel benne – meséli Debreczeni Tibor. Tizenöt éves volt, amikor a lelkipásztor arra biztatta, hogy egy vasárnap délután ő prédikáljon a templomban. „Fél évvel ezelőtt visszamentem ebbe a községbe, és ugyanarról a szószékről a monodrámámat mondtam el. Különös élmény volt. Sokszor eljátszottam már ezt a darabot, de az előadás mindig más. Mindig aszerint más, hogy én hogy vagyok a világgal. Az ember minél jobban közeledik a vége felé ennek a világnak, annál megértőbb. Nagyon harcias voltam az elején: Pál fel volt háborodva, amikor láncra verik. Most meg az a hangsúlyos, hogy beismeri: épp olyan gyarló, mint minden ember. Ő maga is kegyelemre és békességre szorul."

Mitől isteni mégis a gyarló ember természete? – kérdezem utoljára. „Ha az Isten szeretet, akkor a leglényege kell hogy benne legyen az emberben. Csak legfeljebb arról van szó, hogy az egyik emberben ez jobban tükröződik, a másikban mélyebben, és elő kell belőle bányászni. Mégis, akiben a szeretetet látom, abban meglátom Istent."

Riport: Jakus Ágnes
Képek: Füle Tamás 
Videó: Károli Gáspár Református Egyetem Tanstúdiója