Míg a délelőtt folyamán egy-egy településtípusra fókuszáltak a tematikus beszélgetések (a nagyvárosi misszió és a szórványmisszió kérdéseiről, lehetőségeiről – erről szóló összefoglalónkat ide kattintva olvashatják), délután már nem területi, hanem átfogóbb, országos érintettségű témák kerültek A református gyülekezeti missziói színei címmel tartott Nagy Péter-emlékkonferencia középpontjába.



Az egyház és a közélet kérdéseiről szóló beszélgetést Balog Zoltán dunamelléki püspök, a Zsinat lelkészi elnöke vezette fel; a kerekasztal mellett Németh Zsolt országgyűlési képviselő, Karsay Ferenc budafok-tétényi polgármester, Kuti József kecskeméti lelkipásztor és Gér András zsinati tanácsos voltak beszélgetőtársai.

A Keresztyén misszió az egyházi oktatási intézményekben címmel tartott kerekasztal-beszélgetést Bencze Péter, a Rózsakerti Demjén István Református Általános Iskola és Gimnázium igazgatója vezette fel; beszélgetőtársai Csonka Mónika balatonfüredi pedagógus, Harkai Ferenc kispest-központi lelkipásztor, Csűrös András Jakab gyömrői lelkipásztor, és Németh Géza budafoki főgondnok voltak.



Prófétai szolgálat szolgai kiszolgálás helyett
„Az egyházban egyetlen tér van, és mindannyian ezen belül végezzük a szolgálatunkat. Nagy Péter úgy fogalmazott, hogy az egyház szolgálata mindig a közjó szolgálata is egyben” – hangzott el Balog Zoltán témaindító beszédében, amely az egyház és közélet viszonyrendszere felől közelítette meg a missziót. „Nálunk a kiindulópont megválasztása el is dönti a mérkőzés kimenetelét. Nekünk ugyanis mindig Krisztusból kell kiindulnunk. Ez különbözteti meg az egyházat más társadalmi alrendszerektől. Nem az egyház van a közéletben, hanem a közéleti felelősség él az egyházban” – fogalmazott a püspök.

Hozzátette: a közéleti szempontok ideiglenesek, ezért előbbre valóbbak az örökkévalóság szempontjai. „A missziói parancs az egyház létezésének alapja, ezért nem tehetünk mást, mint hogy távolságból, distanciából tekintünk a közéletre. Ezzel jót is teszünk neki. A közélet világában a fanatizmus a legrosszabb, ezért nem szabad élet-halál harcként tekinteni rá.” Balog Zoltán arra is figyelmeztetett, hogy képmutatás az egyház részéről olyan dolgokat számonkérni a politikán, amelyeket mi magunk sem teljesítünk az egyházon belül. „Az is kísértésünk, hogy saját szolgálatunkat, küldetésünket tekintsük a legfontosabbnak. Mindenkinek más a feladata, de a közjó elősegítésében támogatnunk kell egymást.”

A püspök szerint a református egyház még mindig nem küzdött meg az elmúlt negyven év örökségével, ezért még ezzel is szembe kell néznünk. „Prófétai szolgálat kell szolgai kiszolgálás helyett. El kell mondanunk a tiszta evangélium álláspontját” – fogalmazott. Arról is beszélt, hogy mivel Magyarország Alaptörvénye hivatkozik hazánk keresztyén kultúrájára, ezért az számon is kérhető az erre hivatkozó politikusokon. A teremtési rend védelméről szólva elmondta: a lelkigondozói szempontot is figyelembe kell vennünk. „Határozottabban és több szeretettel kell ezzel kapcsolatos álláspontunkat képviselni.”



Az ember legyen az első, ne az ügy!
„Az én országom nem e világból való” – idézte Jézus szavait János evangéliuma 18. fejezetének 36. verséből Németh Zsolt, aki szerint ezt nagyon határozottan tudatosítanunk kell. Hozzátette: missziós szempontból három tényezőt kell a közéletben figyelembe vennünk. Az első a bátor szókimondás, a második a különböző kultúrákkal való kapcsolatteremtés fontossága, a harmadik pedig a megújulás kérdése. „Át tudunk-e lépni a falakon, be tudunk-e lépni zárt helyekre? Ehhez érzékelni kell a nagyságrendeket és az arányokat.” Szerinte káros az a hozzáállás, hogy a vallás magánügy, de az se jó, ha a politikai fundamentalizmus keveredik a vallási fundamentalizmussal. „Fönn kell tudnunk tartani a párbeszédre való készséget a legpolarizáltabb kampányidőszakban is.”

Karsay Ferenc arról beszélt, hogy az egyház bizonyos területeken sokkal hatékonyabban tud szolgálni, mint az önkormányzat, ezért is tudott polgármesterként hatékony és eredményes együttműködést kialakítani az egyházakkal.

„Nem azt kell adni a közéletnek, amit kér, hanem amit Krisztus bíz ránk” – ezt már Kuti József mondta, aki elmondása szerint mindig csak gyülekezeti lelkészként vett részt a közéletben, az igaz egyház gyülekezeti erősödését szolgálva. Bár számára kényelmetlenek voltak azok az „operett-jellegű” események, amelyek leginkább a reprezentációról szóltak, de pontos, helyes és aktuális igehirdetésekkel készült rájuk, mert ez szerinte az ilyen helyzetekben még fontosabb, mint máskor.

„A közéletben zajló kulturális térnyerésünk az egyház szempontjából – elsősorban erőforrásaik tekintetében – túl sok, de a nemzet szempontjából túl kevés” – mondta Balog Zoltán. „Én nemcsak a pozitívumokból, de sok hiányomból és hibámból is tanultam miniszterként. A vezető terhe, hogy mindig az ember legyen az első, ne az ügy. Ezt ugyan néha az egyházban is nehéz megtartani, de hogyan képviselhetnénk úgy Krisztust, hogy szent ügyéért átgázolunk az embereken? Ne emberekből építsünk várat! Az egyházban nagy adósságaink vannak e tekintetben is egymás iránt. Ha ezt nem vesszük figyelembe, méltatlanná válunk a szolgálatra.”



Elitképző vagy az egyház veteményeskertje?
„Olyan iskolát szeretnék, ahová örömmel mennek a gyerekek. Nem lehet csupán a teljesítményre koncentrálni: a keresztyén iskola keresztyén világ- és emberszemléletre tanít” – mondta halála előtt nem sokkal Nagy Péter. Az erről szóló videófelvételt Bencze Péter vetítette le témafelvezetése során. Később elhangzott az a Nagy Pétertől vett idézet is, hogy egyházi iskolába járni nem kötelesség, hanem lehetőség.

Az igazgató leszögezte, hogy oktatás és misszió témájában nem igazán tudna olyasmit mondani, ami ne lenne legalább egy kicsit vitatott, mégis meg kell néznünk, hogy hol tartunk. Történeti áttekintésében elhangzott: a református egyház évszázadokon keresztül tanítóegyház volt, ezért több kántortanítónk volt, mint lelkészünk. Az államosítás után közel 50 évig csak a Debreceni Kollégium volt az egyetlen közoktatási intézményünk, de legalább volt mire építeni az újrainduláskor. Azonban most, húsz év után is pont azok a fő problémái a területnek, mint a kilencvenes évek elején.

Első problémaként említette, hogy a rendszerváltáskor visszavett iskoláknál és a mostani egyházi kézbe vett iskoláknál is sokszor csak a tábla cserélődött. Másodikként az alaptantárgyak református szellemiségben történő oktatásának kihívásait említette. „Sokszor nem eldöntött kérdés, hogy minek tekintjük az iskolát: az egyház veteményeskertjének, vagy divatossá vált elitképző intézményeknek?” Gyakran hiányzik a szülői háttér, sok a csonka család, egyre több feladat hárul az iskolákra. A református nevelés ilyenkor plusz terhelést jelent a pedagógusok számára. Nem teljesen tisztázott az egyházi fenntartó és az intézmény kapcsolata sem, a viszonyrendszer országosan nem egységes. Gond a tanulók leterheltsége, mert a világi iskolákhoz képest nagyobb az óraszám. A családok is leterheltek, ezért nemcsak a diákokkal, de családjaikkal is foglalkozni kellene. A pedagógusok finanszírozása is probléma. Gond a pedagógushiány, ezért fontos lenne a hívő pedagógusok utánpótlásának biztosítása. „Mindezek ellenére hatalmas fejlődésen is átmentünk” – vont mérleget az elmúlt időszakból.

A missziós lehetőségek kapcsán elmondta: Jézus tanítványai sem várták meg, amíg az emberek elmennek hozzájuk, hanem ők mentek el az emberekhez. „Az iskolai misszió három szintje: első a spirituális érzékenység kialakítása, majd ez után következhet az elfelejtett szakrális nyelv újjáélesztése, végül erre épülve a közvetlen hitéleti nevelés. Missziós szempontból háromféle családi háttérrel találkozunk. Egyrészt vallásos családokkal, akik egyházi közegből érkeznek. Másrészt olyan családokkal, ahol a gyerekek csak a vasárnapi iskolából ismerik az egyházat. A harmadik kategória pedig az ateista környezet.” A misszió során meghatározó az iskolai lelki vezető személye, de ez sajnos nem mindenhol egyforma adottság – tette hozzá.



Iskolapadból a templompadba?
„Az iskola nem cél az egyház számára, hanem az egyik eszköze a küldetése során” – idézte Nagy Péter gondolatait Csűrös András, aki szerint reformátusságunk egyik áldása, hogy gyülekezeti fenntartásúak is lehetnek az intézmények. „A diákok több időt töltenek az iskolában, mint a gyülekezeti tagok a gyülekezetben, ezért ez intenzívebb kapcsolat.” Az elitizmus kérdésköre kapcsán kiemelte: a református iskolarendszer eredetileg a felkarolásra épült, tehát nem az elitképzésre kapott felhatalmazást. „A gyülekezet Krisztus testeként organizmus, az intézmény viszont mechanizmus. Az igazi kérdés a kettő közötti kapcsolat, ahol a lelkész lehet a hídépítő.”

Csonka Mónika elmondta, hogy ő is átvett, „táblacserés” iskolában dolgozik, és valóban érezhető a különbség korábbi pécsi tapasztalataihoz képest. Szerinte attól lesz református egy intézmény, ha a szeretet parancsát betöltve világít, ahol csak van. „Az iskolai misszió eredményességét sokszor a gyülekezeti aktivitás növekedésében mérjük, de az is fontos, hogy a gyülekezet is vegyen részt az iskola életében. Igen fontos, hogy minden iskola mögött imádságos gyülekezeti háttér legyen.”

Szó esett arról is, mi kell ahhoz, hogy az egyházi iskolák ne vegyék el a diákok kedvét az egyházhoz tartozástól, illetve érdemes-e kötelezővé tenni a templomba járást. Ez utóbbi mindenhol nagy dilemma, és nemcsak a diákok, de a szülők és a pedagógusok ellenállásának a mértékétől is függ. „Joggal vetik a szülők a szemünkre, ha mi nem vagyunk ott a templomban, miközben ezt tőlük megköveteljük” – ismerte el Csonka Mónika. Helytől és korosztálytól függően a legtöbben kompromisszumra törekednek, és sokszor inkább jutalmazással motiválnak, mint büntetéssel.

Harkai Ferenc felidézett egy esetet, amit egy református pedagógus ismerősétől hallott: mivel előírás volt a tantestületi áhítat, egyszer ateista kolléga tartotta, aki csak elvégzendő feladatként élte meg az egészet. „A kötelező templomba járás is letudandó kötelességgé válhat.” Németh Géza pedig abszurdnak nevezte, hogy gyülekezeti presbiterként arra kérték, ne saját gyülekezetébe, hanem az iskolai református lelkész által kijelölt istentiszteletre menjen vasárnaponként, mert ezt írták elő. Bencze Péter végszóként azt kérte mindenkitől, hogy legyünk sokkal türelmesebbek és megértőbbek egymással, a diákokkal és a családokkal is.



Új kezdet lehetősége
Zárszóként Németh Géza mondott köszönetet mindenkinek. Az utolsó beszélgetést követő kérdések során felmerült az iskolalelkészek státuszának tisztázása is, mint sürgető feladat, de ennek alaposabb körbejárására már nem igazán jutott idő. Ez egyrészt azt jelzi, hogy nagy igény lenne a hasonló alkalmakra, ahol folytatódhatnának ezek a diskurzusok, másrészt azt is, hogy a Nagy Péter számára fontos témakörök nem vesztettek aktualitásukból, hanem továbbra is központi szerepet töltenek be egyházunk életében.

Nagy Péter szellemét így nemcsak a rendezvényen kitett, róla szóló fotókiállítás, a videós bejátszás, a tőle idézett gondolatok idézték meg, hanem annak a felelősségnek a vállalása is, hogy közös, megoldatlan ügyeinket gyakorlatias és őszinte szembenézéssel tárgyaljuk ki. Az esti zsoltáros istentisztelettel záruló rendezvény ezért reményeink szerint nem valaminek a lezárása, hanem inkább új kezdet. Hiszen – ahogyan a nyitó áhítatban aznap elhangzott – az emlékezés mindig cselekvéssel jár. Most rajtunk a sor.




Barna Bálint
Képek: Füle Tamás