Az alkotás folyamatát gyakran úgy írják le, mint ami kitüntetett helyet és időt követel magának. Talán, mert a művész is így akarja láttatni. Főleg a nagy remekek létrejöttének kutatása közben hajlandó a botor érdeklődés különleges együttállásokat és az elmélyüléshez alkalmas feltételeteket belelátni abba, ami végtelenül profán és estleges volt az esetek többségében. Tudjuk például, hogy miközben C. S. Lewis a méltán híres Csűrcsavar leveleit írta, a házimunkában iparkodó Moorné félóránként ugráltatta az írót apró-cseprő asszisztálási feladatok ürügyén. Velázquez a legjobb csoportos képeit a konkurens és irigy festőtársak bemószerolása utáni királyi kiküldetésén festette. Tóth Menyhért pedig a földműves munka fáradtságával, este tíz után látott neki képei folytatásának. De Radnótit sem a dolgozószoba és a fényesre polírozott íróasztallap tette nagy költővé, hanem a lágerek és az erőltetett menet kínkeserve, ami a legszebb emlékeket hozta elő belőle.

A sort végtelenségig folytathatnánk, amikor az alkotáshoz megkívánt külső körülmények nem voltak biztosítva, sőt, határozottan elleninspiráló közegben ütötte át magát a mű a művészen. Senki sem hiheti, hogy a remekművek vasárnap délelőtt készülnek selyemruhában és keresztbe tett lábbal. Szegénység, akut betegség és szerelmi csalódás nagy tettekere sarkallhatja az embert, de közben nem eshetünk a mazochizmus túlzásába sem. A minél rosszabb, annál jobb elve kudarcot vall, ha mi magunk keressük a bajt, vagy mi próbáljuk mesterségesen előállítani – önsorsrontással. Ugyanis minden normális ember szereti a nyugalmat, a szabadidőt, ha valamiben el akar mélyülni. A tapasztalat bizonyítja, hogy bármekkora is a tehetség, az igazi munka tétje az, hogy meg tudjuk-e teremteni a fontos ügyekhez méltó külső és belső körülményeket. Ez azonban sosem a teljes szabadságot és a makulátlan környezetet jelenti, hisz az már attól a közegtől való eltávolodás lenne, ami kontrasztanyaga lehetne végül munkánknak. A harc sokszor nagy gesztusokkal folyik a nüanszokért, amitől végül mégis fontos dolgok születhetnek. Egy koncentrált óra a tiszta szobában termékenyebb lehet az írónak, mint két hónap lődörgés a kocsmában. Vagy egy különleges pigmentszín felkutatása egy egész sorozatot indíthat be a festőnél, de az optimális hőmérsékletű kávé motiváló erejét sem szabad lebecsülni az alkotómunkában.

A nagy sokára kiharcolt külső szabadsággal azonban mit sem érünk a belső függetlenségünk megszerzése nélkül. A belső szabadság nyílt horizontú vizére nehéz kihajózni. Egész életművek rekednek meg a kikötőkben, amik csak azért tűnnek művészetnek, mert ugyanaz a víz nyaldossa őket a stég biztonságánál, mint ami másokat bevisz a mélyre, ahol nem lehet már megspórolni a felnőtté válás igazi jeleként használt saját navigációs rendszert. Jellemzően három horgony fogja vissza vagy rángatja az életművet.

Epigonság
Az első az epigonság, ami azért kétarcú szakasza a művésszé válásnak, mert e nélkül nem is születhet igazi életmű. Minden nagy művészet valakinek a csodálatából született, és minden nagy művész műkedvelőként kezdte. Nem minden epigonból lesz eredeti művész, de minden eredeti művész epigonként kezdte. Akik nem képesek meghatódni mások életén, azoktól sem fognak soha meghatódni. Az igazi érdeklődésnek nem saját maga a tárgya. Akik magukon kezdik, végül egymaguk maradnak. Ennek a nyilvánvaló haszonnak és alázatos pozíciónak ellenére ott kell hagyni a stílusnosztalgia biztonságos burkát, ha saját hangunkra akarunk rátalálni. De ez a bátor indulás sosem az eszmények és csodált példaképek megtagadásával jár együtt. „Sőt, gyakran látni annak a báját, amikor a tanítvány régen túlnőve már mesterén még mindig abban a hálás testtartásban ragad, amely saját nagyságát a mesterénél kisebbnek mutatja, a mestert, aki pedig akár már tőle tanulhatna, önmaga fölé emeli."

Korszerűség
Az epigonsággal ellentétes motiváció az égig magasztalt korszerűség csaholt és görcsös keresése. Korszerűnek lenni és egyedinek lenni nem jelenti mindig ugyanazt (de nem is kizárói egymásnak, természetesen). Sok mű van, ami teljesíti a trendiség követelményeit, és a kortárs nyelv grammatikájának szórendje szerint mondja fel magát, mégis kong az ürességtől, és nem tudjuk eldönteni, hogy melyik tucatalkotó jegyzi a munkát. Itt a kvalitásérzék nélküli kurátorok és esztéták csak mélyítik a zavart, hisz a külső forma okán betessékelik a belső hitelesség nélküli műveket is az alkalmi kánon főbejáratán. Ezzel szemben vannak megkapó és sajátos életművek, amelyek kilógnak környezetükből és zavarba ejtően anakronisztikusak. Ezek csak a jövőben lesznek érvényesek vagy csak a jövő tudja igazolni az egykori helyi értékük jogosságát. Akik tudatosan keresik koruk ütőerének pulzálását, azok rendszerint kiesnek saját ritmusukból és végül koruk vérkeringéséből is. Úgy gondolom, ez a hiúság megspórolható lenne a jó és válogatott társaság által. A korszerűség és érvényes üzenet pressziója akkor és addig hat egy művészre, amíg nincs saját mondanivalója a világról. Utána akár el is engedheti, hogy a megfelelés helyét a természetes és az eladdig éhkoppon tartott önkifejezés vegye át.

Visszajelzés
Csak az őrült és a zseni privilégiuma, hogy képes kirekeszteni a környezete visszajelzéseit. Ez azonban minden normális ember számára veszélyes és nem is elvárható üzemmód. A gőg minősített esete, mikor valaki a belső normájának és énképének fejlődését elszigeteli a külvilágtól. Ez, persze, nem is sikerülhet sosem, hisz kevés köztünk az igazi őrült és az igazi zseni. Az ellenkezőjére sokkal több példát látunk: például amikor a művész lelazult iránytűjét a publikált kritikák vagy azok hiánya, az eladási index vagy a galérista aktuális vevőkörének ízlése rángatja. De a barátok vállveregetése vagy gyanús félrenézése is megzavarhatja az alkotóív lendületét. A siker és a pozitív visszajelzés hajszája tud pozitív dopping is lenni, de ritkán juttatja a művészt belső megelégedettséghez. Csak a felszínes cinizmus látja moralizálásnak, ha valaki az égig magasztalt inputoktól és az élménykeresés kultuszától eltelve elkezdi keresni a maga szecesszióját. Pedig a történelmi példák egész garmadája bizonyítja: mindig azok tettek legtöbbet a világért, akik hátat fordítottak neki. A művészi szabadság megszerzésének fontos mérföldköve mégsem a hatások teljes kiiktatása, hanem a mértékadó tekintélyek megválogatása.

Földesi Barnabás
festőművész

Címlapkép: Jake Messina: At the Shore