Bűn, elszakítottság, szégyen, identitás, elfogadás, mezítelenség, elvárások, meghatároz, önmagunkról, másról, ítélet, ítélkezés, büszkeség, önbizalom hiány, megfelelés…
Ezek a szavak kavarognak a fejemben. Csapongok, ahogy a szavak is, azok mégis utat törnek maguknak. Egyben biztos vagyok velük kapcsolatban, hogy egyazon helyről törnek a felszínre, és ez a hely az Istentől való elszakítottság feneketlen kútja.

Kezdem az elejéről.

Első szín: Édenkert, Ádám és Éva. Boldogan, az Atyához kapcsolódva élnek, mint két gyermek, akik nem akarják tudni, mi a jó és mi a rossz, hisz ez a Mennyei Atya hatásköre, nekik nem kell ezzel foglalkozniuk, ezen rágódniuk. Felhőtlenül élik a gyermeki létet, Istenre hagyatkozva, Istent apjuknak tekintve.

Második szín: megjelenik a kísértő. Tökéletesen tudja, mit akar: megszakítani ezt a kapcsolatot, ezt a harmóniát. Megtörni a bizalmat.

Harmadik szín: az emberpár szakít a gyümölcsből, és ebben a pillanatban kettéhasad a föld, az emberi tudat, az Istennel való kapcsolat. Ádám és Éva megszerzi a jó és a rossz tudásának látszólagos privilégiumát, azzal együtt pedig a másokról, magukról való ítélkezés súlyos terhét.

Közelítsünk rá, mi történik akkor, amikor a gyümölcs elszakad az ágtól!

Ebben a pillanatban az emberpár kilép önmagából, kívülről látják meg magukat, és rádöbbennek, hogy mezítelenek. Ezt Bolyki László valahogy így fogalmazza meg: „Mély és erős hiedelem motiválja bennünk az elrejtőzés ősi mozdulatát.”

Addig a pontig tökéletes harmóniában voltak önmagukkal és az Atyával. Azonban most kívülről kezdenek nézni magukra. A mezítelenségük szégyent ébreszt bennük, s mivel ez elviselhetetlen számukra, szeretnének elrejtőzni Isten és egymás tekintete elől. Egymásra kezdenek mutogatni. Mivel már van tudásuk arról, mi a jó és mi a rossz, van viszonyítási alap arra nézve, mi a helyes vagy a helytelen, ítélnek és megítéltetnek. Ítélkeznek egymás és önmaguk felett, egyben meg is akarnak felelni önmaguk és a másik elvárásainak.

Az Istentől való elszakítottság vulkánja sorra pöfögi fel az új privilégium átkait: bűn, elszakadás, a jó és a rossz tudata, szégyen, ítélet, megfelelés. Hogyan szabadulhatunk meg ebből az ördögi körből? Hogyan lehetünk szabadok mások elvárásaitól, ítéleteitől, hogyan szakíthatunk az állandó megfelelni akarásunkkal?

Egy mód van rá. Vissza kell térnünk az Atyához. Abba a harmóniába és bizalomba, ami az Éden kertjében az emberé volt. Meg kell hogy szűnjön a szakadék, ki kell hogy tisztuljon a vulkán, el kell hogy apadjon a folyó. Vissza kell lépni önmagunkba. Fel kell fedezni azt a belső identitást, amely függetlenít a magunk és a mások véleményétől, ítéletétől, elvárásaitól.

Mit jelent ez? Mit jelent visszalépni önmagamba?

Azt, hogy nem mások szemével látom már magam. Nem mások szemüvegén keresztül értelmezem azt, hogy ki vagyok. Még csak nem is a múltamon vagy a bűneimen keresztül! Nem ezek határoznak meg, nem ezek adják az identitásom alapját! Én nem vagyok egyenlő a sebeimmel, nem vagyok egyenlő a múltammal, sem a bűneimmel.

De ami még ennél is nehezebb, hogy ne a magam szemén keresztül értelmezzem önmagamat.

Tim Keller Az önmagunkról való megfeledkezés szabadsága című művében Kierkegaardot idézi: „Az ember szíve természetes állapotából eredően valami mást keres Isten helyett, ami köré felépítheti az identitását.”

Az ember keres valamit, ami értelmet ad a létének, és arra próbálja felépíteni önmagát.

A fent sorolt dolgok természetesen az identitásunk részei, de nem képezhetik az alapját.

Akkor mi az identitásunk valós alapja?

Rohr szerint mi csak egy szempillantásnyi öntudat vagyunk. Ami örök bennünk, az az Isten Lelke. Minden méltóságunk Istentől van. Ha fel akarjuk fedezni az identitásunk szilárd alapját – mert csak így szabadulhatunk az elvárásoktól –, az Atya szemével kell szemlélnünk magunkat. Vissza kell térnünk a mélyen bennünk lakozó Istenhez. A belső krisztusi identitáshoz, ami azt jeleni, hogy egyedül Ő határoz meg engem és egyedül rajta keresztül határoz meg az Atya. Egyedül az a valóság, amit ő mond rólam, nem pedig mások és magam által értelmezem azt, aki vagyok.

„Ti pedig Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené. Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait. (…) Én pedig a legkevésbé sem törődöm azzal, hogy ti hogyan ítélkeztek felettem, (…) sőt, magam sem ítélkezem önmagam felett.” (1Kor 3:23, 4:1,3)

De mit mond rólam az Atya?

S ez a valódi szabadság mások és a magunk véleményétől, ítéletétől.

„Nincsen azért most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak…” (Róm 8:1a)

Lassan lépkedek én is a szabadságra vezető utamon.

Az elmúlt évben nagyon megérintett Bolyki Lászlónak Az új múlt titka című előadása, amelyben kifejti, hogy nem egyszerűen arról van szó, hogy Isten jelentéktelenné teszi a múltat, eltörli, begyógyítja a sebeinket, hogy ne azok határozzanak meg, és kicseréli arra, amiket Ő mond rólunk. Isten sokkal többet tesz ennél. Meghagyja a múltat, meghagyja a sajgó sebeinket, de új értelmet ad nekik. Nemcsak magunkra tekinthetünk az Ő szemével, hanem megláthatjuk egy pillanatra Isten tervét, amelybe tökéletesen illenek a vágásaink és a hegeink.

József példáján keresztül érteti meg velünk ezt az igazságot. A testvérei által gyűlölt, megölésre szánt, eladott fiú meglátja, hogy eldobott, megalázott testvérből Isten küldötté minősíti őt. Akkor jön erre rá, amikor testvérei előtte állnak, a szemébe néznek, és a segítségét kérik. József elsírja magát. Hiszem, hogy nemcsak a testvérek viszontlátása, a felszakadt sebek csalják szemébe a könnyet, hanem az a felismerés, hogy annyi év után, annyi feltett kérdés után végre értelmet nyertek a szenvedései. Hiszen ő Isten kezében eszköz volt, akit előreküldött, hogy előkészítse az utat.

Hihetetlen erő van abban, amikor így tudunk nézni a szenvedéseinkre. Hatalmas kiváltság, hogy Isten formálja a jellemünket a sebeink által, és döbbenetes számomra, hogy teljesen új identitást ad azáltal, hogy megláttatja a szenvedéseink valódi értelmét. A fájdalmak kútjai élet forrásává lesznek bennünk. Ilyen erő van abban az identitásban, amivel Isten maga ruház fel bennünket.

Dorozsmai-Szabó Eszter