A félelem a felsőbbségtől, az önálló vélemény formálásának és kimondásának hiánya, a passzivitás, a bizalmatlanság mások iránt, a körülmények és a rendszer hibáztatása változtatásra irányuló tettek nélkül vagy az áldozatszerepben tetszelgés mind a mentális rabszolgaság jelei. Bár most nem élünk diktatúrában, sokan mégis úgy élik meg, hogy pártoknak, politikának, bankoknak, vállalatoknak ki vannak szolgáltatva – vagyis nem szabadok, hanem rabok. Ebből a rabszolgaságból talán még nehezebb kikerülni, mint egy tényleges diktatúrából, mert itt a láncok nem látszanak, a rácsok megfoghatatlanok, és a börtönőrök mi magunk vagyunk. Ezt a jelenséget a mai teljes magyar társadalom összefüggéseiben is izgalmas lenne tárgyalni, de erre most nem térünk ki.

A mentális rabszolgaság azonban spirituális életünkben is megjelenhet. Keresztényként spirituális rabszolgaságban is élhetünk. Talán gyakrabban hangzik el keresztény körökben, hogy a bűn rabbá tehet minket, és ezért óvakodnunk kell tőle. Ez így is van. A Szentírás azonban ugyanilyen hévvel figyelmeztet arra, hogy a törvényeskedés is szolgává tehet minket. A Galatákhoz írt levélben ezt írja Pál apostol: „Krisztus szabadságra szabadított meg minket, álljatok meg tehát szilárdan, és ne engedjétek magatokat újra a szolgaság igájába fogni.” (Gal. 5,1.)

A galatáknál nagyon veszélyes tévedés ütötte fel a fejét. Azt gondolták, hogy míg az üdvösség kegyelemből van, a keresztény életet a törvény betartásával lehet tökélyre fejleszteni. Üdvösség kegyelemből, megigazulás és megszentelődés cselekedetek által. A lelki útjuk kezdetéhez még szükségük van Istenre, de onnantól a maguk akaraterejét kell bevetniük. Ráadásul a galaták nem csupán a tízparancsolat megtartását tartották fontosnak, hanem extra szabályok, szokások és hagyományok betartását is. Ebből pedig az következett, hogy minél jobb volt valaki ezeknek a rendelkezéseknek a betartásában, annál előrehaladottabbnak, szentebbnek, igazabbnak számított, és fordítva.

Hiába kaptak szabadságot Krisztusban, nem éltek vele. Spirituális rabszolgák lettek.

Pál apostol nagyon keményen felszólal ez ellen a lelkület ellen, és kimondja, hogy a törvény általi megigazulás nem egyeztethető össze a Krisztus evangéliumába vetett bizalommal. A jelenség azonban nem csak egy kis-ázsiai gyülekezet sajátsága, amely mára aktualitását vesztette, hanem bármely keresztény közösségben felütheti a fejét. A törvényeskedésnek azonban árulkodó jelei vannak, amelyek alapján könnyen felismerhető.

A spirituális rabszolgaság egyik jele az örömtelenség: mert amit Istennek tenni kell, az kényszer, elvárás, nem válasz Isten szeretetére, hanem Isten szeretetének elnyerésére, kizsarolására tett kétségbeesett és kudarcra ítélt kísérlet. Hiányzik belőlünk az öröm, és mások örömét is elvesszük.

A spirituális rabszolgaság másik jele az állandó bizonytalanság: mivel saját teljesítményünkön múlik Isten áldása és jóváhagyása, sohasem tudhatjuk, hogy mindent megtettünk-e. Ebből sok ingerültség, frusztráció is fakad.

Ez a frusztráció rendszerint mások felé is fordul. A spirituális rabszolgaság következő jele mások ítélgetése: hívő testvérek hőmérőzése (hívők-e egyáltalán, ha igen, „rendes” hívők-e, stb.), világiak, külsősök lenézése, az extra szabályoknak nemcsak a betartása, hanem a betartatása másokkal (ez a felsőbbrendűség-érzés, a morális fölény bizonygatása általában csak a belső bizonytalanság kompenzálása). Ha magunknak nem engedjük meg megtapasztalni Isten kegyelmét, valószínűleg másoknak sem fogjuk megmutatni azt.

Mindez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a keresztény ember mindig boldog, mindig happy. Aki így gondolja, az a Biblia szereplőinek egy jó részével is vitába keveredik (gondoljunk Jóbra, Pál apostolra, vagy akár magára Jézusra). Vannak gondok, vannak nehézségek, veszteségek, betegségek, amelyek megtapasztalásakor nem vagyunk valami boldogok. De még ilyenkor is lehet öröm az életünkben, reménység arra, hogy Isten egyszer mindent helyreállít, és minden könnyet letöröl a szemünkről. A törvényeskedő életében azonban alapbeállítottság az örömtelenség. Nem megengedhető luxus. Az örömtelenség az ő esetében nem csupán a körülmények szülte érzelmi állapot, hanem vallásosságának következménye, életének alaphangja.

Igaz, hogy a törvényeskedés lelki rabság, ez azonban mégsem vezethet ahhoz, hogy azt mondjuk: akkor nem tartjuk be a törvényt. Isten gyermekeire ugyanúgy vonatkozik Isten törvénye, mint bárki másra. De egyrészt csak az Isten törvénye, és nem az egyéb hagyományok – márpedig az emberi lélek könnyen gyárt új szabályokat és új feltételrendszereket, amelyek megtartására minket Megváltónk sosem kért. Másrészt, a motiváció is fontos és talán ez a leglényegesebb különbség. Miért engedelmeskedem a törvénynek?

A törvény alatt azért engedelmeskedünk, mert kell. Mert muszáj. Mert, ha nem, akkor valami rossz fog történni. A törvény az evangélium nélkül összezúz minket. Mert a törvény követel, számon kér. A törvénnyel szemben nem lehet hibázni. Ha a törvény betartására építjük az identitásunkat (mi jó fiúk/lányok vagyunk), és az üdvösségünket vagy megszentelődésünket (Isten megjutalmaz azért, hogy mindent ilyen szépen betartottam), akkor a bukásra készítjük fel magunkat. Mert nem tudunk úgy élni, ahogy kell, de ha a törvény kényszere alatt vagyunk, akkor ez elviselhetetlen bűntudatot rak ránk, és melegágya a képmutatásnak. Ha ugyanis már felépítettünk magunkról egy imidzset, hogy mi törvénytisztelő, jó hívők vagyunk (nem úgy, mint a többiek), akik nem hibázhatnak, akkor ezt már nem adhatjuk fel. Ciki lenne beismerni, hogy Isten megváltott gyermekeiként is még mindig kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk.

Az evangélium másképp késztet minket a törvény megtartására. Az evangélium azért jó hír számunkra, mert Jézus már mindent megtett, amit nekünk kellett volna tennünk. Jézus Krisztus szabadító munkájára van szükség a bűnből is, meg a törvényeskedésünk, önmegváltó terveink véghezviteléből is. Bár ránk is érvényes Isten törvénye, mégsem azért tesszük a jót, mert muszáj, hanem hálából – mert így lehet Istennek élni. Az evangélium alatt a hála a motiváció. A törvény nem fenyegető, elégtelenségünkre emlékeztető mumus, hanem a know-how-ja annak, hogyan élhetünk Isten dicsőségére. Egész más megtenni valamit azért, mert kötelező, vagy megtenni valamit azért, mert szeretjük azt, aki erre kér minket. Ha a törvényt betöltő Jézus olyan életet élt, amilyet nekünk kellett volna, és azt a halált halta, amit mi érdemeltünk volna, akkor arra a kérdésre, hogy akkor most ezek után hogyan éljünk, a válasz: Isten törvénye.

A Krisztusban kapott szabadság felráz minket – megmutatja, hogy akár át is hághatjuk a törvényt, nem ezen múlik Isten szeretete. De a szabadság segít felismerni azt is, hogy az a legjobb számomra, amit Isten előír nekem. Elsőre furcsa lehet, hogy a keresztény szabadság – amúgy a törvényeskedéshez hasonlóan – szintén a törvény betartásához vezet. De az evangéliumot megtapasztalva már más a motiváció: öröm és hála, nem pedig félelem és megfelelési kényszer. Ezért minden hívő számára a törvény hatalmas segítség, támogatás, iránymutatás abban, hogy hogy tegyünk Isten kedvére, és hogyan váljunk azzá, akinek Isten szeretne minket látni.

Lelki életünkben is megtapasztalhatunk spirituális rabszolgaságot – a törvény uralmát az életünk felett. Ha felismerjük magunkon, hogy a szolgaság igájába fogott minket saját vallásos igyekvésünk, legjobb, ha azonnal ahhoz fordulunk, aki valósággal és teljesen meg tud minket szabadítani: Jézus Krisztushoz. Mert Krisztus szabaddá tud tenni a törvény követelésétől is – hit által, kegyelemből. Nemcsak az üdvösség adatik ily módon, hanem megigazulásunk és megszentelődésünk is.

Kiss Sámson Endre
református lelkész