„A megszabadult ember tudja, ha szabadságát önmagának megtartja, hogy élvezze, elveszti, mert szabadságának fogságába esik."
Hamvas Béla
Szabadságmorzsák a taposómalomban
Nyolcórás, bár inkább örökös jelenű rugalmas munkaidő, hároméves gyermek, gyülekezeti élet. Mindez megspékelve az egzisztenciális szorongással a számlák és az élelmiszerárak vonatkozásában. Nagyszülők távol. Mit jelent egyáltalán kikapcsolni?
Nyári napi sorozatunk témája a fellélegzés, amikor végre levegőhöz jutunk. Átéli ezt a maratonista, és mindannyian, akik maratoni távokat futunk a hétköznapokban. Átéli az orvos, aki gyerekeket gyógyít, kórházat igazgat, és sportolva, imádkozva, a szerettei körében töltődik. Átéli a szinkronúszó, aki csapattársaival összhangban kell, hogy mozduljon. És át a kisgyerekes anyuka, aki előre kell, hogy dolgozzon, hogy szabadságra mehessen.
Sorozatunk első részében Bella Violetta református lelkész, újságíró osztotta meg velünk, hogyan próbál kilépni a taposómalomból.
Az ember szinte csak annyit választhat meg, hogy ma mit fog elhanyagolni, mert a feladat bőven több, mint amire erő vagy idő adódik. Azt hiszem, menthetetlenül abba a korba értünk, amiért gyerekkoromban megvetettem a szüleimet.
Mert kikapcsolni mindeközben? Hmmm... Bűntudat nélkül?
A saját belső lüktetéseim pedig úgy találkoznak a munkahelyem nyomásával, mint a függő személyiség a dizájnerdroggal: ez az, még, még, még, tudsz te ennél többet! Adj le anyagot hétvégére is, mert akkor nehéz tartani az online-nak a mennyiséget! Adj le anyagot előre a szabadságodra! Szerintem, ha előre látnánk a halálom óráját, arra is kellene előre leadnom valamit. És amilyen birka meg lelkes vagyok, még meg is tenném. Vajon kinek a hangja ez a követelőző, a cégé, ahogy gondolom, vagy igazából az enyém? Nagy kérdés, fogok-e valaha még nem újságírószemmel görgetni a facebookomon? Fogok-e ártatlanul örülni vagy hőbörögni valamin a nélkül, hogy azon járna az eszem, hogy ezt hogy lehet megírni...
Lelki szemeim előtt megjelenik az önsegítő kör, ahol most meg kellene szólalnom: „Sziasztok! Violetta vagyok, eredmény-, flekk-, kattintásszám-, szóval munkafüggő. Kivittük férjemmel a gyerekünket a Győrkőcfesztiválra, és még onnan is tudósítással jöttem haza, pedig nem is ügyeltem azon a hétvégén. Csak megláttam Nyulász Pétert, és miközben dedikáltattam vele, nem tudtam nem megkérdezni, miért jó neki itt lenni. Aztán meg Varró Danit. Aztán meg egy illusztrátor hölgyet és egy fazekas fiút is, hogy akkor már kerek legyen a történet. Hogy mikor került a kezembe a diktafon, arra nem emlékszem. Talán amikor a fiam kijelentette, hogy a színdarab, amit most néznek, fiús darab és én menjek, keressek mást? Függő vagyok, ez van, hol a szenvedély, hol a kényszer hajt, és e kettő egybemosódik. De ha már úgyis itt vagyok, név nélkül felvállalnátok a történeteteket, és megírhatnám miről szól ez a kör? Sokaknak segíthetnétek egy rövid nyilatkozattal...”
Természetesen lesz nyaralás, amikor végre leteszem a kütyüket és családilag eltávolodunk, de elképzelhetetlenül kevés az a 25 nap egy ilyen kimerítő munka és egy aktív, figyelmet követelő 3 éves mellett. Az oviszünetjéhez igazítjuk, ami meg még odébb van. Na, de addig is túl kell élni valahogy, a kimerültség pedig egyre látványosabb formát ölt. Hát hogyan?
Visky András és Victor E. Frankl jutottak eszembe, akik egymástól függetlenül gulágról és koncentrációs táborból, de nagyon sanyarú körülmények közül jutottak arra a következtetésre, hogy azért marad méltóságuk és marad szabadságuk. Például arra, hogy akár odaadja a napi kis kenyéradagját egy másiknak. Vagy hogy megélje valamilyen formán a hitét. Vagy hogy valami kis előnyt adjon egy másiknak az embertelenségre kárhoztatott körülmények között mégis embernek lenni.
Szóval, ha ők meg tudták találni, hogy miben áll az ő szabadságuk ezek között a körülmények között, akkor nehogy már én, a magam helyzetében ne találjak olyan gesztusokat, helyzeteket, időket, amiben megélhetném!
Nagyon jó lökést adott, hogy egy barátnőm nálunk home office-olt két napot. Nem vendég volt, akkor az egy másfajta kötelezettség, mindketten dolgoztunk, de a teraszunkról meg a kanapéról, este egy kis sütögetéssel füstölve be a hajunkat. Tettük a dolgunkat mindketten, de egymás mellett, néha kiszólva a gépből, együtt kortyolva a kávét, és a köztes időket pedig legalább megtöltöttük csevejjel. Hihetetlenül jólesett, és megdöbbentően felszabadító volt.
Aztán rájöttem, hogy szabadságom van a témáim felett. A legtöbbször hagyom, hogy a kényszer diktáljon: jaj, valami tervvel elő kell állnom hétfőre. Most elkezdtem sokkal inkább arra figyelni, engem mi érdekel, mik a fő kérdéseim, mi mulattat, és azután kezdtem el lépni. Borzasztóan foglalkoztat az agglomerációs konfliktusok kérdése. Talán mert magam is agglomerációban laktam, és most is ott vagyok, a tősgyökeres-beköltöző, vagy csak erre a tengelyre rávetített és teljesen más gyökerű problémák miből fakadnak, és van-e megoldásuk. Most keresek szociológust és pszichológust, akivel ezeket boncolgathatnánk. Vagy érdekel nagyon itt a szomszédos bencések titka, mitől tudnak olyan lazák és mégis elkötelezettek lenni egyszerre, ökumenikus nyitottsággal ráadásul. Meg persze egy csomó könnyed téma: a légtornász, aki csüng a selymen, meg kötélen és elkápráztat mindenkit, a kétsávos körforgalomból kimentett kis valami, ami nyestnek nézett ki, de kiderült, hogy menyét…Volt-e vajon tényleg vaddisznó a szomszédban, vagy a néni valamit félrelátott?
Nagy szabadság, hogy az ügyeleti eseményeken kívül arról írhatok, amiről csak szeretnék, kell vele éljek! Csak nem a kényszer felől kell nézni, hanem a lehetőség végéről.
A másik fontos tippem magamnak, hogy kell találnom valami cigipótlékot. A dohányosok óránként, másfél, vagy kétóránként felállnak, lemennek a zöldbe a kis pergola alá, csevegnek és megmozgatják magukat, míg parázslik a fehér kis henger, vagy épp hevül a ketyerében. Ebben minden van. Kis adag természet, kis adag mozgás, társasági élet… Kell! Én majd bögrével járok ki. Vagy gumicukorral, kit izgat, akár üres kézzel is, szerintem mindenki érteni fogja, miért. Nem állapot, hogy leteszem magam reggel és három óra után veszem észre, hogy ma még talán fel sem álltam!
Nagy szabadság a humor, ami sokszor csak öniróniára szorítkozhat, hogy senkit ne sértsen, de annyi baj legyen, Gyökössy boldogmondásaiban úgyis szerepel, hogy boldog, aki nevetni tud önmagán, mert szórakozásának nem lesz vége. Ha már néha jegyzetet is írhatok, abban van tere a derűnek.
Óriási erő van az emlékezésben: azokban az igehelyekben, amelyek egyszer akár az életemet mentették meg, olyan időben és térben találva el, ami átfordított helyzeteket. Mint ahogy irtó nagy erőt és bátorságot ad annak a tapasztalata, hogy lelkészségből – sőt Covid alatti gyesből – képes voltam napilapos újságíróvá avanzsálni, amikor a szükség úgy hozta, mikor kiderült, hogy nincs helyem. Akkor úgy éreztem, hogy ha ezt, akkor bármit meg tudok csinálni, veled, Uram, a falon is át...!
És végül az öngondoskodás. Amíg beleszoktam a napilapos tempóba, tagadhatatlanul benyelt engem az ezzel járó tanulás és gyakorlás. Használhatatlan állapotban estem haza. Akkor már nem főztem, itthon futott minden, és persze a saját orvosi és egyéb időpontjaim sem erőltettem. Most az eddig halasztgatottakat veszem sorra: szűrővizsgálat, kozmetikus, megmutatni a szerelőnek a kocsit… Mert oké, hogy eddig talán teljesen benyelt a munka, de meg kell találni az együttélés lehetőségét. Elcsépelt, hogy munka és magánélet egyensúlyát, az a gyülekezeti életben sem egészen adott, de legalább azt a figyelmet megadni testnek, léleknek, szellemnek, hogy ne legyen csapágyas a következő hónapban, mert elhanyagoltam a kis halvány baljós hangot. Fél órával később érkezni, vagy korábban menni a nyári üzemmenetben, amikor amúgy is duplán teljesítünk a szabadságon lévők helyett, nem hiszem, hogy főbenjáró bűn.
Hát valahogy így, amíg eljön a dátum, amit végre lefoglaltunk, és ma pirossal ki fogok írni az asztalomra közvetlenül a „Mindenre van erőm...” igés kártya mellé. Luthernek a „meg vagyok keresztelve” adta az erőt a démonokkal szemben, én most e kettőbe fogok kapaszkodni!