A keresztény könyvkiadás legnagyobb szakmai találkozóját három évente rendezik meg, Szingapúr, Kenya és a Fülöp-szigetek után az európai találkozónak Magyarország adhatott otthont április utolsó hetében. A LittWorld konferenciát létrehívó Media Associates International alapítói hisznek abban, hogy az írott szó képes megváltoztatni életeket, ha az az olvasó szívéhez szól, figyelembe veszi szükségleteit és örömeit. Társaságukat 1985-ben hozták létre azzal a céllal, hogy a keresztény kiadók fejlesztésével hatékonyabban jusson el az evangélium az emberekhez a helyi sajátosságokat figyelembe vevő kiadványok révén. A siófoki szakmai konferencián ezúttal több mint 50 országból 160 kiadói munkatárs, illetve szerző vett részt. A világ minden tájáról érkeztek ide neves szakemberek, akik a könyvkiadás és a történetmesélés különböző aspektusairól tartottak előadásokat és vezettek műhelymunkát. Ilyenkor a gazdagabb országok nagy múltú kiadói mellett legalább akkora inspirációt jelentenek a szegényebb országok kiadóinak és szerzőinek bizonyságtételei – osztotta meg portálunkkal Herjeczki Kornél, a házigazda Harmat Kiadó igazgatója.

Arra, hogy egy-egy jól megírt történet életeket változtathat meg, jó példa a hazánkban is nagy népszerűségnek örvendő szerző, Philip Yancey (képünkön) munkássága is. Az amerikai újságíró könyvei, köztük a Meghökkentő kegyelem, a Jézus másként vagy a Kerülőutak a boldogsághoz című nagy sikerű kiadványok sorába méltán kerülhet be a napokban megjelent Ahová a fény vetült című önéletrajzi írása is: egy kiábrándult, kételkedő ember útja a kereszténységig. A szerzővel a konferencia szünetében beszélgettünk.

Napjainkban gyorsan változnak az olvasási szokások, legfőképp a közösségi médiának köszönhetően. Íróként és a világ legfontosabb üzenetének átadásával megbízott keresztény emberként mennyire igazodik ehhez?

Valaha úgy volt, hogy a kiadók voltak szerződésben a könyvesboltokkal. Nem tudom, Magyarországon mi a helyzet, de az Egyesült Államokban az elmúlt húsz évben a könyvesboltok fele bezárt. Ma már nem szokása az embereknek csak úgy bemenni egy boltba, hogy, ó, csak megnézem, mik az újdonságok, vajon Philip Yancey kijött-e mostanában egy könyvvel. Szóval honnan lehet megtudni, ha írtam egy új könyvet? Egyetlen módja van: ha jelen vagyok a közösségi médiában. Ha ebből akarok megélni, egyenesen a fogyasztóhoz kell elérni, a könyvvásárlóhoz, nem lehet már a könyvesboltokra hagyatkozni.

Ezzel együtt nem szeretem a közösségi médiát, elveszi az időmet. Megindul a kommentáradat, és sosincs vége. Persze, az az előnye is megvan, hogy azonnali visszajelzést kapsz az olvasóidtól, akiknek írsz. Másrészt mindez arra késztet, hogy egyre rövidebb terjedelemben írjak. Az én időmben még főként magazincikkeket írtunk, ezek három-ötezer szavasak voltak. Most, ha egy blogon ezer szónál többet írok, megjósolható az olvasottság csökkenése, pedig vannak dolgok, amelyeket nem lehet ezer szóban elmondani. Az írás minőségére tehát mindez nincs jó hatással, a fennmaradásért mégis fontos valahogy modernizálódni.

Mégis hogy lehet akkor mélységében tárgyalni egy témát?

Valószínűleg a közösségi média felületein sehogy. Ahogy én látom, az csak segít népszerűsíteni a könyveimet, de magukban a könyvekben tudok mélyebbre menni. Ám a könyvíráskor is figyelembe kell venni, hogy az olvasók türelmetlenebbek, mint régen. Tíz éve még annyi időt tölthettem egy téma kibontásával, amennyit szükségesnek láttam. Ma már koncentráltabbnak kell lennem. Ez nem segíti a minőségi írást, viszont olyan kulturális adottság, amelyet érdemes tudomásul venni. E nélkül az emberek nem olvasnák el a mély mondanivalót.

Ezek szerint változott az írástechnikája?

Nem is olyan könnyű ezt megítélni! Tudatosan biztosan nem változott, esetleg szándékolatlanul igen. Amikor írni kezdtem, a célközönségem fiatal volt, hiszen egy tinédzsereknek szóló magazinnak dolgoztam. Ezért korán megtanultam, hogy mindenkihez tudjak szólni, az átlagember számára is követhetően írjak. Tudtam azt is, hogy fontosak a történetek, nem lehetek túl elvont, szókimondóan kell beszélnem a témámról.

Nemrégiben jelent meg emlékirata Ahová a fény vetül címmel. Írásaiban megszokhattuk a személyességet, hiszen ahogy említette, szívesen oszt meg történeteket – ezúttal a saját élettörténetét. Miért írta meg ezt a könyvet? Mit akart vele elmondani?

Az Egyesült Államokban sokan elfordulnak az egyháztól, pontosabban az egyház miatt elfordulnak Istentől. Vagy azért, mert unalmasnak találják az egyházat, vagy olyannak, ami nem érinti őket, vagy az általában hallható egyházkritikák miatt. Én ráadásul olyan egyházban nőttem fel, amely sokkal szélsőségesebb nézeteket vallott, mint általában azoké, akikkel beszélgetek.

A célom tehát az, hogy megértessem ezekkel az emberekkel: meg lehet ítélni az egyházat, de ne ez alapján ítéljék meg Istent, próbálják valahogy a kettőt szétválasztani.

Ezt úgy próbálom elérni, hogy azt mondom: igazuk van, az egyháznak vannak hibái – hadd mondjam el az én történetemet! Az én gyülekezetemet valószínűleg még több okod lenne elhagyni, mint a sajátodat, de ez nem elég ok arra, hogy kihagyd a világmindenség Istenével való kapcsolat lehetőségét!

Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy ma mekkora teret nyert a virtuális kapcsolódás, a közösségi médiában bárki bármit kommunikálhat. A kapcsolódási igényünkre apellálva különböző ingerekkel folyton stimulálnak minket, ehhez képest Isten nagyon sok idő alatt fedi fel saját magát, kommunikációja pedig egyszerre személyes és konkrét, de rejtett is. Ott van például a kezünkben a Biblia, de a szövegösszefüggéseket megérteni nem is olyan magától értetődő. Ön szerint Isten kommunikációjában miért van meg ez a kettősség?

Azt hiszem, azért, mert Isten Lélek, mi pedig nem. Nekünk is van lelkünk, de elsősorban testben élünk, ezért ösztönösen is a saját feltételrendszerünk szerint akarunk Istennel interakcióba lépni. Szeretnénk, hogy közvetlenül elérhető legyen, látható, egyértelmű, csaknem fizikai. Az Ószövetséget fellapozva látszik, hogy Isten bizonyos értelemben így is tett, de érdekes módon ez mégsem eredményezett hitet. Néha mondom is, hogy amkor Izráel gyermekei a Sínai-pusztaságban vándoroltak, nem voltak köztük ateisták. Ha bármelyikük kételkedett volna Isten létezésében, csak oda kellett volna mennie a Sínai-hegyhez és megérintenie – és mindjárt hitt volna Istenben. Persze, csak egy pillanatig, mielőtt aztán, huss, eltűnt volna az illető Isten szentsége miatt.

Isten tehát szándékosan jött mind közelebb és közelebb: mígnem emberré lett. Jézussal kezet lehetett fogni, lehetett beszélni vele, kérdezni őt. A fenséges Istentől, aki a tíz csapást mérte Egyiptomra és visszahajtotta a Vörös-tenger vizét, eljutottunk egy emberi lényig, akit keresztre lehetett feszíteni. Ez hatalmas lépés. Aztán Jézus azt mondta: én elmegyek, de el fogom küldeni a Szentlelket. Isten jelenléte a világban ezentúl elsősorban ebből a lélekből lesz megismerhető, amely rajtatok keresztül munkálkodik. Rátok bízom az üzenetet. A testre – Krisztus testére, ahogy Pál mondja. És mi mégis mintha azt akarnánk, hogy Isten térjen vissza az ószövetségi módszerekhez… „Légy egyértelmű, mutass nekünk csodát, bizonyítsd be a létezésed!”

Valóban úgy tűnik, mintha az egyik irány az lenne, hogy Isten visszahúzódik, mert régebben nagyon látható volt, nagyon is bizonyítható. És ma, ha azt mondják, mutasd meg Istent, hát: tessék, íme, az egyház – és itt jönnek a problémák! Van ugyanakkor egy másik irány, mégpedig az, hogy Isten egyre közvetlenebb viszonyban van velünk, annyira, hogy a Lélek bennünk élhet. Azelőtt Mózes volt az egyetlen, aki valóban beszélgetni tudott Istennel, a nép nevében, míg ma bármelyünk tudhat. Jézus törte át ezeket a határokat, ő mondta, hogy hívjuk Istent Abbának, míg a zsidók Isten nevét sem ejthették ki. Ő meg azt mondja, hogy hívd Apukának, tekintsd az édesapádnak! Egyszóval:

bár látszólag Isten visszahúzódott, de valójában sokkal közelebb jött.

Miközben mi mindig azt kívántuk tőle, hogy legyen olyan, mint mi. Azt hiszem, a lelkigyakorlatok arra valók, hogy megtanuljunk Istennel az ő feltételei szerint kapcsolódni, nem a mieink szerint.

Mi a legjobb módja annak, hogy az egyház megismerhetővé tegye Istent ezen a világon?

Azt gondolom, hogy nem a szavak a legjobb módszer. A legjobbak a cselekedetek, az, ahogy élünk, ahogy törődünk azokkal az emberekkel, akikkel Isten is törődik. Ez a misszió. Az egyház elég jól csinálta ezt az elmúlt évszázadokban. Akármerre járok a világban, mindenütt, ahol voltak misszionáriusok, kinőttek a földből árvaházak, kórházak, oktatási intézmények is. Az evangélium jó hírt jelent. A világ sok részén, ha ezt a kifejezést vagy a misszionárius szót hallják, felcsillan az emberek szeme, hogy ez jó dolgokat jelent. Mert tudják: az ilyenek hisznek az emberi jogokban, a nők tiszteletében, ellenzik a rabszolgaságot. Nekem ez erősebb üzenetnek tűnik, mint csak a beszéd. A kettőnek együtt kell járnia. Ha csak beszélsz, és nincsenek ott a tettek, az nem fogja meggyőzni az embereket.

Konferenciaelőadásában megosztotta, hogy egy ukrán nő megírta Önnek, hogy a bombázások elől az óvóhelyre húzódva az Ön könyvéből merített erőt. Mi alapján dönti el, hogy miről fog írni, és mi az, ami kiadásra érdemes?

A memoárom végén is leírom, hogy most, visszatekintve az életemre látom, hogy számomra íróként a két meghatározó téma a szenvedés és a kegyelem. Szinte minden könyvem így vagy úgy ehhez a két témához kanyarodik vissza. Részben azért, mert a saját élettörténetem is ebben a két szóban foglalható össze. Elég sok szenvedésben volt részem gyerekkoromban, és az egyház nem volt segítségemre, sőt, csak súlyosbította a dolgot. Az édesapám úgy halt meg, hogy emberek az hitték, Isten meggyógyítja, és levették a vastüdőről. Gyermekbénulása volt, és meghalt, pedig azt hitték, Isten csodát fog tenni. Ez alapvető tévedés volt a teológiájukban: úgy vélték, Istentől kaptak valami üzenetet, de nyilván nem így volt.

Akkor megtanultam, hogy nem mindig szabad bízni olyanokban, akik azt mondják, Isten nevében beszélnek, mert nem mindig az Ő nevében szólnak.

De a sok fájdalom és szenvedés mellett a kegyelem is része volt az életemnek. Igaz, bár az egyházban nőttem fel, de nem a neveltetésem során tapasztaltam meg a kegyelmet. Amikor Krisztusról vagy az egyházról esik szó, sokan rögtön egy csomó szabályra asszociálnak, meg ítélkezésre, és olyanokra, akik bűntudatot ébresztenek az emberekben. Ezt társítják az egyház fogalmához.

Jézus viszont a bűnösökhöz jött. Nagyon világosan kijelentette: nem azokhoz jöttem, akik jól vannak, hanem akik betegek, nem az igazakhoz, hanem a bűnösökhöz.

A vallásosak el is ítélték Jézust, mert ezekkel a prostituáltakkal, a bűnösökkel volt együtt. A példázataiban is a rosszak a hősök. A tékozló fiú történetében nem az idősebb testvér a hős, aki mindent jól csinál, hanem a tékozló fiú, aki végül ráébred, hogy mindent elrontott. Abban a példázatban, amelyben ketten imádkoznak a templomban, az egyik egy farizeus – ő azt mondja, örülök, hogy nem vagyok olyan, mint az a bűnös ott. A másik viszont egy bűnös ember, aki így könyörgött: kegyelmezz nekem, Isten, és Isten őt hallgatta meg. Jézus ebben nagyon egyértelmű volt:

mindig ahhoz ment oda, aki beismerte a rászorultságát.

Ezt én akkor még nem értettem. Ez a kegyelemnek olyan üzenete, amely teljesen kimaradt abból az időszakból, amíg felnőttem. Amikor elkezdtem írni, rájöttem, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek téves elképzelései voltak a hitről, ezért közvetlenül az ilyen emberekhez akartam szólni, őket akartam megtalálni.

Keresztény (újság)íróként messzebbről láthat rá az egyházra, mint mondjuk egy lelkész. Újságírók és lelkészek ugyanakkor egyaránt a szavak emberei, ügyelniük is kell a hitelességre. Hol látja az újságírók, blogszerzők szerepét az egyházon belül a lelkipásztorokéhoz képest?

Nemrégiben újraolvastam Henry Nouwen A sebzett gyógyító című könyvét. Ez rámutat, hogy ha például orvoshoz megy valaki, akkor nem sebezhető embert keres, hanem olyat, aki tudja a válaszokat. De a lélek kérdéseinél igenis olyat keresünk, aki maga is sebezhető, aki megérti, milyen ez. A Zsidókhoz írt levél Jézusról is ezt mondja: mindenben hozzánk hasonló lett, átélte minden kísértésünket. Szerintem ez fontos egy olyan vezető személyiség esetében, mint amilyenek a lelkészek.

Könnyen azt gondolhatják, hogy kifelé azt kell mutatniuk, minden rendben van. És persze tiszteljük is őket a lelkiségükért, de fontos, hogy a sebezhetőségüket is elismerjék: például azt, hogy lehet, hogy nem tudják mindenre a választ.

Lehet, hogy nincs igazam. Kényes egyensúly ez, mert talán kell némi távolságtartás is ahhoz, hogy tisztelni tudjuk a lelkipásztorainkat. De ne felejtsük el azt sem, hogy azért volt szükség a reformációra, mert az egyház – mint intézmény – két osztályba sorolta az embereket: itt, fönt a papság, ott, lent az átlagemberek! Luther Márton erre mondta: nem, rosszul gondoljátok, egyetemes papság van, amelybe minden hívő beletartozik.

A különbségen újságíró és lelkész között én magam is sokat gondolkodom, hiszen én is újságíró vagyok, és nem vagyok sem felszentelt lelkész, sem professzor. Így

szabad vagyok bármit kutatni, bármiről gondolkodni, a kiindulópontom pedig az átlag, templompadban ülő hívőé.

Nem a szakértőé, ezért nincs bennem az az elhatárolódás vagy felsőbbrendűségtudat sem, hogy én tudok valamit, amit ti nem. Amerikában még a keresztyén könyvesboltokban is sok könyv sugallja: én, a szerző vagyok a szakértő, tudok valamit, amit ti nem, megmondom, hogyan szervezd a családodat, hogyan neveld a gyerekedet stb. Az újságírók nem így írnak, nem szakértőként. Olyan emberek, akiknek kérdéseik vannak, akik nem értenek dolgokat. Ezért valami összetett kérdést meg akarnak vizsgálni, lebontani oly módon, hogy az a gyakorlati életben segítse őket – és az olvasókat. Ez az, amit az újságírók megtehetnek, sőt, ez a feladatunk. Megtehetjük, mert nem vagyunk részei a propagandagépezetnek.

Természetesen én is fordulok teológusokhoz – az ember megkeresi a szakértőket, hiszen mi, újságírók is bonyolult témákkal foglalkozunk, egyik nap még a háborúról, a másikon már lehet, hogy valamilyen természettudományos témáról kell közérthetően írnunk. A teológusok a teológián mindennap mély teológiai kérdésekről beszélgetnek, ez a dolguk. De könnyen elveszítik így a kapcsolatot az átlagemberrel, akit az foglalkoztat, hogy mindez hogyan hat az életére, miközben épp gyereket próbál nevelni. Nem gondolkodom Istenről álló nap – mondaná az átlagember –, de tudnom kell, hogyan viszonyul mindez az életemhez és hozzám. Az újságírók képezhetik a hidat, azt hiszem, a szakértők és azok között az emberek között, akiknek kérdéseik, szükségleteik és igényeik vannak.

Philip Yancey Ahová a fény vetült című, most megjelent önéletrajzi írását sok más művével együtt megvásárolhatja a budapesti Bibliás Könyvesboltban is (1092 Budapest, Ráday utca 3).

Képek: Antal Saci