A türingiai udvar etikettjébe azonban Erzsébet nem tudott beilleszkedni sem gyermekként, sem pedig őrgrófnéként. Egyrészt minden mulatságnál jobban szerette a vad lovaglást, és a legegyszerűbb, legszegényebb gyermekekhez is egyenrangú társként viszonyult. Az 1225. évi éhínségben önhatalmúlag felnyitotta a kamrákat és hombárokat, hogy az éhezőkön segítsen, ami botrány volt a javából. Másrészt már kislány korától kezdve mély hit hevítette lelkületét, amelyet szigorú böjtjeivel és gyakran a hideg padlón töltött virrasztásaival juttatott kifejezésre. Az őrgróf annyira szerette és tisztelte őt, hogy nemcsak elnézte felesége különös szokásait, de alázatos szívvel vette tudomásul, hogy Isten az, aki nálánál is jobban kitölti Erzsébet életét.

Erzsébet sorsában a nagy fordulat akkor következett be, amikor Lajos őrgróf az 5. keresztes hadjáratban a Szentföldre indult, s útközben megbetegedve, 1227 szeptemberében Otrantónál meghalt. Szeretett férje elvesztésének hírére így kiáltott végig a vár termein: „Jaj, Uram Istenem, most az egész világ meghalt számomra!” A húszéves özvegy kálváriája s egyben új élete ezzel kezdődött. Miután az őrgróf oltalmától elesett, sógora megakadályozta, hogy férje javait továbbra is használhassa, anyósa pedig minden ellenszenvével és fia utáni keservével kiűzte Wartburg várából. Két kicsi gyermekével nekivágva a száműzetés útjának, Erzsébetet sok megaláztatás érte olyanok részéről is, akiket korábban szeretettel támogatott. Lelki atyja, Konrád segítségével Marburgban talált menedéket, ahol felöltve a durva szürke köntöst, 1228 nagypéntekén fogadalmat tett, és a minoriták kápolnájának oltárán lemondott atyjának királyi örökségéről és minden vagyonáról. Özvegyi javaiból a vár alatt ispotályt rendezett be, ahol rövid élete során szegényeket fogadott, gondoskodva róluk, rühes gyerekeket tisztítgatott, ruháikat mosta, leprás asszonyokat és fekélyes férfiakat kezelt teljes odaadással. Teste a sok munkát és nélkülözést nem sokáig bírta, megbetegedvén 1231. november 17-én, 24 éves korában eltávozott a földi világból. Négy évre rá már szentté avatták.

Személyisége: Nem kényeskedő, nem képmutatóan szenteskedő szűz, hanem az életet a maga teljességében szerető, szerelmes fiatalasszony volt. Szilaj vadságát rendíthetetlen akaraterejében juttatta érvényre, nem kímélve férjét, gyermekeit, legkevésbé saját magát. Ugyanakkor rendkívül érzékeny a kicsik, a sebzett és elhagyatott teremtmények irányában. Személyiségének központi titkát a jézusi lelkület, az úgynevezett misericordia, a szegények, betegek és elesettek látványán megrendülő szíve, a könyörületesség jellemezte. Imái alatt kifogyhatatlanul ömlöttek a könnyei, de tekintete mindig derűs maradt. Halála előtt betegágyában a fal felé fordulva a kemény fiatalasszonynak még utoljára volt finom érzékenysége ahhoz, hogy a kicsi madárkák énekébe kapcsolódva magyar népdalra fakadjon, s a hívó gerle halk hangjára édes hangokkal az égbe készülődjék.

Életútjának igéi: ● Ézs 61,1: „Az Úristen lelke van énrajtam azért, mert fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak; elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást.” ● Hós 6, 6: „Irgalmasságot kívánok és nem áldozatot.” ● Mt 5, 7: „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.” ● Mt 9, 36: „Mikor pedig látta a sokaságot, könyörületességre indult rajtuk, mert el voltak gyötörve.” ● Mt 20, 26: „Aki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok.” ● Mt 25, 35-36: „Éheztem, és ennem adtatok, szomjúhoztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok engem; mezítelen voltam, és felruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek.”

Csendes imádság: Úr Jézus Krisztus! Árpád-házi Szent Erzsébet példáját látva, arra indítasz bennünket, hogy akár gazdag környezetben, akár kitaszítottságban, esetleg megözvegyülve és gyászban ne hagyjuk el magunkat, hanem legyünk szolgái a kicsinyeknek, az elesetteknek, a szegényeknek és a betegeknek. Elveszített családunk helyett szolgáljunk a nagyvilág rászorulóinak, mert Te, Urunk, mérhetetlen boldogsággal áldod meg a másokért való életet. Kérünk, adj nekünk érzékeny szívet és finom lelkületet nemcsak a csudálatos mennyei látomásokhoz, hanem a földi szenvedés meglátásához is, hogy annak tőlünk telhető enyhítésében együtt járhassunk Veled. Ámen.