„Ismét nem kérdezte senki, miből fog a családom megélni, sem azt, hogy én hogyan fogok megélni családomtól távol olyan helyen, amelyet 1956 nyarán két fiatal lelkész nem volt hajlandó elfogadni. Én elfogadtam, mert meg akartam mutatni, hogy Krisztushoz és az egyházi szolgálathoz való hűségem nem addig tart, amíg a legmagasabb egyházi tisztségeket töltöm be.” „Hiszen Jézus nem kényelmet, hanem üldöztetést ígért követőinek s nagynevű elődeim a holland peregrinációban – Apáczai Csere János s Misztótfalusi Kis Miklós (…) – szintén azt példázzák, hogy a magyar református egyházat szolgálni nem rózsalevélen járást jelent.”

20. századi totális diktatúrákkal foglalkozó történészként kutatási témáim újra és újra megkerülhetetlenül szembesítenek a politikai szabadság hiányában, kiélezett kényszerhelyzetekben született személyes döntések morális dilemmáival, a külső és a belső szabadság feszültségének sokszor zavarba ejtően nehéz kérdéseivel. Milyen mozgástere volt az egyháznak, illetve az egyes egyházi szereplőknek a diktatúra által kijelölt kényszerpályán? Hogyan lehetett a belső, személyes szabadságot megélni a külső szabadság fojtó hiányában? Hogyan lehetett jó erkölcsi döntéseket hozni a külső körülmények ellenére? Válaszainkat személyes élettörténetek sorának feltárása, egyéni példák összevétése is formálja. A Parókia szerkesztőségének szabadságról szóló tematikus összeállításához ezért én egy a belső szabadságát megélő, s ezért súlyos, egzisztenciális áldozatokat vállaló, emblematikus egyházi életpálya felelevenítésével szeretnék hozzájárulni.

Pap László, a Budapesti Teológiai Akadémia nemzetközi hírű professzora, köztiszteletnek örvendő dékánja, egyszersmind a Dunamelléki Református Egyházkerület püspökhelyettese 1956-ban az egyházi törvényesség helyreállítását, az egyház megújulását céljául kitűző Református Megújulási Mozgalom meghatározó vezetőjeként vállalt szerepet a szabadságért való küzdelem sorsfordító napjaiban. A forradalom és szabadságharc leverése után az újonnan berendezkedő kommunista egyházpolitika legfőbb ellenfelei egyikeként: vagy felhasználandó, vagy legyőzendő ellenségként tekintett rá. Pap László előtt tehát két út állt. Közvetlenül a szabadságharc leverése után, az akkor még közmegvetés béklyójában vergődő Kádár-kormány erkölcsileg hiteles személyiségekkel akarta legitimálni hatalmát. S ennek a taktikának a jegyében az egyházi közvéleményben nagy tekintélynek örvendő dékánt próbálta az ún. „egyházi konszolidáció” ügyének megnyerni. Pap Lászlót ígéretekkel és zsarolással egyaránt igyekeztek rávenni, hogy vállalja el a püspökséget, személyes erkölcsi és egyházpolitikai tőkéjére támaszkodva csendesítse le a református egyházban forrongó hangulatot és legitimálja az új egyházpolitikát. A dékán azonban mindannyiszor visszautasította az egyházügyi hivatalból érkező, fenyegetésekkel fűszerezett ajánlatokat. Nem volt hajlandó az újra kiépülő diktatúrával vállalni a közösséget. S így hamarosan megindult ellene a mind nyíltabb támadás.

Ravasz László egykori püspök ’56 decemberében már úgy érzékelte, hogy Pap László „az első számú ellenség, őt akarják bűnbaknak feltüntetni, mert félnek tőle és nyílt, őszinte, szókimondó egyénisége, kissé elkényeztetett és bizantinizmussal enyhén kezelt érzékenységükre fájdalmas.” Az egyházi ranglétrán gyorsan előrejutó, ügynöknek beszervezett egykori diákja kvázi-feljelentéssel felérő jelentésében pedig egyenesen azt írta róla, hogy „az intézőbizottság minden döntését és cselekedetét ő sugalmazta és diktálta. Mindent támogatott, ami a szocialista államrend megdöntését célozta.” Miközben ügynökök sora lett ráállítva, letartóztatással fenyegették, dékáni hivataláról lemondani kényszerült, és az egyházügyi hivatal igyekezett rávenni az ideiglenes egyházvezetést, hogy fosszák meg palásjától is, Papot a hatalom újabb választás elé állította: a politikai rendőrség őt magát is ügynöknek akarta beszervezni. A sikertelen beszervezési kísérlet után újból börtönbe akarták juttatni, s végül, amikor magasabb egyházpolitikai megfontolások miatt nem állították bíróság elé, az egyházvezetésre bízták a vele való leszámolást. 1958. szeptemberében Pap László professzort, egykori dékánt, püspökhelyettest, nemzetközi szinten jegyzett egyházi vezetőt és nem utolsósorban ötgyermekes családapát a csak gyalog megközelíthető Tolna megyei szórványba, Murgára helyezték segédlelkésznek. Azonban a várható nemzetközi botrány elkerülése végett az egyházvezetés hamarosan egy nagy múltú dunántúli egyházközséget ajánlott fel Pap Lászlónak. Pap azonban nem fogadta el, mondván: „vagy érvényes az egyházi törvénykönyvünk, s akkor én budapesti professzor vagyok, vagy nem érvényes, s akkor inkább vagyok murgai káplán, mint egy nagy gyülekezet lelkipásztora, mert a murgai káplánságot senki nem irigyli tőlem.” Pap csak utólag tudta meg, hogy az egyházvezetés a neki tett kecsegtető ajánlattal egyúttal olyan lelkészt akart kimozdítani a parókiáról, akinek a fia forradalmi szerepvállalása miatt éppen börtönbüntetését töltötte.

Hamarosan Pap felesége is elveszítette tanítói állását. Pap László ügyében az utolsó felvonásra a hatvanas évek elején került sor. A külföldi imázsjavításra törekvő egyházpolitikai számára is mind kínosabb „Pap-ügy” rendezésének feltételeként Bartha Tibor püspök azt szabta, hogy az egykori dékán a „keresztyén ember bűnbánatos és alázatos vallomását” tegye az általa „elkövetett tévedésekről és hibákról”. Pap László azonban Bartha diktátumát visszautasította: „A bűnbánat komoly dolog, s el nem követett bűnökkel kapcsolatban megbánást hangoztatni csak azért, mert ezt követelik: cinizmus, ami távol áll tőlem.” A Konventhez, illetve Bartha püspökhöz ekkor intézett leveleiben fogalmazta meg a mottóban idézett hitvallását az egyházi szolgálatról és a „rózsalevélen járásról”. Pap Lászlót végül 1963-ban Szamosközy püspök Bartha nyomására azonnali hatállyal felmentette és rendelkezési állományba helyezte, két hónap múlva kényszernyugdíjazta.

Miből fakadt a Kádár-rezsim szabadsághiányos éveiben Pap László meghurcolásokkal teli életpályájának belső szabadsága? A mottóként idézett levelekből három szót emeltem ki: elfogadás, szolgálat, hűség. Pap Lászlónak több ízben is szabadságában állt dönteni: nem fogadta el a püspökséget, és így nem legitimálta a rezsimet; nem vállalta az állambiztonsággal való együttműködést; nem fogadta el az illegitimnek tekintett cserét a „jobb” parókiára; s végül nem vállalta a sajátos egyházi „kommunista önkritika gyakorlását” ügyének kedvezőbb rendezése érdekében. Ellenben elfogadta a lelkiismerete szerint „Krisztushoz és az egyházi szolgálathoz való hűségből” fakadó nehéz döntések szabadságát és azok súlyos egzisztenciális következményeit, a megaláztatást és meghurcoltatást. Reálpolitikai szempontból Pap küzdelme kudarcot vallott. Döntései ugyanakkor a hitből fakadó belső szabadságot, szellemi függetlenséget és személyes méltóságot példázzák, amelyet a megtörésére törekvő elnyomó hatalom sem tudott elvenni tőle. Pap László akkor tudta megélni a keresztyén szabadságot, amikor a „magyar református egyházat szolgálni nem rózsalevélen járást” jelentett.

Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnöke