Az Ökumenikus Imahét és a Házasság Hete közötti időszakban vagyunk. Az előbbi január 27-én zárult, az utóbbi pedig február 10-én indul. Bár mindkettő ökumenikus szellemiségű és szervezésű, mégsem fordulhat elő egyik évben sem, hogy a kettő bármilyen formában összeérjen. Nem is kell, hiszen egymástól teljesen független programsorozatokról van szó. A két tematikus hét közötti szemérmes és csendes időszak mégis ráirányította a figyelmemet arra, milyen óvatosan és félve közelítjük meg még mindig az ökumenikus házasságok, vagy közkeletűbb nevén vegyes házasságok kérdését.

Minden keresztény és keresztyén egyháznak, felekezetnek kényelmesebb, ha az ökumenizmus kapcsán a közös alapokat hangsúlyozzák. Ha azokat a pontokat keresik, amelyek összekötnek; és nem azokat, amelyek szétválasztanak. És ez így is van rendjén, hiszen évszázados szembenállás után jutottunk idáig; az egyetértés nehezen megszült eredményeit pedig őriznünk és gondoznunk kell. A falak megtartásával, de a falak felett megfogva egymás kezét – ahogyan Somogyi Csaba fogalmazott cikkében. Ő ezt a kérdéskört az ökumenizmus mibenléte felől közelítette meg. De hogyan néz ki mindez a házasság oldaláról? Lehet-e egy ökumenikus házasságban csak a közös metszetre koncentrálni? Mihez kezdjünk a felekezeti különbözőségek emelte falakkal, ha a másik oldalon életünk párja van?

Sakk-matt
A templomban négy emberre figyel mindenki. Úgy állnak az oltárnál vagy az úrasztalánál, mint a sakkbábuk. A római katolikus pap fehér ruhában van, akárcsak a menyasszony. A református lelkipásztor feketében, akárcsak a vőlegény. Fekete-fehér, fehér-fekete. A két egyházi személy egymás mellett, az ifjú jegyespár szintén, a két páros egymással szemben. „A táblát fölállították, a bábuk mozgásban vannak” – idézhetnénk A Gyűrűk Urát. Jegygyűrűk mind fölött? Azért gyűltünk ma itt össze, hogy egy egybekelésnek legyünk a tanúi – az összegyűlt vendégek mégis úgy figyelik az ökumenikus esketési szertartást, mintha egy sakkjátszma lenne. Pedig nem a Halál sakkozik a Lovaggal, mint Ingmar Bergman Hetedik pecsét című filmjében, hanem az Élet ünnepe zajlik. Kicsit a pap is, a lelkész is feszélyezettek, ez a szertartásrend még viszonylag friss, és azóta sem túl gyakori, ezért hiányzik még a rutin. De ebbe is bele lehet jönni, mint a sakkozásba. És még a mattig sem kell eljutni.

2001. december 3-án lépett életbe a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa által közösen kidolgozott ökumenikus esketési rend, amelynek minden mondatát alaposan átgondolt, szemérmes óvatossággal fogalmazták meg. Versengés helyett kooperáció, sakk helyett csapatjáték. Az ökumenikus szertartási rendben másképp zajlik az esküvő a három felekezet (katolikus, református, evangélikus) különböző kombinációjú képviseletével, és másként a háromféle templomban. Így összesen hatféle szertartás közül választhatunk. Vajon hányan tudnak erről? Mennyire ismert ez a lehetőség?



Napjainkban nem ritka egyáltalán, hogy különböző felekezetek tagjai házasodnak össze. Ahogyan szüleink, nagyszüleink, dédszüleink idején sem volt az. Csak ők még kénytelenek voltak valamelyik egyház saját liturgiája mellett dönteni – és emiatt a másik egyház egy-egy képviselőjétől olykor megkapták, hogy csak egymás ágyasai, gyermekeik pedig fattyak. Nekünk már megadatott, hogy két felekezet által egyformán elismert házasságot köthessünk. Nem kell szemérmesen védekeznünk emiatt, hanem bátran vállalhatjuk, élhetünk vele. Kimondhatjuk az igent feketén-fehéren, és ha kell, akkor feketében és fehérben.

Amit Isten egybekötött
Az ökumenikus esketési rendnek a hasznos és praktikus oldalai mellett megvannak az egyedi szépségei is. Gyönyörűen kiemeli például a különböző hagyományainkat, amelyek az évszázadok során alakultak ki, és ezeket egymásba fűzve valami újat, valami egyedit hoz létre. Az eltérő házastársi eskük vagy az áldások szövegei együttesen még akkor is hozzátesznek valamennyit az emelkedettséghez, ha bizonyos elemeik a dogmatika alapján zavarhatnának bennünket. Egyszerűbben megfogalmazva: az ökumenikus esküvő szép. Igazán szép. És széppé teszi az a gondolat is, hogy éppen egy olyan szertartáshoz köthető lehetőség, amely két ember egybekeléséről, két élet egybekötéséről szól. Stólával vagy anélkül.

Ketten lesznek egy testté, így fogalmaz az Ige. Az ökumenikus liturgiának köszönhetően egyszerre két egyház szerint is Isten színe előtt történhet ez. Van azonban ennek az egységnek tagadhatatlan fonákja is, amely szintén a test hasonlatához köthető. Krisztus testéhez. Változatlanul is falként áll az egyházak között – még a protestáns térfélen is – az úrvacsora vagy szentáldozás kérdése. Erről is szemérmesen szoktunk beszélni, akárcsak a házastársak egy testté lételéről. Kívülállót valószínűleg el sem gondolkodtat mélyebben a probléma. Ha azonban valaki ökumenikus házasságban él, előbb-utóbb szembesül azzal, hogy „testének másik fele” nem járulhat vele együtt az úrasztalához vagy az oltárhoz, hogy a krisztusi egységnek ezt az oldalát is közösen éljék meg. Ketten egy test, és külön-külön Krisztus testében is egyek, akkor mégis hogyan viszonyuljunk mindehhez? Igazi test-képzavar ez. Zavarba hoz minket, ezért szemérmesen hallgatunk.



Mi a helyzet a gyerekek hitre nevelésével? A keresztséget még elfogadják a másik egyházban, legkésőbb utána azonban el kell gondolkodni azon, mit jelenthet utódainknak ökumenikus szellemiségben felnőni, mik ennek az erősségei és buktatói. Menet közben rácsodálkozhatunk a hasonlóságainkra. A reggeli, esti és étkezéskor elhangzó imák, a Miatyánk, a karácsonyi énekek egy része, de az Apostoli hitvallás is közös hitbéli kincsünk. Utóbbinál azért nem árt, ha mindig „egyetemes anyaszentegyházat” mondunk, mert a „katolikus” szó a kettős jelentéstartalma miatt konfliktusforrás lehet. Az ökumenikus házasságon belül ezeket a kérdéseket meg lehet közösen beszélni. Lehet együtt imádkozni a gyermekek krisztusi hitéért, és Isten bölcsességét kérni a válaszutakon hozott döntésekhez. Egyvalamit azonban ne felejtsünk el: a gyermekek szemében a szülők egyek! Akkor is, ha megtapasztalják a felekezeti különbözőségeket. Egy jól működő párkapcsolatban a gyerekek elsődlegesen a közös életet látják. Néha olyan jó, ha az ő szemükkel is rá tudunk nézni házasságunkra!

Vegyes-e a vegyes házasság?
Nem szeretem a „vegyes házasság” elnevezését. Nem csak azért, mert esetleg a vegyestüzelésű kazán, a vegyes saláta vagy hasonló dolgok jutnak róla az eszembe. Hanem azért sem, mert van benne valami szemérmesen pejoratív, valami óvatosan megbélyegző. A „vegyes” vegyes érzésekkel tölt el. Rosszul kellene éreznie magát annak, aki vegyes házasságban él? Miért? Nem csúsztatunk-e azzal, hogy a „vegyességből” a kapcsolat minőségére is következtetünk? Ha abból indulunk ki, hogy a hitetlen házastársra is áldást jelent a hívő párja, akkor miért lenne ez másként a más felekezetűek között? És nem sokkal szebb és több egyszerű szinonimánál az a kifejezés, hogy ökumenikus?

Ökumenikus házasságon belül is meg lehet élni az egységet. A gyülekezethez tartozás már keményebb dió. Keveseknek fér bele az idejébe, energiájába, szociális kapacitásába, hogy kétféle közösségbe is eljárjon. Másoknál pedig esetleg konfliktust jelenthet, ha csak külön-külön megy mindenki a maga gyülekezetébe. Erre univerzális recept nincsen, de minden párnak közösen kell mérlegelnie. Persze, könnyítés lenne, ha több ökumenikus közösség állna rendelkezésre, és ezek nem csak bizonyos alkalmakkor lennének élőek, hanem egész évben. De ha nem lenne ilyen, talán még meg lehet szervezni a kétféle felekezet tagjaiból. Vagy akár saját családunk köré is megpróbálhatunk igaz ökumenikus közösséget építeni.

Azt mondják, egy párkapcsolat akkor működik igazán, ha egyszerre tartalmaz közös alapokat és különbözőségeket, hogy a hasonlatoság érzése és a felfedezés öröme is megmaradjon. Noha ezt nem feltétlen ökumenikus értelemben szokták használni, valójában egyáltalán nem kell félnünk attól, hogy párunk hitét megismerjük, ahogyan neki sem kell a mienktől elzárkóznia. Még az egymással folytatott hitviták is lehetnek építőek mindkét résztvevő számára, ha nem a térítés a cél. És valljuk be, olykor ránk fér az ismereteink bővítése is. A Biblia mellett – de nem helyett! – néha érdemes mindkét félnek a reformátorok írásait és az ókeresztény egyházatyák elmélkedéseit egyaránt olvasnia. A kétféle korból származó irodalom hasonlóságai amúgy sem a véletlen művei, és amikor erre rádöbbenünk, nem csak műveltebbé válhatunk, de talán nagyobb bizonyosságokat is kaphatunk.

A teljes egység ígérete
Bár e földi élet során a felekezeti különbségek végigkísérnek minket, nem szükségszerű, hogy mindez a házasság rovására történjen. Pusztán az a tény, hogy három történelmi egyház megtalálta a közös alapokat és hangot az ökumenikus szertartási rend kapcsán, már önmagában is reménykedésre ad okot. Reformátusok, evangélikusok és katolikusok egyaránt adtak komoly esélyt arra, hogy ezek a házasságok Krisztussal egységben működhessenek. Ez a közös esketési liturgia egy óriási, gyönyörű ajándék! A többi rajtunk áll. Vajon képesek vagyunk-e sakk helyett a csapatjátékot választani, gyermekeinket hitre nevelni, „vegyes” érzéseinket és szemérmes hozzáállásunkat hátrahagyni?

Az út végén, az öröklétben már nem lesznek intézményesített egyházak. Krisztus lelki, most még láthatatlan egyháza valóban egyetemes lesz. Ostya és kovászos kenyér helyett az élet kenyerét kínálja majd nekünk. És bár házasságok sem lesznek, mégis olyan egységet élhetünk majd meg egymással, amelyet tökéletlen, gyarló földi életünk során soha. Mindez azonban nem ment fel az evilági párkapcsolat felelőssége alól, hanem ellenkezőleg: súlyt ad döntéseinknek, cselekedeteinknek. Házasságunknak egyúttal Krisztusnak és egyházának a viszonyát is tükröznie kell, hiszen ez a bibliai hasonlat akkor válik érvényessé, ha nem csak odafele, de visszafele is hiteles. És továbbgörgetve mindezt: egy Isten szerint való ökumenikus házasság akár egyfajta előképe is lehet az öröklétben megvalósuló keresztény-keresztyén egységnek.



Szemérmes időket élünk. Még tükör által homályosan látunk – nem csak Istent, de egymást, magunkat és emberi kapcsolatainkat is. Nem szívesen tesszük szóvá azt, hogy mi milyennek látjuk ezeket a tükörképeket. Nem szívesen gondolunk bele, hogy ezek a tükörképek hol, hogyan és miben lehetnek torzak a valósághoz képest. Ilyen „látási viszonyok” között ne csak a szemünket használjuk! Nyújtsuk ki a kezünket, és fogjuk meg egymás kezét, akár „falak felett”, akár egymás mellett állva! Ne csupán az Ökumenikus Imahét és a Házasság Hete idején, hanem a kettő között is, és mindenkor!

E sorok írója maga is ökumenikus házasságban él, a fenti gondolatok és képek mégsem kizárólag saját élményeiből fakadnak. Köszönet mindazoknak, akik hozzásegítettek új szempontok meglátásához!

Képek: pexels.com