A karantén francia eredetű szó, ami azt jelenti: negyvennapos vesztegzár. Még abból az időből származik, amikor a 15. században a pestis megfékezésére Velence és a tengerparti városok a hajóútról érkezőknek negyvennapos átmeneti elzártságot, úgynevezett quarantaine-t rendeltek el meglepő eredményességgel, s ezzel véletlenül felfedezték a pestis megfékezésének módját.

A karantént a szárazföldön először a nagyszebeni orvos, Saltzmann János vezette be 1510-ben, amellyel megvédte városát a fekete haláltól. Egyébként a karantén szó börtönbe csukást is jelent, nem véletlenül, hiszen a hatóságilag elrendelt bezártság a rabság érzését erősíti az emberben. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a sainte quarantaine szakrális dolgot is jelöl, ez pedig az egyház negyvennapos böjti időszaka.

Elkülönülés, bezártság és böjt.

Mintha mi is a karanténnak ezt a három valóságát élnénk át ebben az évben így húsvét előtt, a koronavírus okozta járvány miatti kijárási korlátozásban. A mi karanténunk nem negyven napig tart csupán, hanem hosszú hónapokat morzsol le az életünkből, ráadásul nem szűk környezetünkben, hanem az egész világra kiterjedően ítél elkülönülésre mindnyájunkat. A társadalom elkülönítése, családi vagy magános karanténba vonulása járványon túli hatalomra utal. Húsvét ünnepe felé tartva, a nagyheti bezártság mindenki előtt nyilvánvalóvá teszi, hogy a járvány ideje az Úristen kezében van. A vesztegzár Isten tulajdona, és immár az ő szava diktál.

Különösen nagyhéten szent karantént élünk meg, amelyben nem az a kérdés, hogyan tartsuk meg istentiszteleteink külső körülményeit vagy az eucharisztiát, hanem az, hogy az elzártságban egyen-egyenként hogyan éljük meg belső istentiszteletünket. Nagypéntek és nagyszombat jeles napjai most nem kívülről ölelnek körbe, kár is lázadozni, duzzogni, okoskodni, kényszeres pótcselekvésekbe gabalyodni, ehelyett lelkünk mélyén csendben zajló drámára érdemes figyelnünk. E napokban Jeremiás siralmai is az önvizsgálatban mélyítenek el: „Tudakozzuk útjainkat és vizsgáljuk meg, és térjünk az Úrhoz.” A lényeg liturgiája, a szent cselekmény most velünk és bennünk történik. Nem a templomokban, hanem a lelkünk templomában.

A szent karantén alkalmat ad elsősorban a sírásra, mert mindannyiszor megtagadtuk Jézust, ahányszor szembesültünk az őt megítélő és elítélő helyzetekkel. Megrettentünk a világ korszellemétől, a propagandáktól, az őhozzá tartozásunk bélyegétől. Féltünk attól, hogy nem érvényesülünk a világban, ha egy asszisztenslányka ránk mutogat: „Ez is ővele volt!” Ezért mielőtt a kakas megszólalt, háromszor tagadtuk meg őt napjában. A megalázott Jézus most hátrafordul, és mi nem látunk magunk előtt mást, mint az ő hatalmas szemét. Szemében azonban nem vád van, hanem részvét, hogy mi, a nagyot mondók milyen gyöngék vagyunk, amikor róla kéne tanúskodnunk. Ezért gyáva tagadásainkért a karanténban magunkra hagyatva nem marad más, mint a zokogás. Lamentálásunk őszinte könnyei nélkülözhetetlenek és jótékonyak.

A szent karantén alkalmat ad a magunk ostorozására, bűnvallására is. Megvalljuk, hogy nem tartottunk böjtöt, hanem csak fogyasztottunk. Fölösleges limlomokat vásároltunk és árultunk és gyártottunk és halmoztunk fel, és utaztattuk őket több ezer mérföldeken át. Építettünk bábeli tornyokat, megalomániás Titanicokat, naponta tízezerszámra szennyező repülőjáratokat a Föld körül. Most, a járvány idején kiderül, hogy nem lehet büntetlenül áthágni a természeti, az erkölcsi és a társadalmi határokat, legfőképpen pedig az Isten törvényét. Most kiderül, hogy az elzártság hoz össze bennünket, és nem a határtalanság. Most kiderül, hogy Isten törvénye nélkül csak hazug szólam a szeretet, és felelősség nélkül csak veszélybe sodor a korlátlan szabadosság. Most kiderül, hogy a legfontosabb az élelem, a higiéniai és társadalmi biztonság és rend, a nemzet és a család. Most kiderül, hogy Jacques Ellul mondatát: „Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!” – nem lehet fölcserélni.

A szent karantén alkalmat ad saját keresztünket vállunkra venni. Nem másokra rakni, hanem magunk elhordozni. A sajátot. A történelem milliárdnyi emberei közül az egyetlenegyet, a különlegest, ami csak a miénk. Még ha tragédiával sújtott is, még ha megvetett, nyomorgatott is a sorsunk. Éppen azért, mert az a mi utunk. Nem mások sorsára irigykedve, mert az sohasem lehet a miénk, ahogy a miénk sem lehet soha a másoké, hanem felismerve a saját sorsban az egyedi értékét, a különlegesnek megismételhetetlen szépségét. Csak a saját keresztünk súlyával lehet követni Jézust úgy is, mint személy, úgy is, mint egyház, úgy is, mint nemzet, úgy is, mint a vén Európa – nehéz görög, római, keresztyén örökséggel.

A szent karantén alkalmat ad arra, hogy a szenvedésen keresztül átadjuk magunkat Isten akaratának. Mindenben: a politikában, a kultúrában és a gazdaságban éppúgy, mint személyes életünkben. Ahogy az orvosok és ápolók, meg boltosok és szolgálattevők adják át magukat az emberfeletti munkában, hogy gyógyítsák a betegeket, ellássák a rászorulókat, lassítsák a fertőzések terjedését, biztosítsák a rendet és a békét a járvány okozta zűrzavarban. Most látszik meg igazán, hogy az orvosok és ápolók, meg boltosok és szolgálattevők az Isten gondviselésének eszközei, akik értünk vesznek részt a mi sorsunkban, ahogyan mi is miattuk maradunk veszteg az otthonunkban, és egyre többet imádkozunk értük, a betegekért, a megholtakért és minden élőkért. Tanuljuk az imádság óráira osztani időnket mindaddig, amíg élünk. Lefekvéssel pedig tanuljuk minden este a halált, lelkünket átadni mennyei Atyánk jótékony kezébe annak reményében, hogy ránk is virradni fog.

A szent karantén alkalmat ad a teljes sabbat, a síri állapot nyugalmára, amikor beszáradt könnyeinkkel már semmit sem akarunk és semmit sem teszünk. Befejezzük az akciózást, a mindig csinálást, a folytonos beszédet, a program- és kampányűzöttséget, s helyet adunk végre a Mindenhatónak. Takargatnivaló nélkül, úgy, ahogy vagyunk, mezítelenül fekszünk a Teremtőnk előtt – szemtől szemben. Passzívan, szó nélkül magunkba fogadjuk a magot, a holtak birodalmát is megjáró Krisztust, aki ezt mondta erre az időszakra: „Most van e világ kárhoztatása, most vettetik ki a világ fejedelme. És én, ha felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonzok.” Ebben a krízisben ugyanis az új élet magja csírázik ki. Sokan észre se veszik, több politikus kapisgálja, Európa nagy gondolkodói számolnak vele, a prófétalelkületű bátrak pedig már arra rendezkednek be. Ezekben a napokban örömteli evangélium és kőkemény törvény fogalmazódik meg: nem lehet többé ott folytatni, mint a járványnak előtte.

Ezért a szent karantén végül alkalmat ad arra a reménységre is, hogy a feltámadásban részesülve, kivezet minket az angyal a felhasadó hajnalra. Akkor újra szabadon rácsodálkozhatunk, hogy Isten ismét belenyúlt a történelembe. És hogy a még nagyobb világkatasztrófát elkerüljük, engednünk kell a rácsodálkozás tárgyának, miszerint bennünk, körülöttünk, hazánkban, Európában és a világban a régiek elmúltak, és íme, újjá lett minden.