Amikor a szívemben zarándokútra indulok…
A zarándoklatra szánt idő nem más, mint Istennek felajánlott idő a nekem ajándékozottból, hogy Ő töltse ki, ahogy Neki tetszik. A zarándoklat Istennel való találkozás, amely képes megeleveníteni a hitet, elementáris tapasztalatot átélni a Vele való kapcsolatban. Amikor az Ószövetségben a próféták elindultak és kimentek a pusztaságba, nem a nomád életformához akartak visszatérni, mint az ősatyák, hanem a tiszta hithez, mely az új életkörülmények között veszélybe került. Nekem, mai embernek sokkal több veszélyeztetettséggel kell szembenéznem nap mint nap, mint az ószövetségi időkben. Ugyanakkor a „jó pásztor” szimbólum összekapcsolja Jézusban mindkét szövetséget és megjelenik a tökéletes vezető, a király, a főpap és próféta, aki maga szólít fel követésre, mert csak egy igaz út van számomra, ami hozzá vezet!

Meghallottam ezt a hívást a szívemben, csakhogy későn jelentkeztem, és már nem volt hely a szentföldi zarándoklatra. Mindenesetre úgy alakítottam aktuális vallástanári tanulmányaim és a beadandókat, hogy hátha mégis… Igen, a Lélek ellenállhatatlanul szólít és nekem elég engedelmesen készülődni, a többit pedig Istenre bízni. Csütörtökön kaptam a hírt a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karáról, Bölcsföldi Andrástól, hogy egy teológus testvérem akadályoztatása miatt útra kelhetek vasárnap a csoporttal. Előtte, szombaton még volt egy egész napos képzésünk Erdős Eszterrel, a Ráckeresztúri Drogterápiás Otthon vezetőjével, amelynek keretében két drogos fiatal tanúságtételét hallgatva, arra gondoltam, hogy többek közt ezért tette lehetővé az Úr számomra ezt az utazást, hogy Jeruzsálemben is imádkozhassak Laciért és Tamásért, a gyógyulásukért és hitben való megerősödésükért.

Mondanom sem kell, hogy már Ferihegyen az „elveszett bárány” szerepét próbálgattam, amikor elsőként mentem át egy olyan ellenőrző kapun, ahol a többiek még nem, így volt egy órányi időm eltűnődni azon, hogy mennyire rossz elszakadni a „nyájtól” és hogy mennyire hiányoznak a társak, akik közül még alig ismerek személyesen valakit. Szerencsére sikerült szóba elegyedni egy jeruzsálemi házaspárral, akik nagyon kedvesek, nyitottak voltak. Végre, jöttek a többiek is a B23 beszállító kapuhoz és indulhattunk, bár még a repülőn sem tudtam felfogni az örömöm és annak valóságát, hogy ez velem történik! Három órányi boldog repülés következett.

Jeruzsálem – „világok, kultúrák és vallások forgatagában”
Gyalogos zarándoklatként indultunk az Olajfák-hegyéről, a Gecsemáné kerttől, miközben előttünk Dávid városának látványa a Kidron-völggyel és a Templom-heggyel, a Szikladómmal, amely az egykori salamoni templom helyén épült. Pazar kép és gondolatok, melyeket Zoltán osztott meg velünk az első reggeli áhítaton. Miközben hallgattam őt, annyira valóságossá vált előttem Jézus bevonulási története Jeruzsálembe, miközben könnycseppeket hullat Jeruzsálem felett, melyet a béke messzire elkerül. „Jézus lenéz a városra. Rátekint Jeruzsálemre. A reggeli napfény a háta mögül tökéletesen világítja meg a várost. Felejthetetlen a látvány.”  - Ugyanezt érzem: hátam mögött a nap, még az árnyék is ugyanúgy esik, borsódzik a hátam, folynak a könnyeim, Jézussal együtt siratom Jeruzsálemet, érezhetően velem van az együttérzés könnyeinek szomorúságában. Átélhető most számomra Jézus megrendültsége, aki szeretett Jeruzsálemét siratja.

Az olajfák hegyén a „Dominus Flevit” az első templom, amelyet megnézünk („ahol az Úr sírt” – Tervező: Antonio Barlutzzi). Majd lassan elindulunk lefelé a Kidron-völgybe, elhaladunk a sírok mellett, melyekben a hitben élők lábbal az Aranykapu felé temetkeztek, hogy ha majd a Messiás visszatér ítéletet hirdetni, megelevenednek, felállnak és elindulnak felé. Reményteljes kép ez, ugyanakkor mosolyra fakasztóan emberi. Elhaladunk a hagyományok szerinti Absolom nyughelye mellett és lassan már felfelé kell kaptatnunk a Templom-hegyre az Oroszlános kapuhoz. A Szent Anna templom csodálatos akusztikája miatt, az egész környék hallhatja, ahogy a 42. zsoltárt zengjük Anett tanárnő vezetésével.
A templom melletti Bethesda fürdő döbbenet számomra, ugyanis két évezred távlatában, a talajszint alatt 6-7 méterrel még ma is víz van az alján, ahová lejárnak a galambok inni, miközben szárnycsapásaikkal megriasztják az átszellemült zarándokokat. Elindulunk a Via Dolorosán, és az ítélet helyére megyünk le, a mélybe, ahol Jézus állhatott egykor és ahol Pilátus szájából elhangzott az ismert mondat: „Íme, az ember!” Haladva az ítéletet követő állomásokon, elvesztem a kapcsolatot a bibliai történettel, mert annyira hangos és „mai” ez a zsibvásár, hogy eszembe jut Jézus, ahogy haragra lobbanva kiűzi az árusokat. A Via Dolorosa egy zarándok- és turistaforgatag, ahol egymást váltják Jézus útjának állomásain a különböző nemzetek zarándokcsoportjai és az arra járók. Ezt csak fokozza a müezzin imára hívogató hangos éneke. A Szent Sír-templomba érkezve válik csak újra elevenné Jézus szenvedéstörténete: „Jézus pedig így könyörgött: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk 23,34) Tényleg nem, akkor sem és most sem! Pedig a gyógyulás maga imádkozni azokért, akik megbántottak. Minden zarándoklaton szükség volt eddig tisztázó kérdésekre egy-egy testvérrel, hogy egymást megértve, tudjuk úgy szeretni egymást, hogy lássék rajtunk, hogy mi Jézushoz tartozunk.

Késő délutánig tartott zarándoklatunk a Siratófalig, a maga tizenegy kilométerével. Így már kevesebb testvér vállalkozott az esti fakultatív sétához, pedig, ha tudtuk volna előre, milyen kalandban lesz részünk, biztosan sokan vették volna még a fáradságot, megmozgatva maradék erőtartalékukat. A Mea Shearim városrész és a damaszkuszi kapu legendás híre szárnyra kapott közöttünk, és még inkább felvillanyozta a kíváncsiságunkat. Ez a városrész az, ahol magyar házak is vannak, és Jeruzsálem ultraortodox zsidósága él.

Szerintem magunkat is megleptük a bátorsággal, hogy páran este fél kilenckor a felkeresésére indultunk. Ahogy haladtunk egyre beljebb, arra lettünk figyelmesek, hogy egyre többen jönnek szemből, majd pedig futva és angolul figyelmeztetve, hogy ne menjünk tovább. Őszintén megvallva, így a zarándoklat első napján nem szerettem volna kockáztatni, de a csoport kezdett szétszóródni a növekvő forgalomban, próbáltam András után kiáltani, aki ezt már aligha hallotta. Végül kiderült mi történik, egy vonalban hátráló rendőrkordon jelent meg az utca teljes szélességében, plexi pajzsukat maguk előtt tartva, kövek pattogtak vissza róluk, amit a velük szemben álló pár száz fős ellenálló csoport tagjai dobáltak. Ezt hangos kiabálás kísérte. Az összecsapás okát nem volt sem időnk, sem bátorságunk megtudakolni, sem fotót készíteni, hanem egy kis utcába fordulva igyekeztük elhagyni a perpatvart.

Eközben az utcakép és annak éjszakai élete, lakóinak megjelenése, az ultraortodox zsidóság mai életének kiábrázolását nyújtotta, mintha visszaléptem volna az időben minimum ötven évet. Számukra a Tóra, a hagyományuk megőrzése mindenek felett áll, a külsőségekre egyedül a hagyományos öltözéküknél adnak. Az ortodox zsidóság életvitelszerűen a Tórát tanulmányozza és igyekszik megtanulni és megtartani annak mind a 613 rendelkezését. Ez olyan életformát jelent, amelybe nem fér bele például a munkahely, de a világi élet nyitottsága és hiúsága sem! Az állami oktatási intézményeket sem veszik igénybe. Jesivákban tanulnak, ahol egyáltalán nincsenek közismereti tárgyak. Ebből következik, hogy ha szándékukban is állna munkába állni, csekély az esélyük bejutni a munkaerőpiacra. Továbbá egy ultraortodox háztartásban sincs televízió és a vallási tárgyakon kívül nincsenek könyvek sem. Csak olyan „kóser” mobiltelefont használnak (internetkapcsolat, közösségi média nélkül) amelyet a közösség vezetője jóváhagyott. „Gyűjtsd össze a népet, férfiakat, nőket és gyermekeket meg a lakóhelyeiden élő jövevényeket, hogy hallgassák és tanulják meg, és féljék Isteneteket, az Urat, megtartván és teljesítvén ennek a törvénynek valamennyi igéjét.” (5Móz 31,12)

Talán az egész zarándokút legextrémebb élményét sikerült begyűjteni már az első nap a fakultatív Mea Shearimmel és ezzel a plusz tíz kilométerrel. A délelőtti Via Dolorosa és templomhegyi zarándoklatunk tizenegy kilométerét is figyelembe véve, egy nap alatt 21 kilométert sétáltam Jeruzsálemen belül. Nem pihenni megy a zarándok (azt majd otthon kell), hanem teljes önátadással Isten felé, amely útból a belső út a fontosabb, az a szemléletváltás és lelki érlelődés, ami közelségbe hoz és visz Istenhez és emberhez, önmagamhoz. Nem egyéni rekord ez, nincs benne semmi öncélúság, hiszen csak együtt sikerülhet. Az élet nagy ajándékaihoz és teljesítményeihez társakra van szükség, mert a boldogság közösségi kritérium, amelyet átölel az e feletti hála!

Betlehem – „a születés, újjászületés valósága”
A harmadik megrendülésem előzménye is Jeruzsálemhez kötődik: a cardo maximus diadalútjának, oszlopsorának maradványait szemlélve a háttérben van egy kép, egy vízió, hogyan nézhetett ki a római-bizánci városkép hajdanán. A városkép festményének egyik szereplője bárányt visz a nyakában. Mivel ember nagyságú ez a férfialak, Zoltán odaállt a szereplő elé, mintha az ő nyakában lenne az a bárány. Elkészült róla a fotó is, de ezzel még nem zárult le a történet.
Második napunkon, Betlehemben, az előző napi fotó megelevenedett a Pásztorok mezején! Amikor ugyanis odaértünk, ott állt egy tízéves formájú kisfiú, és a kezében egy élő bárányt tartott. Meleg volt, ott álltak ők, ketten a betlehemi napon. Megesett rajtuk a szívem, kerestem némi eurót és mit sem sejtve a fiú kezébe nyomtam. Mire ő, a legtermészetesebb módon a bárányt nyomta a kezembe. Váratlan szituáció volt ez, erre nem számítottam, a bárány lábai rendezetlenül a karom egyik és másik oldalán lógtak, nem lehetett kényelmes szegény bárányka számára, de annak egy hangja sem volt. Miközben élő, kicsi testének melegét éreztem a karjaim között, arra gondoltam, milyen szimbolikus ez a hallgatás és engedelmesség... Ezután a fiú Zoltánnak is átadta bárányát, de neki a nyakába helyezte, pont úgy, ahogy a cardo maximus-képen láttuk, de ez ott és akkor már a valóság volt. Jel, mellyel Isten azt üzeni nekem, hogy amire vágyok, csak az tud valósággá válni! Tegnap még csak fotó és egy kép volt, mára tapintható, élő valóság. Isten a hit engedelmességének függvényében tanítja pásztorait, bárányt ad a kezükbe és jó pásztorrá neveli őket.

Én-Gedi oázis – a „távlatok oázisa”
A Holt-tenger 50 km hosszú, két részből áll, és a legmélyebb része Izraelnek. Kilencszer sósabb, mint a Földközi-tenger, itt ugyanis 28 %-os a sótartalom. Az itt lévő Én-Gedi oázisnak és vízesésének képe örök időkre a retinámba égett! Itt is gyalogosan tettük meg a két kilométernyi távot a tikkasztó melegben. Ezen a helyen menekült Dávid király Saul elől (1Sám 24). Isten a kilátástalanság idején is távlatokat nyit és oltalmat biztosít, igazi oázist a hozzá menekülőknek. Az áhítat hármas szikláján ülő testvérek, köztük Hajnalka tanárnővel, mintegy jelként utaltak az örökkévaló Egyre, a három személyűre. „Érezzétek, és lássátok, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, aki hozzá menekül.” (Zsolt 34,9)

Genezáreti-tó – „a tanítás élő színpada”
A Genezáreti-tó településeit végigjárva követtük Jézus útját. Már a tó látképe is lehengerlő volt a Golán-fennsíkról, különösen a Kfar Haruv-i kilátóból. A tó helyi elnevezése jelenleg: Kineret-tó, egy hangszerről kapta a nevét, hasonló alakja miatt.

Maga a tó és környéke élénken hordozza a Biblia világát, Jézus történeteit, csodatételeit. Ami itt a megdöbbenésemet okozta, az a természetes amfiteátrum, melyet a három egymáshoz közeli település képez: a Boldogmondások helyszíne, Tabgha (az ötezer megvendégelése és Péter primátusa – Jn 21) és Kapernaum. Jézus itt bevitette magát egy csónakkal a tóra és mintegy élő színpadról, a vízről hallgathatta őt a sokaság a parton letelepedve. Milyen egyszerű és nagyszerű „kihangosítás”. „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent.” (Mt 5,8)

Magdala – „azok a csodálatos nőtanítványok”
A következő döbbenet Magdala (szárított halról nevezték el a települést), jómódú halászváros volt, amely sokkal nagyobb volt, mint Kapernaum, feltártak olyan házat is a régészek, ahol mikvét is találtak (tisztálkodási medencét). Innen származik Magdalai Mária. A város a Jézust követő nők és asszonyok szimbóluma lett és tiszteletükre épült itt egy különleges és modern templom. Hatalmas teréből kilátni a tóra, és elöl egy bárka van, mintegy oltárként. Mégis az alagsorban lévő falikép taglózott le és kényszerített az esztétikai élmény mellett önreflexióra. Mégpedig az igaz hiten gondolkodva szemléltem a Vérfolyásos asszony érintése című hatalmas falfreskót, melynek fókuszában Jézus és tanítványai lábai vannak, így vázolva fel a nagyívű bibliai történet világát. „Ha megérintem akár csak a ruháját is, meggyógyulok.” (Márk 5,28)

Bét-Seán és Cézárea – „utazás az Ókorba”
Bét-Seánról és Cézáreáról is írnom kell, mivel itt érintett meg igazán az Ókor szelleme, ami a régészeti feltárások feletti csodálkozásomat illeti. A rómaiak nem akartak hátrányt szenvedni a provinciáikban, ezért távol a birodalom fővárosától is a római luxuskörülményeket alakították ki minden tekintetben úgy, hogy Rómában érezhessék magukat! Hosszú édesvízi vezetékek biztosították a római fürdők vízellátását, ráadásul, ehhez fűthető medencéket alakítottak ki.Cézáreában van az a Pilátus-kőreplika is, amely bizonyítja, hogy Poncius Pilátus járt itt. Pilátus Cézáreába küldte Pált Félix helytartóhoz, az apostol itt raboskodott. „Ezután hívatott két századost, és megparancsolta nekik: Este kilenc órára állítsatok készenlétbe kétszáz katonát, hetven lovast és kétszáz lándzsást, hogy induljanak Cézáreába. Adjatok melléjük hátas állatokat is, hogy Pált felültetve biztonságban juttassák el Félix helytartóhoz.” (ApCsel 23,23-24). Bét-Seán érdekessége a monumentális régészeti feltáráson túl, hogy dombján forgatták a Jézus Krisztus szupersztár című filmet, melynek díszlete máig látható.

Kármel-hegy – „önvizsgálat és táplálék”
A napunk koronáját a Kármel-hegyi látogatás és áhítat adta, melynek különlegessége az egymást testvérként kiszolgáló úrvacsora ajándéka volt. Az üldöztetést is vállaló Illés próféta hegye, a hitben és hűségben is példamutató élet szimbóluma is táplált bennünket e helyen. A szeretetközösségünk erejét éreztem itt kiteljesedni, amely a célba érés és a lélek békéjének örömét is hordozta. „Salu Salom Jerusalaim! Kívánjatok békét Jeruzsálemnek! Megvalósul-e ez békekívánás? Nem tudjuk. De minél többen jönnek a Szentföldre békeszeretők és békét kívánok, akkor egyszer megvalósul.”

Tel-Aviv – „a modern nagyváros, művészetek otthona”
Zarándoklatunk utolsó állomása az izraeli főváros, Tel-Aviv volt, melynek óváros része a mai Yafo, vagy Jaffa (fő megélhetést a narancsligetek biztosították), vagy Joppé, ahogy Péter tartózkodási helyét ismerjük a Bibliából. A hagyomány szerint az a ház, ahol Péter megszállt, ma is fellelhető (ApCsel 10). Joppéhoz kötődik még Tábita feltámasztása is (ApCsel 9).

Yafo a nevét a hagyomány szerint Noé fiáról, Jáfetről, a városalapítóról kapta. A tengerparton éjszakázva, teljesen kimerülve és „anyait-apait” beleadva a hat napi zarándoklat alatt, a reggeli 6:30-as géppel indultunk haza, de előtte még annyit buszoztunk a repülőtér különböző termináljai között, hogy felmerült bennem, hogy Budapestig megyünk a busszal. Ezzel Tel-Aviv repülőterének monumentális méreteit szerettem volna érzékeltetni.

Ezen a zarándoklaton a „Kövess engem” jézusi parancsa vált elevenné számomra: akkor van az evangéliumnak „átütő” és szemléletformáló ereje, ha engedelmesen élem azt a mindennapokban, az útra kelés engedelmességével, hiteles tanítványként. Az út elején a teljes ismeretlentől indulva megérkezhettem a legbensőbb testvéri szeretet és közösség ajándékának gazdagságába, pontosabban annak forrásához, Jézushoz, aki végig mellettünk haladva tanított és vezetett. SDG!

„Kívánjatok békét Jeruzsálemnek! Legyenek boldogok, akik téged szeretnek! Legyen békesség falaidon belül, legyen boldogság palotáidban! Testvéreimért és barátaimért mondom: Békesség neked!” (Zsolt 122, 6-8)

 

Képek: Bölcsföldi András, Zátrok Ágnes