Szégyentől, csalódástól mentes reménység. Létezik ez egyáltalán? Az élő, mennyei reménység ilyen, a dantei pokol kapujának felirata kijózanító: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” Mi azonban tudjuk, hogy Isten gyermekeinek közössége, az elhívottak közössége, az egyház olyan valóság, amelyen „a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni…” (Mt 16,18)

Nem lehet elvenni tőle a reménységét, mert annak nem emberi alapja van, hanem isteni.

A bizonyosság ebben az, hogy „szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által.” (Róm 5,5) Isten az Ő Szentlelkét adta nekünk, önmagát, és ebben szeretetét pecsételte el. Mi ír Pál? „Mivel tehát megigazultunk hitből, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által. Őáltala járulhatunk hitben ahhoz a kegyelemhez, amelyben vagyunk, és dicsekszünk azzal a reménységgel is, hogy részesülünk Isten dicsőségében… Sőt, dicsekszünk a megpróbáltatásokkal is, mert tudjuk, hogy a megpróbáltatás szüli az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által.” (Róm 5,1;3-5)

Az Atya az Úr Jézus Krisztust adta, hogy megigazítson, hogy megbékítsen minket, hogy kegyelméhez járulhassunk. Hitben ahhoz a kegyelemhez, amely reménységgel tölt el, hiszen ez érvényes a múltunk, a jelenünk és a jövőnk tekintetében is. Elpecsételt Szentlelkével, akit nekünk adott és betöltött szeretetével általa, hogy hitünk reménység is legyen. Hiszen ami előttünk van, az a dicsőség valósága, erre tartunk. Ezért írja Pál, hogy „dicsekszünk azzal a reménységgel is, hogy részesülünk Isten dicsőségében.” (Róm 5,2)

Gondold végig, mi az, amivel dicsekedni lehet! Te mivel dicsekszel? Az a reménység, amit mi kaptunk, ilyen ajándék. Mert ez felülír mindent az életünkben, sőt. S éppen ez a másik különös dicsekvés alapja. Szinte fokozással vezeti be Pál ezt, amikor így ír: „Sőt, dicsekszünk a megpróbáltatásokkal is…” Hiszen a megigazítás, a megszentelés, a megdicsőítés drága kincseivel hogyne dicsekedne az, aki átéli a kegyelem csodáját a szívében? Az apostol azonban a megpróbáltatásokkal dicsekszik. Hogy mi mindent jelent ez? Ha végiggondoljuk az életét, az akkori keresztyének sorsát, egyértelműen látjuk: testi, lelki, szellemi megpróbáltatást jelent, és nem is akármilyen mértékben. Csalódás, szenvedés, fájdalom, bántalmazás, elutasítás, üldözés minden oldalról. Sajátjai között, idegenek között. De hát nem vezet ez reménytelenséghez? Nem kilátástalanság, keserűség és kesergés a következménye? Nem ez születik mindebből? Bátran írja Pál, hogy nem.

Mert ezek kísértések alulnézetből s a Kísértő eszközei ellenünk, de megpróbáltatások felülnézetből és Isten eszközei.

Az alapvető kérdés egyfelől az, hogy kire és mire nézünk? Egyértelműen látják és néha már meg is vallják világi emberek, hogy a hívő emberek egészen másként mennek át a szenvedések kohóján, mint a hitetlenek. Internáló táborok, börtönök, betegágyak, veszteségek, válságok, üldözések között megtörten, de nem végképp összetörten. Sőt! Olyan erő és világosság árad ki a megtört cserépből, ami ragyogó abban a nagy sötétségben. Ez nem azt jelenti, hogy nincs megrendülés, nincs elesés. Azt jelenti, hogy van menekvés és felállás, sőt egyre teljesebb megállás és kiállás születik ebből Isten jelenléte, ereje által. „Sőt, dicsekszünk a megpróbáltatásokkal is, mert tudjuk, hogy a megpróbáltatás szüli az állhatatosságot…” (Róm 5,3) Olyan ez, mint az edzés, erősebbé tesz. Alul tudunk maradni, el tudjuk hordozni, elbírjuk a terhet.

Hatalmas dolog ez, ha felismerjük, ha imádságban és az Igében együtt vagyunk Urunkkal mindeközben, mert megnyílik az ég, beteljesednek az ígéretek, kibontakozik az élet. „Az állhatatosság a kipróbáltságot” szüli meg, vagyis ott a próbajel: a valódi arany, a valódi hit.

Nem megrettenni kell a támadások, kísértések között, hanem próbának látni és kihívásnak tekinteni, hitünk próbájának, amit Isten kezében élhetünk át. S mindez minden látszat ellenére a javunkat munkálja. Igaz református hitvallásunk bizonyságtétele: „mindennek üdvösségemre kell szolgálnia.” (Heidelbergi Káté 1. kérdésére adott felelet) S ennek része, hogy mindez reménységet szül. Igen, ezt olvassuk, és ezt tapasztalhatjuk meg: „Sőt, dicsekszünk a megpróbáltatásokkal is, mert tudjuk, hogy a megpróbáltatás szüli az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által.” (Róm 5,3-5)

Somogyi Péter
a Dunamelléki Református Egyházkerület lelkészi főjegyzője

Az írás eredetileg a Karakter magazin 2024. pünkösdi számában jelent meg.