Tolom magam előtt az év végi napokat. Igeolvasás, imádság, kávé, reggeli, öltözés, indulás – a kisrutin lépéseit követi a csizma egykedvű kopogása a járdán a buszmegálló felé.
A reggeli órákban csak marginálisan, úgymond a szemem sarkából érzékelem a világot, ilyenkor még úgysincs benne semmi látnivaló.
Aggodalmas, riadt, nyúzott, fáradt, hajnali arcok nézik, mit hoz az új nap. Az enyém is ilyen. Csak lassan tudom felemelni a tekintetem az aszfaltról a cipőkre, cipőkről a kabátokra, kabátokról a…  Várjunk csak! Hirdetés van a buszmegálló falán? Vagy vers?
Közelebb lépek, és alig hiszek a szememnek; a hajnali surlófényben ott lebeg a Reszket a bokor, mert… fölcelluxozva az üvegtáblára. Hát ez biztosan nem a Petőfi 200 rendezvénysorozat része. Ez kérem, reggel 7.00-kor itt a buszmegállóban egészen más!
Ez egy üzenet.
Melegedni kezd a szívem.

Valaki megidézte Petőfi Sándor legendás, az ország nyilvánossága előtt zajló szerelmi vallomását, egyszerű A4-es fehér lapon kinyomtatva.
Petőfi és Szendrey Júlia kapcsolatában sorsfordító lett ez a vers, amely az Életképek 1847. január 16-i számában jelent meg. Ismerjük a választ is, mely ugyanazon év tavaszán Sass Károly gazdasági gyakornok és postakezelő levele alján érkezett Petőfihez: „Ezerszer: Júlia.”

Megérint ez a világgá kürtölt szerelem, dacára annak, hogy nincs ott a címzett. Vagy éppen ezért.
Azt a világgá kürtölt, forró, halálosan komoly és féltékenyen szerető szerelmet idézi, amelynek címzettje vagyok én is és te is, mindenki, aki kezébe veszi a legmélyebb és legvalóságosabb szerelemtől fűtött írást, a Bibliát.

Isten szerelmeseket keres. 
Az irgalmasság ígérete van a szerelmet viszonzókon – ezerszeresen.