Gyökerek és szárnyak
Az első vizsgaidőszak izgalma, az évszaknak megfelelő nátha és a legációra való készülés szent várakozása látszott a tiszta tekintetű fiún, aki második diplomájaként lelkészi oklevelet szeretne szerezni.
Legátusi szolgálatát Zámolyon várták. A vértesaljai fiatal azt a közösséget szeretné gazdagítani, ahonnan ő maga is jön – Hegedüs István útja érettségi után mégsem egyenesen vezetett a teológiára.

István Sárszentmiklóson nőtt fel, kicsiny gyülekezet ölelésében, melynek pásztora édesanyja, Hegedüsné Erdődi Judit volt.

„Heten vagyunk testvérek, Édesanyám mindig szem előtt tartotta a rábízottakat. Nagyon odaadóan volt lelkész, sokat tett a gyülekezetünkért, szerintem ennek köszönhető, hogy a sárszentmiklósi reformátusokból valóban élő közösség lett.
Bár Édesapám nem lelkész, a szüleim elképesztően jó párost alkotnak mai napig, azzal együtt, hogy már mindketten nyugdíjasok. Számomra ők a valódi példaképek, akik minden tekintetben egymásnak lettek teremtve. Édesapám hozzáállása segített, hogy Édesanyám lelkészként és édesanyaként is helyt tudjon állni – női lelkésznek lenni, egy szórvánnyal ez különösen nehezített pálya, azt hiszem.
Ahogy egyre közelebb kerülök ehhez a hivatáshoz, még világosabban látom, hogy a lelkészi lét nem csak a visszajelzések hiánya miatt küzdelmes, és egyre jobban tisztelem azokat a lányokat, akik erre a pályára készülnek. A lelkészi szolgálatra elhívott nők szerintem tehetségesek és Édesanyám példájából láttam, hogy valóban tudnak gyülekezetet vezetni, de Isten kegyelme mellett, ugyanúgy, mint a férfi lelkészeknek, ehhez fokozottan szükségük van a támogató társra.”

Művirág hitből virágzó élet
Az erős családi és szolgálati mintát magába szívó fiatal meglepő képet használ, amikor a hitre jutásáról kérdezem.

„Alapvetően pozitív élmény volt számomra, hogy lelkészcsaládban nőhettem fel, de valójában örökölt hitem volt. Művirágra hasonlító kegyességem szép volt a maga módján – imádkoztam, jártam templomba, csak éppen nem volt az egészben élet. És akadt még egy probléma, ami csak látszólag erény: életemben a családomat akartam isteni szerepkörbe állítani.”

Amikor az utolsó mondatot kimondja a fiatal teológus, igazán szíven üt. Ha bálványokat keresünk a XXI. században, néhányan talán az ókori hiedelemvilág elfajzott vallási kultuszaira gondolnak, néhányan esetleg a pénz és a szexualitás démonikus uralmára – de talán egy egyértelműen pozitív és megtartó értékre, mint a család, kevesen. Ez is lehet akadály abban, hogy egy fiatal élő hitre jutva megtalálja helyét a világban.

„A legfőbb bizalmam a családomé volt. Amikor a járványidőszakban tragédia ért bennünket, teljesen összeomlottam. Az egyetlen dologról, amit az életben sebezhetetlennek tartottam, kiderült, hogy mégsem az. Rengeteg félelmem élénkült meg, nem tudtam közösségbe menni, még vonatra ülni sem. Hatalmas félelem ült rajtam és csak lépésről lépésre tudtam kimozdulni ebből a helyzetből, ebben először a családom segített. De sokat jelentett az is, hogy akkoriban indult el az egyházmegyénkben (Vértesaljai Református Egyházmegye – szerk.) a megyei szintű ifjúsági közösség, amibe segítőként kerültem.

Ez a felkérés pillanatában még elképzelhetetlen volt számomra, hiszen féltem az emberektől. Mégis a VIFI (Vértesaljai Ifjúsági Imaóra) közösségében teljesen szabadnak éreztem magam.
A fiatalok közötti szolgálatban sok örömöt találtam a megyei ifjúsági alkalmakon, és a gyülekezeti ifjúsági csoportunk életének szervezésében is. E szolgálatok közben hullottak le rólam a megkötözöttségek, a szorongás. Onnantól datálom, hogy a hitem valódi, a félelmeim pedig megszűntek.

A családom a mai napig a legnagyobb kincsem, de már a hozzáillő helyen van az életemben. Jézus pedig elfoglalhatta az első helyet” – vall a fiatalember arról a szinte megfoghatatlanul végbement fordulatról, amikor a hite elméletből győzelmes valósággá vált.

Elhívás – másodszor
A fiatal teológus az érettségi után nővérét követve gazdasági informatikusnak készült, ezen a területen szerezte első diplomáját és képzettségének megfelelően el is helyezkedett.
Ahogy a munkaköri leírásában foglaltak szerint az árfolyamokat figyelte, azt is észrevette, hogy keresztyén emberként egészen máshogy szemléli a világot, mint a környezete – bár vannak értékek, amelyeket egyaránt tisztelnek, mint például az emberi élet, de egészen másként gondolkodnak róla.

„Mi, keresztyének úgy fogjuk fel az életet, mint ajándékot vagy mint küldetést, amiben feladatunk van. Míg a világi ember kicsit talán akadálypályaként látja, amit meg kell futnia, amiben fel kell jutnia a piramis tetejére – ez a hozzáállás mindig hordozza a veszteség lehetőségét.

Hasonló érték még a szeretet is, amiből ha hiányzik Krisztus, inkább így fordítható: úgy használjuk egymást, hogy az mindkettőnknek előnyös legyen. Ez valóban előrelépés ahhoz képest, hogy: csupán az én érdekeim betöltésére használlak, mégis érezhetjük, hogy Krisztus nélkül üres.

Tapasztaltam én is korábban a családomon átáradó krisztusi szeretetet, de egyszerűen nem tudtam felfogni.
A pénzintézet falai között kezdtem azon gondolkodni, hogyan tudnék segíteni abban, hogy akár azok az emberek, akikkel együtt figyeltük az árfolyamokat, rátaláljanak a valódi szeretetre?! Nincs tehetségem ahhoz, hogy megoldást vagy kapaszkodót nyújtsak embereknek. De oda tudom őket vezetni ahhoz a Krisztushoz, akin keresztül a szeretetet és a szabadságot én is megtapasztaltam. Ezért vagyok most a teológián.”

A külső impulzusokkal egyidőben István életében belső küzdelem is zajlott, hogy valóban a neki szánt helyen van-e az életben. Rengeteg ötlete és terve volt a saját jövőjére nézve: a borászattól az esküvői dekorációig több vállalkozás képe is lebegett a szeme előtt, de közben azért imádkozott, hogy megérthesse, ha Isten másra hívja.

„Sokat olvastam a Bibliát és érkeztek is az igék, amelyek abban erősítettek meg, hogy a teológián lenne a helyem, de mindig el tudtam hitetni magammal, hogy ezek nem szólhatnak nekem.
Édesanyámmal szerettem volna a dilemmám megosztani, hogy újabb felvételin gondolkodom, de nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá.
Közösen dolgoztunk egy hétvégén az otthoni kertben, egészen másról beszélgetve, s ő mit sem tudva a belső vívódásomról és a kapott igékről, egyszer csak felegyenesedve a szemembe nézett és azt kérdezte: nem akarsz lelkész lenni?
Abban a pillanatban tudtam, hogy a válaszom igen – és egyben ez volt a pecsét az elhívásra. Beadtam a jelentkezésemet. Tudatában voltam annak, hogy államilag támogatott féléveim már nem fedik le teológiai tanulmányaim időtartamát, de mivel eddig is úgy viszonyultunk az anyagi dolgokhoz, hogy „mi kegyelemből élünk”, most is Isten kezébe helyeztük ezt a kérdést. Erre a hitben tett lépésre, Isten gondoskodó szeretetének gyors válasza volt, amikor az alkalmassági vizsgán értesültem a másoddiplomások számára meghirdetett ösztöndíj lehetőségéről, amit megpályáztam, és megkaptam. Ez az ösztöndíj nagy segítség a számomra, mert ez által anyagilag a családomat nem terhelem, mégis teljes odaadással készülhetek a lelkészi hivatásomra. Így az ösztöndíj lehetősége is újabb megerősítés volt: ez az út el van készítve, bátran ráléphetek.

Az egyetemen eltöltött fél év során, úgy érzem, a teológia közösségében – gondolok itt az évfolyamomra, a felsőbb éves diáktársaimra, oktatóimra – egy második családra találtam. Eddigi tapasztalataimhoz képest a Hittudományi Karon teljesen más módon zajlik az oktatás. Ezt a ’másságot’ én nemes egyszerűséggel úgy fogalmazom meg, hogy szeretetben történik.”

A KRE HTK honlapján itt olvashat az ösztöndíjról.

Fotó: Füle Tamás