Gyermán Júlia 1972-ben született Pécsett. A Zeneakadémián diplomázott hegedűművészként. Játszott a Rádiózenekarban, a Weiner–Szász Kamarazenekarban, az Orfeo és a Danubius zenekarban, a Kairosz együttesben, a Pannon Filharmonikusoknál. Vedres Csaba zongoraművész, zeneszerzővel négy gyermekük született: Péter Dániel, Panni, Laura és Luca Zsófi. Gyermán Júlia nemcsak a zenében van otthon, hanem gyönyörű verseket is ír. A Református Zenei Fesztiválon Vedres Csabával adott koncertet a Bakáts téri színpadon, ezután kértük rövid interjúra a művésznőt.

A világ az ellentétekre épül, jó és rossz, rút és szép, fény és sötétség. De amikor a Bakáts téren hallgattam a koncertjüket, a világ kizárólag szépnek és jónak tűnt…

Köszönöm, hogy ezt mondja, de senki sem lehet kivétel, mi is megtapasztaltuk az élet mindkét oldalát. Nagyon régóta játszunk együtt Csabával, és itt szeretném hangsúlyozni, hogy különösen sokat köszönhetünk a reformátusoknak. Az ország számos református templomába kapunk meghívást, és sok szép koncertet adtunk. Nagyon jó a kapcsolat közöttünk, bár mi katolikusok vagyunk.

Hogyan jelenik meg zenéjükben a spiritualitás?

A spiritualitás az istenhitből fakad. Bárhol is járunk, azt tapasztalom, hogy az emberek szomjaznak az élő zenére és különösen fogékonyak, ha elgondolkodtató, lecsendesítő, megnyugtató, szakrális zenét hallanak. Óriási élményeket hordozunk magunkban, hiszen számos helyen van lehetőségünk játszani. Sokszor előfordul, hogy a körülmények nem adottak ahhoz, hogy minőségi koncertet adhassunk, de mi fontosnak tartjuk, hogy ezeken a helyeken is beleadjunk mindent, mert amink van, Istentől kaptuk.

Az eltérő körülményeket említette, de nekem az is feltűnt a Református Zenei Fesztiválon, hogy világszínvonalú zenét játszó művészek hónuk alatt a hangszerrel leszállnak a körúti villamosról, odacipelik a hangszerüket a színpadig, sőt, néha maguk szerelik a technikát. Az átlagember valahogy egészen másként képzeli el a nagy művészek belépőjét…

Valóban, gyakran úgy történik az érkezés, ahogy mondja. Talán nem tűnik túlzott széplelkűségnek, de erre szükségünk is van. Ezáltal nevelődünk és tanulunk alázatot. Eddig minden esztendőben meghívást kaptunk a Református Zenei Fesztiválra, de hol a templomban, hol a díszteremben koncerteztünk. Ez volt az első alkalom, hogy szabadtéren játszottunk. Tudtam, hogy ez más lesz, mint a korábbi alkalmak, hiszen itt az emberek járkálnak, beszélgetnek, eszegetnek, emiatt volt bennem egy kis drukk. Aztán átgondoltam a dolgot, és úgy voltam vele, hogy akármi történjék is a koncert közben, ha csak egy ember áll meg a Bakáts téren, hogy hallgasson minket, akkor annak az egynek fogok a legjobb tudásom szerint és szívből játszani.

Ezek szerint érzékeli a művész, hogy mi történik körülötte a koncert közben?

Mindig átjönnek a rezgések. Ezért is nehéz bizonyos szituációkban ugyanazzal az átéléssel játszani. Ennek a megvalósításához már hosszú évek tapasztalata szükséges.

Mondana erre példát?

Egyszer Olaszországban, Nápoly egyik központi templomában játszottunk, ahol szinte semmilyen feltétel nem volt adott egy normális koncert megrendezéséhez. Egy oldalhajóban állt az orgona, amit nem lehetett elmozdítani a helyéről, mert egy 1500 éves üveglapon állt. A tetejében a hangfal kontakthibás volt, gyakorlatilag nem lehetett játszani. Mi beszorítva álltunk az oldalhajónál, tőlünk két centire pedig figyelt a közönség, egyre többen jöttek, elfoglalták a padokat, sokan pedig a földre ülve helyezkedtek el. Már a koncert előtt figyelmeztettek minket a helyiek, hogy a nápolyi közönség nagyon szigorú, és ha valami nem tetszik nekik, akkor meglehetősen hangosan tudatják a véleményüket a művészekkel, és távoznak a templomból. Meg voltunk ijedve, hiszen senki nem tudta, hogy kik vagyunk, mit játszunk, és úgy éreztük, hogy nincs semmi védelmünk. Ott álltunk téthelyzetben, körénk ült a közönség, mi pedig nem tehettünk mást, fogtuk a hangszert és szívvel-lélekkel játszottunk. Nem ment el senki, a közönség pedig elfogadott minket és végig inspiráltak a játékra.

Jó, hogy említi az inspirációt. Mi az ami, inspirálja a hosszú évek alatt, hogy újra és újra megmutassa a színpadon, amit tud?

Az évek haladásával egyre több dolgot megtapasztalunk, így ugyanarról a dologról talán más aspektusból tudunk beszélni, gazdagabb mondanivalónk van, mint korábban. Weöres Sándor azt mondta, hogy az ihlet a lélek józan mámora. Tényleg csodálatos átélni, ha úgy tudunk megélni egy koncertet, hogy tartalommal töltjük meg. A zenészség egyben színészség is, de előfordul, hogy néha technikával és főként szeretettel kell pótolni, ami hiányzik. Az irgalmat pedig mindehhez felülről kapjuk.

Fekete Zsuzsa
Képek: Füle Tamás

Az interjú a Református Zenei Fesztiválon készült 2017-ben.