„A jót a rossztól elválasztó vonal nem államokon, nem társadalmi osztályokon keresztül, sőt nem is politikai pártok között húzódik… hanem minden emberi szívben.”
Alexander Szolzsenyicin
Szolgálók a lelki oázisban
Nem kis feladat több száz emberhez ugyanakkora lelkesedéssel közelebb hozni Istent. Akik az idei Művészetek völgyében munkálkodtak a református udvarban, erre a „képtelenségre” vállalkoztak. Azt mondták, minden fáradozásuk gyümölcsöző volt.
A Művészetek völgye programsorozat időszaka alatt a látogatók olyan „lelki oázisra” találtak a Képtelen Kertben, amely kiemelte őket a fesztivál nyüzsgő, lüktető életéből, és elcsendesedésre, Isten- és önismeretük mélyítésére kaptak lehetőséget. A református udvart sokan vonzó, hiteles és mélyen elgondolkodtató helynek találták, ahol mindenki gazdagodhatott.
Hogy ez megvalósuljon, önkéntesek, szervezők sokszínű csoportja fáradozott a programsorozat ideje alatt. A folyamatosan érkező látogatók fogadása ugyanis nagyon sok köszöntést, felvilágosítást, beszélgetést jelentett, aminek a stáb lelkesedéssel, odaszánással, kitartással igyekezett megfelelni. Sokan a szomszédos Öcsön laktak spártai körülmények között, onnan jártak át az udvarba és a fesztivál programjaira. Az önkéntességgel járó nehézségekről, áldásokról, a Képtelen Kertben tapasztaltakról a stáb tagjait, vezetőit kérdeztük.
„Mindenki tenni akar”
Farkas Gergő sokadik alkalommal végzett szolgálatot zenészként, önkéntesként az udvarban. Mint mondta, a református udvar jó lehetőség arra, hogy kikerüljünk a nagyváros monoton, rideg közegéből.
„Azt tapasztalom, jó ide jönni, ahol nem könyökölnek az emberek, ahogy ez a nagyvárosban van. Az idelátogatóknak is az az előzetes gondolatuk, hogy ez különleges hely, ahol mindig van mit felfedezni, és el lehet csöndesedni. Találkoznak saját magukkal és az örökkévalósággal, minden évben más-más megközelítésben. Azt látom, sokan érkeznek a fesztivál forgatagából, az udvar olyan lelki oázis számukra, amely mindenkit feltölt. A stábbal kapcsolatban pedig önmagában tölt az, hogy mindenki tenni akar, lelkes és nyitott. Hamar összerázódunk, annak ellenére, hogy az elmúlt tizenhárom-tizennégy évben mindig más csapattal dolgoztunk. A nomád körülményeknek pedig megvolt a saját hangulatuk, ezt a hétköznapi élet során nem lehet megtapasztalni.”
Várakozáson felül
Gulyás Dóra több alkalommal is részt vett a Bölcsföldi András által szervezett Irodalmi Kávéházakban segítőként. Most első ízben végzett szolgálatot a Művészetek Völgyében. „Tudtam, hogy sokféle emberrel fogok együtt dolgozni. Az volt az elvárásom saját magammal szemben, hogy a sokszínűségből adódó konfliktusokat háttérbe szorítsam, és a fő feladatokra koncentráljak. Az itt tapasztaltak fölülmúlták a várakozásomat: meglepően jó csapat jött össze. Ha voltak is félreértések, azokat meg tudtuk beszélni.”
Dóra megosztotta velünk az önkétességgel járó nehézségeket és áldásokat is. „Az udvar hátterének biztosítása a legnehezebb, a szolgálat mellett nagyon sok feladat volt. Az energiánk fogy, a fáradtság hamar érezhető: sokat kell állnunk, törekednünk kell, hogy ne hadarjuk el a sokszor elmondott verset. Túl ezen, a kedvesség, mosoly is nagyon fontos. A szolgálat legszebb pillanata, amikor azt látjuk, az udvarba látogatókat valami megszólította, megfogta. E pillanatban már azt éreztem, volt értelme a sok fáradozásnak. Maga az udvar is azzal a céllal épült föl, hogy mindenki hazavihessen valamilyen üzenetet. Kikölcsönözhető élő könyvtárként pedig jó volt olyannal együtt lenni, akinek nincs semmi kötődése az egyházhoz, mégis bensőséges beszélgetés alakult ki közöttünk.”
Külső-belső misszió
Nem csak a résztvevőkkel alakultak ki meghitt beszélgetések. Papp Anna szintén első alkalommal volt jelen az udvarban, az Ember háza kiállítás létrejöttében, a templomban folyó karcvonásokban és az arcfestésben segített.
„Örömmel vettük észre, hogy a karcvonásokba szinte mindenkit azonnal be tudtunk vonni, volt, aki teljesen belefeledkezett az alkotásba. A grafikai munkában segítő két barátnőmmel hármas barátság alakult ki. Eleinte vonakodtak attól, hogy az önkéntes munka református kötődésű. Attól tartottak, a református jelleg kényszeres, erőltetett lesz számukra. Kiderült, hogy mindhárman élveztük és megszerettük az itteni szolgálatot, meghitt közösség alakult ki közöttünk, amelyben ők is közelebb kerültek Istenhez. Még szorosabb lett a kapcsolatunk, amikor közösen imádkoztunk. A Képtelen Kert tehát belső missziót is végzett, ami számomra nagy ajándék volt a REFISZ tábor előtt. Jó volt továbbá, hogy hat órában kellett dolgoznunk, de ezt szabad környezetben, rugalmasan tehettük.”
Képlékeny, együttműködő csapat
Szabó György saját megfogalmazása szerint „mindenes” volt az udvarban: egy személyben volt ötletgazda, lelkészférj, vendégfogadó és önkéntes. Mint mondta, a Völgy különlegessége, hogy a művészetekre nyitott résztvevők számára kreatívan, sokszínű megközelítésben kell az evangéliumot hirdetni. Ennek megvalósításához különleges, változatos szolgálói csapatra volt szükség.
„Feleségemmel cserkészvezetők voltunk, onnan vettünk mintákat a félnomád tábor megszervezéséhez. A Képtelen Kerttel az egyik fő célunk az volt, hogy a református udvar többéves hagyományait és értékeit megtartva dunántúli gyülekezeteket és önkénteseket vonjunk be.
Azt gondolom, az udvar legerősebb tulajdonsága a sok kreatív ember a szolgálók között, akik párbeszédbe tudnak elegyedni olyan emberekkel, akik nem teszik be a lábukat a templomba. A templomudvar továbbá otthon a reformátusoknak is. A stáb nagyon vegyes volt, ez önmagában rejtett izgalmakat: az elsőéves grafikushallgatóktól kezdve a teológuson át az újságíróig sokfajta szolgáló segítette a munkát. Vallom, hogy Isten gyúrt össze képlékeny, mégis együttműködő csapatot.”
Ajándék
A Képtelen Kert projektkoordinátora, az udvar gazdasszonya Szabóné László Lilla lelkész, teológiai tanár volt. Elmondása szerint az idei református udvar ajándék volt számára, a szervezés nehézségeivel és áldásaival együtt.
„A Művészetek völgye ideje alatt a legnagyobb kihívás a tábori élet összefogása volt. A projektet hálózati technikával szerveztük és valósítottuk meg, így a szolgáló csoportok nagyon hatékonyan tudtak együtt dolgozni. Nagyon büszke vagyok a szolgálatvezetőinkre, úgy látom, sikerült megtalálnunk a megfelelő embereket a megfelelő helyekre. Az igefonalat eddig három helyre kérték el: a Sófár táborba, a Templomok Éjszakájára és a Tatai Református Gimnáziumba visszük tovább.
Azt gondolom, sikerült olyan teret létrehoznunk, ahol Isten és ember találkozhatott egymással. Ennek megszervezésében a kihívásoknak, nehézségeknek megvolt a saját szerepük, mert ezek által is megszólíthat és formálhat Isten. A stábban mintegy negyven ember segített tevőlegesen, változó aktivitással és jelenléttel. Ha a délutáni programokat tartó művészeket is beleszámolom, akkor körülbelül hatvanan voltunk jelen a református udvarban azok, akik a több száz résztvevőt fogadtuk. Ez nagyon szép szám, és remélem, a későbbiekben is lehetőség nyílik a református udvar programjainak megszervezésére.”
„Régi” és „új”
Portálunk Bölcsföldi Andrást, az udvar gazdáját is megkérdezte arról, hogyan látja a Képtelen Kertet. „Azt vettük észre, az emberek szeretnek a református udvarban lenni. Amit előzetesen vártak, azt itt most megkapták és jövőre szívesen visszajönnek. Ahogy az egyik résztvevő megfogalmazta, az egész Képtelen Kert olyan kerek, de valahogy mégsem. Az én értelmezésem szerint ez az jelenti, hogy a református udvarban tapasztaltak egy nagy egésszé álltak össze, és ez további kérdések megfogalmazására sarkallta az ide látogatókat. A stáb az eddigi tapasztalatok alapján nagyon élvezte a szolgálat légkörét. Egymás munkáját is értékeltük, az idei év újításai mindenkinek tetszettek. Ez olyan munka számukra, amely fárasztó, mégsem fáradnak el benne. A gyakran visszatérő önkéntesek számomra igazolást jelentenek arra nézve, hogy továbbra is érdemes jelen lennünk a Művészetek Völgyében. A „régi” és „új” találkozott egymással, úgy látom, jó munkát végeztünk Isten dicsőségére.”
Somogyi Csaba
Képek: Füle Tamás