„A jó kérdések fontosabbak a könnyű válaszoknál."
Paul Anthony Samuelson
(Szöveg)testben megjelentünk
Lelkésznő első prózakötettel – ötven fölött. Irodalomtörténeti eseményt tarthatunk a kezünkben Mátyus Melinda Inkább az enyém című könyvével.
Magyarországon negyvenéves koráig még bárkiből lehet fiatal író. Felette már minimum gyanús a dolog. Hogyhogy még írogat? És kinek-kinek elsődleges szocializációs környezete és vérmérséklete szerint megszületik saját hatáskörben terjeszthető válasza a miértekről.
Ennél kijjebb már nem lehet
A határon túliak eleve nincsenek fent a magyar irodalmi térképen. Csináljanak saját irodalmat, ha tudnak – ha sikerül nekik, állítunk szobrot száz év múlva, becsszó.
De vegyük az egyházi megközelítést: a női lelkészség létjogosultsága a református egyházon belül időről időre megkérdőjeleződik, utoljára 2023-ban, alig egy évvel ezelőtt izzították fel az e körüli vitát az egyház biblikus tisztaságát éppen ezen a ponton problémásnak látók.
Mátyus Melinda több mint húsz éve szolgál szórványban, székelyföldi származással, erős lelkiségi hagyományból, ébredési mozgalomból épült hittel, kibédi gyökerekkel, ami egyébként nagyon konzervatív és zárt régió.
Kisebbségiként, többnyelvű világában mégis jóval kevesebb a megképzett ellenség és a kirekesztettségérzet annál, mint ahogy azt innen, a fővárosból, a dunamelléki egyházkerület fellegvárából felfestem. (Eddig megjelent interjúi alapján Mátyus Melinda egyszerűen azt gondolta, azért nem jelenik meg, mert nem ír elég jól.) Éppen ezért az irodalomban a női szerzők helyzetéről nem is emlékezem meg külön bekezdésben. Mert Mátyus Melinda esetében is kimutathatóan életbe lépett a kegyelem nevű komponens, amelyről sokkal fontosabb beszélni.
Amellett, hogy Visky András 2022-ben Kitelepítés címmel megjelent regénye, amely immár a nyolcadik kiadásnál jár, sok tekintetben áttörte a fent vázolt falak egyikét-másikát.
Az talán már nem rajta múlott, hogy egy kis New York-i kiadó adta ki először Mátyus Melinda szövegét még 2023 decemberében – Jozefina Komporaly fordításában.
„A MyLifeandMyLife (eredetileg Életeméséletem) egy rendkívül megrendítő és fájdalmas szöveg, amely érett stílusban és az olvasót zavarba ejtő módon íródott. Különösen hatásos, ahogyan az elbeszélő a látszólagos távolságtartás hangján részvétlenül részletezi az életében történt eseményeket, tekintve, hogy érzelmi érintettsége mindvégig nyilvánvaló. A vizuális művészetek nyelvének megragadásával történő kommunikáció egy további és egyedülálló intellektuális minőséget visz a szövegbe, ami fokozza annak életerejét és organikusságát” – írja Mátyus Melinda első, fordításban megjelent prózakötetéről Görföl Balázs irodalomkritikus, a Jelenkor főszerkesztő-helyettese.
Testezünk egymás mellett
New York után Budapest is beszállt a lelkésznő-irodalom komolyanvételébe, 2024 őszén jelent meg a Jelenkor gondozásában az Inkább az enyém című kötet, melynek hat elbeszélése nevelődési regénnyé áll össze. Legerősebb motívuma a szembenézés azzal a szent örökséggel, amely kizárólag a lélekkel számol és a lelki megnyilvánulásokat tartja a spiritualitás szempontjából legitimnek. Ha a testtagadó látásmódot a magasszintű lelkiélet csalhatatlan jeleként fogadjuk el, azzal többek közt az lesz a gond hosszútávon, hogy az eredeti elképzelés biztosan nem ez volt.
Jézus Krisztus testben jött közénk és halála után valóságos testben támadt fel – az azonosulás teljességén túl ebből azt is kiolvashatjuk, hogy Isten számol a testtel és nem leszámol. Az pedig több mint bátorító, hogy Jézus sebeinek a hétköznapi életünk megélt valóságára nézve is van jelentősége.
A test értelmezése szempontjából a reformátusság közös kincse sajnos nem a tisztaság lett, hanem a prüdéria.
Létezik a paráznaság megbélyegzésének biblikusan jogos hagyománya, és létezik az elhallgatás művészete, amely a szexualitást és a testhez, mint az emberi élet megkerülhetetlen járulékos következményéhez való viszonyt illeti.
Mátyus Melinda pedig épp a paráznaság szavunkat kezdte elbeszéléseken keresztül ízekre szedni. „Vajon hogy olvasná a testidegen, megkeményedett szívű (értsd: antispirituális) protestantizmus kegyetlenkedései miatt kétségbeesett Kierkegaard Mátyus Melinda szövegeit?” – tette fel a kérdést Visky András a Literán.
Az evangélikus teológus – merthogy Kierkegaard ekként szerzett diplomát, bár az állandóságtudatunkban filozófusként, íróként rögzült –, azt gondolom, megtalálná magát bennük. Az Inkább az enyém azonban nem teológiai mű, nem hitmélyítő irat, hanem a szó legszorosabb és húsbavágó értelmében véve irodalom és a miénk. Nem csak azért, mert a protestáns ébredési közeg adja a keretet, amelyben életre kelnek ezek a szövegek, hanem mert tétje van. A szövegekben az elbeszélőt, vagy a (fő)hőst Mátyus Melindának hívják, kivéve, amikor férfi nézőpontból és férfihangon szólal meg (előbb egy katonazenész, egy másik szövegben pedig a gyülekezet idős gondnokának a hangján).
Ez a perspektívaváltás az értelmezést segíti: nem szorosan alanyi „költészetet” olvasunk, bár a szerző életrajzi elemei ilyen-olyan formában visszaköszönnek a szövegekben, ahogy a gyülekezetének tagjai vagy valós tapasztalatai is. Ott van bennük az életére nagy hatást gyakorolt Járosi Margit, a szabálytalan szovátai lelkésznő, Reményik Sándor keresztlánya. Ott van a hitben erős gondnokházaspár, akik támogatták a szolgálatát, ha arra volt szükség, megtartották a meggyengült kezeit – de a műben mégsem patetikus hitbeli jellemábrázolásukat olvassuk, hanem egy selyempapír-finomságú, mégis a legerősebb és halálosan mély szerelmes összetartozásról szóló nyelvi látleletet. A nyelvi eszközök és a ritmus ugyanolyan hangsúlyos összetevői a megformált jelenségnek, mint a megtalált szavak. Szinte éget és csontig hatol a két ember összetartozása egymással és az Örökkévalóval.
Hogy fontos-e lelki emberként visszaköltözni a saját testünkbe, amelyben az élet és a halál, a betegség és a fájdalom, az öröm és a vágy megnyilvánul, azt nem tudom.
De ha az a kérdés, hogy érdemes-e Isten előtt teljes valónkban megállni – ahogy a hitvallásunk fogalmaz, testestül-lelkestül, azt kell gondolnom, hogy ennél kevesebbet vállalni önbecsapás.
A női test témáját Visky András a POKET gondozásában megjelent drámakötete, A test történetei is fókuszba állította idén. Amíg ő négy nő történetét dolgozza fel, Mátyus Melinda látszólag számtalanét, akik valahol mélyen mégis egyek. A családtörténetként ábrázolt négy generáción átívelő test igenlés, majd testtagadás attitűdjét láttatja a dédanya, a nagymama, az anya és a lány életében. A kötet második elbeszéléséből származik a cím is (Inkább az enyém), amely a családi Bibliában jegyzett személyesen megélt csodákra utal. „Úgy jártam, mint Jairus leánya, csak ő a Bibliában van, és mi Szovátán, ez a különbség” – írja le a szerző az élet és halál mezsgyéjén legélesebbé váló testi tapasztalatot, olyan objektív távolítással, mint egy receptet. Pedig a tét és az eseményen keresztül szembejövő kérdés nem kevesebb, mint hogy bekerülhet-e a saját történetünk a Bibliába? Van-e ilyen mély találkozásunk, Isten-tapasztalatunk? Mert lehetséges. A Melinda nevű szereplő a sajátját a 103. zsoltár 2-3. verséhez jegyezte föl.
A zene és ami mögötte van
Mátyus Melinda szövege szikár, szálkás, olykor bevon a keletkezési folyamatba, olykor összefonja önmagát és az olvasót T.S. Eliot szövegeivel. (Ezek közül bevallottan az Átokföldje az, amelyik az író számára sokszor nyújtott személyes kapaszkodót a mélységekben.) Vagy a félbehagyott, alany, állítmány nélküli, vagy a beszélő által narrált mondatok állnak össze olyan sodró erejű szövegekké, amelyek ismeretlen tájakra viszik az olvasót, pusztán nyelvi szinten.
De ugyanilyen erős az elbeszélések zeneisége, nem csak a szavak és mondatok lüktetésének szintjén, hanem az időről időre megszólaló dallamokkal. Elsőként a Bethánia ébredési mozgalom által 1914-ben kiadott Hallelujah énekeskönyv evangéliumi énekei csendülnek ki a sorokból (arra nagyon kíváncsi lennék egyébként, hogy hogyan olvassa az, akinek nem társul a szöveghez dallam), később az evangélikus, református énekeskönyvek dicséretei szövik át a szövegeket. De egyszer csak megcsendül a Jiddis, jiddis, jiddis… is, a Lehull a hályog és felszámolódom című elbeszélésben pedig maga az elbeszélő zenész. A közeg, amelyben megszólalnak a szenteciózus mondatok, szintén zenekari: „Egy évig kínlódtam velük, egymás hallása a cél, mondtam első próbán. Nevezzük alkalmazkodásnak.” (132.o.) „Idáig kellene eljutni. Hogy figyeljünk és halljuk egymást.” (133.o.)
Az olvasó fürdőzik a csodálatos kakofóniában, amely a zenélni nem tudó zenekari tagok minden esztétikai és művészeti megfontolást nélkülöző rendszeres együttlétéből szövegszerűen megvalósul. Egyben fájdalmas tükröt tart kultúraellenes hozzáállásunkról. „…ő művelődési szakember, szakszervezeti elnök, a belső zsebéből is kiránt annyi kultúrát, amennyi ide kell.” (139.o.) „Nem moccan, Kúron elvtárs, ez a mi hangunk, jókedv, békés együttélés, román–magyar.” (140.o.)
A kántor lánya című elbeszélésben a kakofón hangzás, a torzult soknyelvű (román, szlovák, német, magyar) éneklésnek megint más szerepe lesz: „Hangokkal tolongunk, szavakkal könyökölünk, hogy ne csak a másikat, saját magunkat is, ez a lényeg, a mély és magas hangok erősödnek.” (196.o.) Talán ebben a szövegben a legszembetűnőbb az az attitűd, ahogyan a bűnvallásnak, bűnrendezésnek a része lesz a zenének vagy éneklésnek alig mondható hangzavar, ami technikailag mégis ezt a szerepet hivatott betölteni.
Gyönyörű, ahogy a be nem avatott olvasó végigmehet a hőssel a megtisztulás útján egy olyan szövegfolyamon úszva, amelyben az Apostoli hitvallás szövege fonódik egybe a bűnrendezéssel és a megbocsátással.
„Református kurva papja, mire vár”
„Ha egy lelkész írni kezd, azt kánaáni nyelven teszi és a szövegeit agyonkontrollálja” – fogalmazta meg Visky András korábban averzióit szent és elhívott emberek írásaival kapcsolatban. Mátyus Melinda nem kontrollál semmit. Olyan szabadsággal és üdítő félelemnélküliséggel ír, amit már-már egyházidegennek mondanék. Húsz éve szolgál Újmosnicán, ahol saját bevallása szerint egyre egyszerűbb nyelvhasználattal prédikált, a kötet utolsó két szövegében pedig kulcsot ad a lelkésznői lét megértéséhez is. Bár a mondanivalója túlmutat ezen, mégis élesen, világosan mutatja meg a saját helyzetét, felvillantva a Covid-időszak fájdalmas temetési sorozatát, vagy kihangosítva egy-egy kívülről érkező bírálatot (lásd: fenti közcím). „Két fekete szarvam volt. A Biblia és az énekeskönyv, mintha a fejemből nőtt volna ki.” (339.o.) Vagy megmutatva a szószéki szolgálat „súlyát”: „Néha megmérem a súlyomat előtte és utána, nagyjából egy kilóval leszek kevesebb, következő vasárnapig visszahízom.” (330.o.)
Miért lehet jó az eufémizmustól mentes nyelvezet? Mert valóságosabb az általa tartott tükör.
Amellett, hogy szeretném a nőszövetségi alkalmak szeretetvendégségén használt terítőkbe egytől egyig belehímezni, hogy ötvenéves kor fölött is lehet érvényes szöveget írni, mégis az lesz a döntő Mátyus Melinda esetében is, hogy a most készülő regényével ki tud-e lépni Visky András árnyékából.
A mostani szövegei a hívőknek szabadságot hozhatnak, a kívülállókat pedig bevezethetik egy olyan világba, amelyről eddig csak valamiféle fantáziájuk volt. Most pedig, belül kerülve az álszent templomos népen, eldönthetik, ha már ott vannak a sorok között, hogy az valóban olyan álszent-e, mint ahogy addig gondolták.
Képek: Pexels.com