Miért volt szükség erre a negyven napra?
Nagyon érdekes időszak ez, de nagyon keveset tudunk róla. Amit tudunk, hogy a negyven nap során a feltámadt Jézussal sokszor és sok ember találkozott. Nemcsak egyszer jelent meg, hanem negyven napig járt-kelt közöttük, együtt evett velük, együtt sétált velük, odaült melléjük, és nagyon sokféle helyzetben láthatták őt nők és férfiak, személyesen vagy nagyobb csoportosulásokkal együtt. Volt, hogy 500 embernek jelent meg egyszerre. Elsősorban azért volt szükség erre, hogy legyenek tanúi a feltámadás csodájának. De találkoznia kellett Péterrel, hogy egyértelművé és nyilvánvalóvá tegye bocsánatát és hatalmát. Külön visszajött Tamás miatt is, hogy felemelje, a hitetlenségből hitre vezesse. Őket és még másokat is fel kellett készítenie arra, hogy hiteles tanúivá legyenek a feltámadásának.

Ez mit jelentett pontosan?
Tanúnak lenni nemcsak azt jelenti, hogy mindenkinek elmondják: Jézus él. Ennek a csodájában, ennek a hatalmában, ennek az erejében kell élni. Jézus a feltámadása után főleg Galileában találkozott a tanítványaival, és visszaküldte őket abba a környezetbe, ahol éltek, a barátaik, a családtagjaik, a falubelijeik közé, hogy először ott legyenek tanúk. Életük látszólag úgy folytatódott, ahogy előtte, de valójában mégsem ugyanúgy, mert Jézus feltámadt, és az életet most már ennek tudatában kellett tovább élniük. Az Apostolok cselekedetei 1. fejezetének 8. verse így fogalmaz: „…tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt a föld végső határáig.”

Miért pont negyven nap telt el a feltámadástól a mennybemenetelig?
A negyven a Bibliában az Istennek való szolgálatra felkészülés ideje: Mózes negyven évig várt az elhívására, a zsidó nép negyven évig vándorolt, Jézus negyven napig készült a pusztában a szolgálatra. A feltámadás után Jézus negyven napon át készíti fel tanítványait arra, hogy tanúi legyenek, arra, hogy hamarosan nem lesz velük fizikailag, de mégis velük marad. Arra, hogy az ő szolgálatát kell folytatniuk. Az Apostolok cselekedeteiről írott könyv bevezetőjében Lukács kifejti, hogy az első könyvet, amelyet megírt, arról írta, hogy Jézus mit tett és mit tanított. Ebben a második könyvben tulajdonképpen ugyanezt folytatja: leírja, hogy Jézus mit tesz és tanít, csak most már a tanítványai által. A könyv még a mennybemenetel előtti találkozással kezdődik, ezzel is megteremtve a szolgálat folytonosságát.

Mennyiben más ez a Jézus, mint akit korábban az evangéliumokból megismertünk?
Egyrészt szembetűnő, hogy nem kötötték fizikai határok. Hol megjelent, hol eltűnt. Együtt evett a tanítványaival, de ugyanakkor át tudott menni a bezárt ajtón. Másrészt Ő mindezek ellenére ugyanaz, mint aki korábban volt. Ugyanarról beszélt: Isten országának dolgairól. Nem sietett vissza az Atyához, hanem még fontosnak tartotta, hogy tanítványai szívére helyezze: folytatniuk kell mindazt, amit Ő elkezdett. Az Isten országának dolgairól való tanítás nagyon fontos. Jézusban, a Királyban eljött az Isten országa; és Ő nem akarja, hogy elveszítsük annak fókuszát, hogy Isten országát kell hirdetnünk és megélnünk. Nincsen másnak hatalma felettünk, mert Jézusé minden hatalom mennyen és földön. Amikor felment a mennybe, az angyalok megkérdezik a bámészkodó tanítványoktól, miért néznek az égre. A földön van dolgotok, menjetek és hirdessétek Isten országának jó hírét! – És ezt üzenik ma nekünk is.

A tanítványok min mennek keresztül ez alatt a negyven nap alatt?
Nagyon izgalmas, hogy az evangélisták pontosan számon tartják, hány nap telt el Jézus megjelenései között. Arról is olvashatunk, hogy volt kételkedés is bennük. Nagyon szeretem az emmausi tanítványok történetét (Lukács evangéliuma 24. fejezet 13-35. versek), ahogy a csalódottságukról mesélnek Jézusnak, és ahogy Jézus vigasztalja őket, ahogy felnyitja a szemüket arra, hogy nem sopánkodni kell, hanem örülni. Ironikus, hogy azt hiszik a tanítványok, hogy útitársuk az egyetlen, aki nem tudja, mi történt Jeruzsálemben, miközben Jézus az egyetlen, aki pontosan tudja, hogy mi történt. Tamásnál a hitetlenséget látjuk, Péternél a bűntudattal találkozunk, az üres sírtól visszatérő asszonyok pedig félelmükben elszaladtak. Nagyon sokféle negatív érzelem van jelen, amit igazából még nem old meg az az első találkozás a Feltámadottal. A tanítványoknak sok mindent kell megtanulniuk és megélniük, hogy hitben élhessenek tovább. Ez a negyven nap valószínűleg abban segítette őket, hogy átéljék: ez tényleg valóság, Jézus tényleg szeret, tényleg megbocsátott, tényleg itt van, tényleg örökre összetartozunk. És ezek nagyon szép pillanatok lehettek.

Mi nehezítette meg a tanítványok számára azt, hogy mindezt elsőre megértsék?
A tanítványok szerintem abban reménykedtek, hogy most már minden úgy marad, ahogyan azokban a napokban volt. Meg is kérdezik Jézust, amikor Isten országáról beszél, hogy ebben az időben állítja-e helyre Izrael királyságát (Apostolok cselekedetei 1. fejezet 6-7. versek). Azt gondolták, hogy most fog bekövetkezni végre, amire vártak, talán Jézus most eltakarítja a rómaiakat és a gonosz kollaboránsokat, és akkor végre eljön a Földre az Isten országa. De Jézus azt mondja nekik erre, hogy nem az ő dolguk, hogy ezekről az időkről és alkalmakról tudjanak. Az ő dolguk, és velük együtt a miénk is, hogy tanúi legyünk a feltámadásnak, aminek köszönhetően valóban megélhetjük Isten országának eljövetelét.

Hol vagyunk mi ebben a történetben, akik számára ez az átmeneti szakasz pünkösddel már rég lezárult? Számunkra mit üzen ez a negyven nap?
Nekünk is tesz fel kérdéseket ez az időszak, ráadásul az időbeli távolság miatt elfelejtettük néhány fontos üzenetét. A koronavírus-járvány kitörésekor például döbbenetes volt megélni, hogy miközben húsvétkor karanténba zárva énekeltük, hogy „Jézus él, mi is élünk, a haláltól nem félünk” (516. dicséret), az egész világ attól rettegett, hogy belehalhat a betegségbe. Nagyon átütő erejű félelmet lehetett érezni, és az fogalmazódott meg bennem, hogy elvesztettük Krisztus feltámadásának az erejét. Nem arról beszélek, hogy felelőtlenül élhetünk, úgysem érhet minket semmi baj, hanem arról, hogy keresztyénként is nagyon sok mindentől félünk, sokkal jobban, mint kellene. Sokszor azt érezzük, hogy kisemberként ide-oda dobálnak minket, ami bizony szintén ijesztő lehet. De mi gyakran megmaradunk a kereszt üzeneténél, és nem megyünk tovább, pedig Krisztus még a halált is legyőzte. Sokkal nagyobb hatalom van fölöttünk, mint bármilyen világi vezető, nagyhatalmi elit, világjárvány vagy háborús játszmák. Ez nagyon fontos üzenet a mindenkori egyháznak, a mainak is.

Hogyan veszíthettük el ezt az üzenetet?
Az individualizmus eluralta az egyházat is. Ha jól emlékszem, Joseph Seiss, 19. századi amerikai teológusnál olvastam ezt a gondolatot, hogy ha csak azt tekintenénk megváltásnak, hogy Isten kimenti a bűnös lelkeket a fertőből, a világ meg megy tovább a pusztulás felé, akkor ez azt jelentené, hogy az ördög vagy a világ erői hatalmasabbak lennének Istennél, és Isten csak egyes embereket tudna megmenteni. De mi nem ezt hisszük, hanem azt, hogy Krisztus totális győzelmet aratott a gonosz és a halál felett is. Teljes, egyértelmű és örök győzelmet egyszer s mindenkorra. És ha ezt hiszem, akkor azt is hinnem kell, hogy az egész világot állítja helyre, nem csak az én személyes életemet. Isten kegyelmében élni, Krisztus feltámadásának erejében élni és az Isten országáról beszélni nemcsak az én személyes megmentésemről szól, hanem az egész világ helyreállításáról.

Mit jelent ma Krisztus feltámadásának az erejében élni?
Mikor hitről beszélünk, általában azt értjük alatta, hogy elhisszük, hogy Jézus élt, és értünk élt. Elhisszük, hogy meghalt értünk a kereszten, és még azt is elhisszük, hogy feltámadt a halálból. Már ez is óriási dolog, de ha nincs hatással az életünkre, akkor tétovák és erőtlenek maradunk, akkor üresen csengenek a szavaink a szószékről. Joó Sándor azt mondja erről: „Pedig ennek nem kell így lennie, hiszen olyan Krisztusban hiszünk, aki már feltámadott! Nekünk a hitünk által ebből a túláradóan hatalmas isteni erőből szabad vennünk, merítenünk, szabad vele élnünk!” Az oroszlánok elé vetett keresztyének nem tagadták meg Jézust, hanem emelt fővel dicsérték az Urat. Pálék a börtönben nem keseregtek az igazságtalanságon, hanem dicséretet énekeltek. Mai példákat is tudnánk mondani, mert Jézus feltámadásának erejére ma is számíthatunk. Isten ezzel a csodálatos mennyei erővel akar minket megerősíteni, bátorságot adni. Ennek a mindennapi életünkre is hatással kell lennie: ahogy a halál, a szenvedés, vagy a bizonyságtétel felé fordulunk. Tanúi vagyunk a feltámadásnak, részesei lehetünk Krisztus testének, és folytathatjuk munkáját. Micsoda nagy kiváltság ez, és milyen kár, ha nem vesszük ezt észre, ha nem veszünk részt benne! Ez a negyven nap abban segíthet, hogy megerősödjünk Jézus feltámadásának az erejében.


Barna Bálint
Képek: Harmathy Dániel, Wikipedia, pexels.com