Jézus szavai egyértelműek. A kontextus, amelyben elhangoznak: az utolsó vacsora. Jézus e hosszabb beszédében felfedi a jövőt, a közelgő eseményeket. Beszél arról, hogy ő az igazi szőlőtő, tehát a tanítványok milyen szoros kapcsolatban vannak vele, majd beszél a tanítványok és a világ kapcsolatáról, beszél a Szentlélekről, illetve megjövendöli közeli visszatérését is („kis ideig nem láttok, majd megint egy kis idő, és megláttok…” – emlékezzünk a korábbi igehirdetésekre).

E szakaszban nevesítve van a „világ”. Mit értünk világ fogalmán? Mindent, ami ahhoz kapcsolódik: a kultúrát, az uralkodó ideológiákat, a közvéleményt – akármelyik századról beszéljünk is. Erről mondja Jézus, hogy ellenséges lesz a keresztyénséggel szemben. Jézus egészen konkrétan arról beszél, hogy a „világ” gyűlölni fogja az Ő tanítványait, mert azok nem a világból valók – őket Krisztus választotta, az, aki eljött ebbe a világba, de a világ gyűlölte őt, és mi, mint a szőlővessző a szőlőtőhöz, hozzá kapcsolódunk. Logikus, ha őt gyűlölte a világ, minket is gyűlölni fog. Ha őt üldözték, minket is üldözni fognak.

Közvetlenül ehhez kapcsolódik az, amiről a felolvasott igeszakasz szól, nevezetesen hogy ketten tesznek majd tanúságot róla. Majd pedig azzal folytatja Jézus, hogy megmutatja, milyen következménye lesz annak, hogy gyűlöli a tanítványait a világ, illetve annak, hogy tanúságot fognak tenni róla. Kizárják őket a zsinagógákból, megölik őket stb.

Először tegyük fel a kérdést: honnan ez a gyűlölet? Miért gyűlöli a világ a keresztyéneket? Miért óhatatlan következménye ez a keresztyén létünknek? Jézus korábban azt mondta: „ha nem jöttem volna, és nem szóltam volna hozzájuk, nem volna bűnük. Most azonban látták azokat, és meggyűlöltek engem és az én Atyámat is.” Jézus eljött és szólt. Beszélt, és cselekedett. Cselekedett, azaz csodákat tett. Tetteit cselekedeteivel, csodáival hitelesítette. Elutasították mind szavait, mind cselekedeteit. Valós tettek, valós csodák, de ellenálltak nekik, illetve lehazudták őket. Jézus arról beszél – egészen egyértelműen –, hogy tanítása, tettei zavarba ejtik az embereket, idegesítik őket.

Hogyan érthetnénk meg legjobban, hogy miből fakad ez az idegesség, hogyan érhető tetten? Ha magunkra nézünk, akik jó eséllyel hívők vagyunk, és visszagondolunk a múltra, de akár ha jelenünkre gondolunk, nézzük meg, hogy sokszor milyen reakciót váltanak ki belőlünk azok az igeszakaszok, amelyek a leginkább szembe mennek a világszemléletünkkel, a jelenkori világ ideológiáival, eszmei áramlataival; de nem kell ilyen messzire menni: elég azokra az igeszakaszokra gondolni, amelyek leginkább érvényesek az aktuális élethelyzetünkre. Azokra a radikálisnak hangzó bibliai passzusokra gondolok, amelyeket nehéz meghallani, amelyek eredménye sokszor a hívők számára is a kényelmetlen feszengés. Gondoljunk pl. a hegyi beszédre, ami annyira kiélezi a keresztyén értékrend és a világ feszülő különbséget, annyira magas mércét tár elénk: a szóval való „ölés”, a gondolatban elkövetett paráznaság, a válással kapcsolatos szigorú álláspont, a törvény megtartása, a szegénység pozitív ábrázolása, illetve az ellenség szeretetére való buzdítás – és az ember máris feszeng, ráadásul – valljuk be – sokszor hívőként is annyira abszurdnak, abszurd módon keménynek hangoznak bizonyos bibliai versek. Ugye, vannak olyan bibliai passzusok, amelyek hallgatása közben nem szórakozunk, nem érezzük, hogy „hm, micsoda vidámság”? És miért nem szeretjük ezeket sokszor meghallani: mert nem tűnnek relevánsnak a jelenlegi életben. Ezek a versek sokkolnak, letaglóznak, felborítják az egyensúlyt, kizökkentenek a hétköznapi – látszólagos – harmóniából. És nyilván az ember nem kezdi el idegesen kitépkedni a Biblia lapjait, de azért leplezett, kevésbé látványos formában megjelennek az ügyes kitérő manőverek, amikor azt gondoljuk: „jó-jó, de azért Jézus mondott mást is”. Vagy: „ez az Ószövetség, de Jézus mást tanít”. Arról van szó, éljük a hétköznapi életünket a „kis” hazugságainkban, félrenézéseinkben, és a Biblia – ha jól olvassuk, és meghalljuk, amit mondani akar – kizökkent, és a komfortérzet, amelyet kemény munkával megpróbálok szinten tartani, egy pillanatra elillan, és önkéntelenül is megpróbálunk – ha lehet, minél gyorsabban – visszaállni a nyugvópontra, ahol kellemes. Mennyire látszik ez már akkor is, amikor a prédikációkat hallgatjuk – amikor a lelkész kemény dolgokról mer beszélni, ami ma ritka –, ami leleplez: kissé feszengünk, hátra vagy előre dőlünk a padokban; amikor valami „betalál”, amikor valami személyeset hallunk. Sokszor ilyenkor dühöt érzünk, és arra gondolunk, hogy a lelkész miért prédikál ki, miért „személyeskedik”? Pedig, ha belegondolunk, az egész evangélium egyetlen nagy „személyeskedés”. Meghallod, és magadra veszed, és kellemetlen, vagy meg sem hallod. Vagy elismered, hogy igaz, vagy – bár látod, tudod, hogy van benne valami – lehazudod.

Akik Jézust élőben hallgatták, ugyanezt élték át. Akik Jézust ma hallgatják – tanítványain keresztül –, ugyanezt tapasztalják meg: szembesülnek azzal, hogy hogyan élik az életüket, és szembesülnek azzal is, hogy hogyan kellene. Továbbá, szembesülnek azzal a felszólítással is, hogy „te ne így csináld”. Az ember vagy eltolja magától, lesüti a szemét, félrenéz, vagy elismeri, hogy radikális változásra van szükség, ami kellemetlen. És ha az ember már nem bír félrenézni, már nem bírja lehazudni, már elege van a színlelésből, akkor elismeri, hogy mindaz, amit hall, mindaz, ami kellemetlenül érinti, mindaz, ami elítéli, egyszerűen IGAZ. És ilyenkor kezdenek szépen lassan – vagy éppen gyorsan – az addigi élete, viszonyulásai, kapcsolatai, motivációi felborulni. Ha ezt már megtapasztaltuk, akkor értjük, hogy nincs más lehetőség: az igazságot vagy gyűlöljük és eltaszítjuk, vagy elfogadjuk és megalázzuk magunkat előtte, és odaszánjuk a teljes életünket neki.

Ez az igazság szűkebb értelemben maga Jézus: tágabb értelemben minden, amit mond és tesz. És Jézussal, magával az igazsággal kapcsolatban nincs semleges viszonyulás: ha megismerted az igazságot, ha hallottál már róla, vagy elfogadod, vagy lehazudod.

És így jutunk el oda, amiről beszél az Ige, ti. hogy az igazságról két dolog fog tanúskodni: két dolog van a világba kiküldve (kicsit magyartalanul), aki tanúskodik róla, mellette: mindarról, amit mondott és tett. 1) a Szentlélek és 2) mi.

Természetesen, igaz, hogy Jézus ezeket közvetlenül az apostoloknak mondja – utal is erre, hiszen azt mondja nekik, hogy „kezdettől fogva velem vagytok”. Nyilvánvalóan elsősorban az apostoloknak címzi mondatait: háromévi földi szolgálata alatt végig vele volt a tizenkettő. A Szentlélek mindarra emlékeztetni fogja őket, amit három év alatt hallottak és láttak. Megmutatja Jézus szavainak és tetteinek a jelentőségét (miért voltak a csodák, gyógyítások, mit jelent a halála és feltámadása). Így képesek lesznek az igazságot hamísítatlanul tovább adni: ez az ígéret. És ez be is teljesült, hiszen előttünk van az Újszövetség. Beteljesült mindabban, amit tanítottak az apostolok. Egyrészt, tehát a Szentlélek tanúságot tett ily módon. Másrészt, van egy másik jelentése is annak, hogy eljön a Pártfogó, aki bizonyságot tesz majd róla, éspedig az, hogy a Szentlélek megnyitja az emberek szívét az evangéliumra – hogy meghallják és befogadják azt. Gondoljatok Péter apostol pünkösdi prédikációjára: 3000 ember megtér. Miért, mert homiletikailag zseniális beszédet mondott Péter? Nem, azért, mert a Szentlélek hatalmas erővel munkálkodott; mert megnyitotta a hallgatók szívét.

De miért kell a Szentlélek? Felmerülhet a kérdés, hogy ha az igazságról van szó, miért kell még valami más is, hogy meggyőzzön? Miért nem lehet józan ésszel belátni? A válasz: az evangélium minden mechanizmussal szembemegy, minden belénk plántált szokással: pusztán józan ésszel soha nem fogjuk belátni, hogy nyomorult, eszköztelen senkik vagyunk, akik lehetnek bár gazdagok és szépek, sikeresek és okosak, ilyenek vagy olyanok, de önmagában ez semmit sem ér. Józan ésszel az ember nem jut el oda, hogy „jé, nyomorult bűnös vagyok, és Jézus Krisztus kegyelmére van szükségem”. Józan ésszel nem jutunk el oda, hogy ebből a szempontból semmi különbség nincs köztünk és a többszörösen elítélt gyilkos között, ugyanis mindkettőnknek pontosan ugyanarra van szükségünk: a názáreti Jézusra. Ezt azért kell újra és újra hangsúlyozni, mert keresztyénként is ott van a folyamatos kísértés, hogy visszatérjünk a régi látásmódunkhoz: hogy identitásunkat az határozza meg, amit „letettünk az asztalra”, hogy a diplomák száma, a munkakör, tisztség, politikai irányultság határozza meg. Azért nehéz ezt sokszor észrevenni, mert látszólag „barátságosabb világban” élünk. Olyan világban, ahol a személyes segítség, vagy az, hogy lemondunk valamiről, kevésbé látványos, hiszen jól kiépített szociális ellátórendszerekkel vagyunk körbevéve. 500 éve még más volt a helyzet. De akkor is: amikor az igazságnak a mindennapok szintjén kellene érvényesülnie az életünkben, akkor érezzük igazán, hogy mi az evangélium: amikor a mindennapi döntéseinkben, önmagunk megtagadásában, a közfelfogással való szembemenetelben kellene alakot öltenie, akkor könnyű eltolni magunktól azzal, hogy „hagyjuk már!” Gondoljunk bele, ha hívőként is érezzük ennek a súlyát, akkor kívülállóként mit érezhetnek: ezért mondhatjuk, hogy a hamisítatlan evangéliumot ma is ugyanúgy gyűlölik: azt az evangéliumot, ami nem olcsó kegyelemről szól, hanem radikális változásra hív. Na,ezért van szükségünk a Szentlélek természetfeletti munkájára – bennünk és rajtunk.

De nemcsak a Szentlélekről beszél az Ige, hanem egy másik tanúról is: mégpedig rólunk. Mit olvasunk: „de ti is bizonyságot tesztek, mert kezdettől fogva velem vagytok”. Nyilvánvaló hogy közvetlenül az apostolokhoz szól Jézus – erről már beszéltünk az elején. Mi, akik itt ülünk, nem voltunk együtt Jézussal kezdettől fogva. DE: János evangéliuma 17. fejezetében (Jézus főpapi imája) Jézus az Atyához imádkozik a tanítványokért. Azt mondja, hogy kiküldi őket a világba, hogy nekik adja az igazságot, és a világ gyűlölni fogja őket, de kéri az Atyát, hogy őrizze meg őket. Majd hozzáfűzi – és ez érdekes a mi szempontunkból –, hogy nemcsak értük könyörög, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek benne. Ezek kicsodák? Ezek mi vagyunk. Te és én, mindenki, aki itt van, és minden keresztyénnek: muszáj tanúskodnia Krisztusról. Ez a misszió. Ez a feladat.

A kérdés már csak az, hogy mi jellemzi ezt a feladatot? Nézzük meg, mert ebben is – főleg a nyugati keresztyénség képviselőiként – sokszor kudarcot vallunk: először is drága. Ma nem tűnik annak – vagy hát ki mit tapasztalt –, de ha megnézzük a tanúságtétel szó eredetijét, egyértelművé válik, hogy Krisztus mellett tanúskodni: drága mulatság. A szó a „martyria”. Innen a mi mártír szavunk. Az eredetiben ez nem csak azt jelentette, hogy valaki vállalja a halált a hitéért. Azt jelentette, hogy hiteles módon tanúságot teszel valami mellett, amit átéltél, amit láttál, akkor is, ha ez valamibe kerül neked. Képviselni azt, amit Jézus mondott, amit Jézus tett – ne legyenek illúzióink – mindig kerül valamibe. Legyünk óvatosak: ha ma Budapesten élsz, és megvallod a hited, képviseled Jézus tanítását, már az is kerül valamibe. Ez nem valami költői túlzás, és nem is valami keresztyén „szenvedésfetisizmus”, hogy „jaj, mi szegény keresztyének mennyit szenvedünk”. Minél szekulárisabb közegben élsz, annál többe kerül. Például, számolnod kell a hírneved elvesztésével, vagy azzal, hogy lesajnálnak. Vagy azzal, hogy – talán ma ez lesz egyre aktuálisabb – fundamentalista fanatikusnak fognak tartani. Széles a skála, amin azok a dolgok szerepelnek, amit elveszíthetsz azért, mert a világ képébe tolod Krisztus keresztjét. Nem kell ehhez Afganisztánban élned.

Egy kis történelmi kitekintő: Németországban a lutheránus egyház államegyház. Az állam támogatja az egyházat, adód szed az emberektől, és ez „alanyi jogon” jár az egyháznak. Így alakul ki a helyzet, hogy az egyház általában az állam mellett áll: támogatja az állami kezdeményezéseket, a kultúrát stb. Többek között ezért történhetett meg az 1930-as években, hogy a lutheránus egyház nagyobb része bőszen támogatta a nácikat, illetve a náci ideológiát: az árja politikát, zsidótörvényeket stb. Ők voltak – de ezt, gondolom, többen tudják itt – a Deutsche Christen. Velük szemben szerveződött meg az ún. „hitvalló egyház”, amelynek egyik alapító tagja volt Bonhoeffer. Sokan fizettek bátor kiállásukért, azért, hogy szembementek az uralkodó ideológiával és rendszerrel, ragaszkodván az evangéliumhoz: valaki az állásával, valaki a jövőjével, sokan az életükkel is – ahogy maga Bonhoeffer is. A mai protestantizmusban egészen más irányú tendenciák érvényesülnek, de – ahogy egykor is – ha ragaszkodsz az evangéliumhoz, ugyanúgy fizetned kell: a skót református egyházban vagy a skandináv lutheránus egyházakban ha nem fogadod el az azonos neműek között köttetett egyházi esküvőt, szembemész vele, vagy gyakorló homoszexuálisok lelkészi kinevezését, az állásoddal fizetsz.

Egyébként ez nem új dolog, sőt, ez az egyház lényege: Luther Márton mondja, hogy a kereszt az egyház egyik ismertetőjegye. És ahogy Luther fogalmaz: „minden szenvedések indítóokának (félelem, gyengeség, szomorúság, külső szegénység, megvetés) egyedül annak kell lenni, hogy erősen ragaszkodik Krisztushoz és Istennek igéjéhez – s így egyedül Krisztusért szenved”. A nácizmus a rassznak tulajdonított abszolút értéket, és a keresztyén tanúságtétel akkor és itt azt jelentette, hogy ez ellen küzdeni kell: a mai társadalom másnak tulajdonít abszolút értéket: az individuum korlátlan szabadságát hangsúlyozza, és ennek egészen szélsőséges következményeit látjuk. A „régi” értékek átértékelődnek: a gyereknevelés, a házasság, a munka és a szórakozás sem marad érintetlenül. És igenis, ha valaki ragaszkodik a keresztyén tanításhoz, tanúskodik mellette, akkor érezni fogja – akár kis dolgokban is –, hogy mit jelent a martyria.

A tanúságtétellel kapcsolatban említsük meg második pontként: lényeges, hogy miről szól, mi a magja, a centruma. Azt mondja Jézus az igében: „bizonyságot tesz énrólam”. Sajnos sokszor mi másról beszélünk: általánosan a hitről, „a hit/a hitem erőt ad”, „fontos a vallás” stb., vagy pedig sokszor csak magunkról beszélünk: hogy „számomra mit jelent a hit”. Persze, ez valahol érthető, hiszen személyesnek kell lenni a tanúságnak, de a tanúságtevés elsősorban az igazságról szól, és az igazság Jézus Krisztus: mindaz, amit tett és amit mondott. Ha megnézzük az Újszövetségben, konkrétabban az Apostolok Cselekedeteiben található igehirdetéseket, a központjuk az, hogy Jézus mit tett (történelmi tények felsorolása), mit mondott, és ennek milyen következményei vannak az életünkre vonatkozóan. A keresztyén tanúságtétel tehát Jézus Krisztusról szól.

Azonban – és ezt is fontos megemlíteni – a tapasztalatra épül. Arra, amit megtapasztalunk. Térjünk vissza a martyria fogalmához: a tanúságtétel nem spekulációkat jelentett, nem azt, hogy „én erről meg arról azt gondolom”. Képzeljük el egy szemtanút, akinek be kell számolnia arról, hogy mit látott, mit hallott, tehát hogy mit élt át, mit tapasztalt meg. Ezért nem hatékony sokszor a tanúságtételünk, mert gyakran nem arról beszélünk, amit személyesen megtapasztaltunk: mit jelent számodra Jézus keresztje? Megtapasztaltad, hogy átalakít a kegyelme? Megtapasztaltad a bűnbocsánatot? Milyen élethelyzetben? Miből kellett kijönnöd? Miben mutatkozott meg leginkább, hogy szakítottál a régi éneddel, természeteddel? Mivel kapcsolatban változott meg konkrétan a viszonyulásod: pénz, szexualitás, kapcsolatok, harag, neheztelés? Megtapasztaltad, hogy mit jelent Krisztus békessége? Az a békesség, amit a világ nem adhat? Ezek a tapasztalatok nélkülözhetetlenek, hiszen ezek mutatják meg, hogy az evangélium egzisztenciális kérdés a számodra, élő valóság, és nem valami absztrakt ismeret.

Ugye, hogy nem is olyan könnyű minderről beszélni: lehet, hogy éppen a legszűkebb környezetedben nehéz, a családodban szül konfliktusokat, lehet, hogy a munkahelyeden, lehet, hogy a baráti körödben. Lehet, hogy azért nehéz, mert alázat kell hozzá (tehát a megmaradt büszkeségedet is félre kell tenned), hiszen emberek elé kell állnod, és el kell mondanod a történeted: azt, hogy bűnös vagy, semmivel sem több, mint ők, vagy bárki más, és a saját erődből való kapálózásaid semmit sem értek – csak Isten kegyelme a Krisztusban. Vajon mit fognak mondani? Lehet, hogy félsz, hogy mi lesz mindennek a következménye: harag, sértődés, fanatikusnak fognak tartani? Lehet, hogy pesszimista vagy, hogy „majd éppen nekem fognak hinni, majd az én szavamra fognak hallgatni”. Látod, kell bátorság, kell alázat, kell valamiféle optimizmus is…

De – és ezzel a végére érve – ne csüggedj, mert soha nem vagy egyedül. Mint láttuk, tanúságot tesz a Szentlélek. De tedd meg, amire elhívott az Úr: a többit bízd rá. Tegyél tanúságot róla, és a Szentlélek munkálkodni fog. Ne legyél pesszimista, és ne legyél bátortalan. Ha te meg tudtál térni, ha radikálisan meg tudtál változni, azaz, ha a Szentlélek neked is megnyitotta a szívedet, tanúskodva az evangélium igazsága mellett, gondolod, hogy másnak ne tudná? Ne felejtsd el: soha nem vagy egyedül: ahogy Pál ki tudja jelenteni a 2. Timóteusnak írt levélben, hogy az Úr mellé állt, hogy elvégezze az Ige hirdetését, úgy te is tudod, hogy az Úr melletted áll. A Szentlélek veled van – ezért Pártfogó, ezért „segítő”. Te nem vagy egyedül. Az Úr Jézus volt egyedül: mindenki elhagyta. Egyedül volt a kereszten, aki minden kínjai közepette azt kiáltotta: Atyám, miért hagytál el engemet? Ő megtapasztalta helyetted a teljes és abszolút magányt, hogy te soha ne legyél egyedül. A Szentlélek legyen mindnyájunkkal, és adjon erőt a keresztyén tanúságtételben a hétköznapokban. Ámen!