„Bennem is ott van a hegy, csúcsával lefelé. Egy út van, a zuhanás: elérem tetejét.” – A Platon Karataev dala intim, csendes duófelállásban nem is teremthetne erősebb atmoszférát Hegedűs Gyöngyi második kötetének bemutatójához. A Károli zavarba ejtően elegáns szivarszobája megtelt, a hangulat ünnepélyes és családias – a meghittség, a keresetlen őszinteség értelmében, az épp a dal záróakkordját játszó Balla Gergely – Czakó-Kuraly Sebestyén-duóból előbbi például a költő fia. Nem tudok nem arra gondolni, mennyire más ez az este, mint a régen, ifjúkoromban, a romkocsmákban tartott kötetbemutatók. És ebben nincs értékítélet egyik irányba sem. Az egyetem – számomra – új épülete is különös érzéssel tölt el. A Károli bölcsészkarára jártam (még az ezredforduló idején), de ez az épület akkor, az ezredfordulón még nem tartozott az egyetemhez, és ez az ünnepélyesség sem volt a campus tartozéka. Furcsa, nosztalgiától mentes, idegenszerű otthonosságba mártózom tehát.

De mielőtt hosszabban merenghetnék ezen, Jász Attila, Hegedűs Gyöngyi beszélgetőtársa magához veszi a szót. Szivarral készült a mai estére, tartja a magasba a díszes, barna dobozt, de aztán megadóan néz a sarokban villogó tűzjelzőre és inkább felkonferálja az este másik, jelen nem lévő vendégét: Hegedűs Gyöngyi második kötetével együtt egy kismonográfia is megjelenik Halmai Tamástól. A cirka hatvan oldalas esszékötet, A feltámadás olvasópróbája a széljegyzetek műfaji megjelölést kapta. Szubjektív, személyes hangvételű, mégis elemzői igényű szöveg. Jász Attila hozzáteszi, csodálja Halmai bátorságát: „én ugyanis nem mernék soha Gyöngyi verseiről írni” – teszi hozzá. Halmai persze nem az első kismonográfiáját adja közre, és eddig kiszemeltjei sem voltak fajsúly nélküliek: Pilinszky, Takács Zsuzsa, Vasadi Péter és még sokan mások.

Az esszékötet után rátérünk annak tárgyaira, a Hegedűs Gyöngyi-versekre. Ha tematikus fogódzókat keresünk: a Lehessen bármi versei inszomniaversek, gyászlíra, intellektuális költészet. Szeretem a testes, valódi könyvként viselkedő versesköteteket, amelyeknek gerince van. A Lehessen bármi is ez a kategória, ráadásul keményfedelű, a borítón és a könyv belsejében is gyönyörű, kontrasztokkal és terekkel operáló fényképek teszik teljessé a kötetélményt. A képek természetesen a szerző alkotásai. Mint megtudjuk, egy római úton születtek, amikor a Szent Péter tértől nem messze megakadt a szeme egy modellen, akit egy fotós fotózott, talán egy divatlapnak. Hegedűs Gyöngyi a Rómára jellemző erős térélmény hatására jóval messzebbről és teljesen más szögből szintén elkezdte fotózni a nőt – vagy inkább a teret. Benne a nővel.

A képei és a versei között sok a közös vonás: mindkettőben épp annyi absztrakció van, ami kontúrosabbá teszi a tartalmat. És épp annyi játékosság és humor a felszínen, hogy ne hagyjon nyugodni, mi minden lappang még itt a mélyben. Refrénként visszatérő intelem: Gyöngyit olvasni csak lassan és sokszor érdemes. Ezt nehéz is lenne cáfolni: verseiben nem riad vissza sem az orvosi szakszavaktól sem a kvantumfizikától, sem az egzisztenciális téttel bíró kérdésektől. Előbbi, teszi hozzá a szerző, nem szándékolt stilizálás, egyszerűen a teljes lényéből dolgozik: nem válik ketté benne az orvos, a költő és a beláthatatlan műveltséggel bíró néhai püspök lánya. „Magasabb szinten minden költészet” – mondja, a fizika, az anatómia, a teológia és a csillagászat is.

„A Teremtő költői lakozással bír a világban.”

A vers „nem az eszébe jut”: a költészet számára mindig ráhagyatkozás – az ő esetében a kora reggeli, csendes órákban megtapasztalható jelenlétre. A költészet módosult idősíkokkal bír: a vers, a „feltámadt szövegtest” „az idő tömörített fájlja”. Ezért nem érdemes „átfutni”, gyorsan olvasni a verseit.

Ha magasabb szinten minden költészet, akkor az orvosi hivatástól sem válik élesen el: a versek is a gyógyítás eszközei tehát? – merül föl a kérdés. A költő szerint a vers nem úgy gyógyít, ahogy elképzeljük: a vers, amely a jelentéstől a jelenlétbe vezet, éppúgy egyfajta prés, ahogyan az orvosi munka is. A Lehessen bármi esetében ezt a préshatást a gyász indította el. A szakirodalomban meghatározott, a gyászt kísérő öt fázis (tagadás, düh, alkudozás, bánat/ lehangoltság és elfogadás) a kötetben hétre bővül: nulladik fázisként megjelenik az anticipált gyász, amikor a halál még csak eljövendő, de biztos eseményként jelenik meg, és ez már a szülővé válással elkezdődik. A hetedik fázisban pedig ott a megküzdött, feldolgozott gyász nem múló jelenléte.

Hegedűs Gyöngyi költészete elődök és – jó eséllyel – utódok nélküli. Ilia Mihály szavával élve: zárványköltészet. Nem illeszkedik a magyar irodalmi élet egyik sodrába sem: nyelvjátékok irónia nélkül, intellektuális, de nem objektív líra. Személyes, de nem vallomásos. Keresztény egzisztencialistaként nem prédikál, hanem tanúsít. Azt viszont eltökélten. A személyiség nullfokán. Valahogy így:

„hogyan kellene ezt nulladik
személyben írni. az eső
koppanását melegtől táguló
anyagnak hinni. hogy lehessen
bármi, csak ez a világ ne.
de ne is egy másik.”

Az estről készült felvétel visszanézhető itt.

Képek: Füle Tamás

Kapcsolódó cikkünk:
A halál, az angyal és a félkegyelmű
Fotóművész, költő, orvos, rektorfeleség, négygyermekes anya. Hegedűs Gyöngyi elragadtatással mesél, élete bármelyik szívéhez közel álló területéről kérdezem. Mégis nehezen azonosul címeivel, nem mintha lázadna különböző szerepei ellen, csupán szeretné megőrizni saját karakterét. De mégis kiben találkozhat a halál, az angyal és a félkegyelmű?