Lelkünk a legnagyobb kincsünk. A lelkigondozás az egyik legszebb szakma, hiszen azt hivatott ápolni, amivel kapcsolódhatunk Istenhez: a lelkünket. Nagy felelősség ez mindkét, benne részt vevő fél számára. Amikor elindul egy ilyen folyamat, a gondozott nem is tudja, hogy mi vár rá, mire fognak bukkanni a közösen bejárt úton.

Mert ilyenkor visszamehetünk akár a gyermekkorban kapott sérülésekig, felnyílnak az elfeledett sebek. Újra azzá a védtelen, kiszolgáltatott, sebzett gyermekké válhatunk, akik voltunk. Csakhogy ez jó hír, mert innen kiindulva kezdődhet a gyógyulás.
A gondozónak tisztában kell lennie mindezzel, és hogy a gondozottja most nem önmaga. Nem is szabad ezt kérnie tőle, hiszen épp elég helytállnia a hétköznapokban, megfelelni különböző szerepeinek, végeznie munkáját, ápolnia kapcsolatait, miközben benne harc dúl és keresi a válaszokat, küzd és dolgozik magával. Nagy szerepe van a segítőnek, mert ő az egyetlen, aki látja a félelmeinket, elfojtásainkat, rosszul rögzült mozdulatainkat, és a realitást is, amit mi hárítunk. Visszajelzéseivel ezeket kell közelítenie egymáshoz. Ki kell várnia nagy türelemmel, szeretettel, odafordulással, hogy a különböző töltetű indulatok, viharok elcsituljanak, a sebeink mögül kitekintsünk, és együtt megélhessük azt a csodát, hogy a kérdések megválaszolódnak, a fájdalom tompul, a szív szeretni mer, a lélek gyógyul. 

Ha Isten zárójelentésével, a lelkünk mélyén megtalált békével visszatekintünk az együtt megtett útra, hálával telik meg a szívünk, és imára nyílik a szánk.  Ezt az utat végig kell járni, akármilyen fájdalmas és hosszú. Mert ha félbeszakad, megreked a lelkünk egy feldúlt, összezavarodott állapotban.

Ezért, ha ezt nem tudjuk vállalni, akkor csak beszélgessünk, ne gyógyítsunk. Csak legyünk társai egymásnak. Útitársa, munkatársa, bajtársa, padtársa, lelki társa, hittársa, házastársa.
Isten nincs itt velünk hallható, látható és megölelhető formában. Mert Ő ezt így akarja. Az emberek vannak itt hallható, látható és megölelhető formában. Mert Ő ezt így akarja.

A földi életünk véges és az örökkévalósághoz képest csak egy pillanat. Ebben a formában Istennel csak itt a Földön lehetünk. Az örökkévalóságban más formában – én nem tudom, hogy hogyan – találkozhatunk majd Vele, lehetünk Vele. Ezt a formáját az Istennel való kapcsolatunknak azonban itt kell megélnünk. Ugyanúgy az emberekkel is. Így hallani, látni, ölelni csak itt tudunk.
Eltékozoljuk a Földön töltött időnket, ha nem vagyunk Istennel és az emberekkel. Mindenkivel úgy, ahogy Isten adta, ahogy Ő akarja. Nem véletlen, hogy ki mellé kit ad. Hogy van, akivel összeér a lelkünk, van, akivel nem. Van, akivel megosztjuk az életünket, és van, akivel nem. Így igyekszem megélni minden kapcsolatomat. Különböző mélységben, különböző intenzitással jelen lenni bennük, adni és elfogadni. Megélni a házasság, az anyaság csodáját, beszélgetni a barátaimmal, kollégáimmal, belépni diákjaimhoz, rájuk nézni és érezni, hogy otthon vagyok.

Nekem kell Isten, és kellenek emberi fülek, szájak, karok, kezek. Kell az a lelki ölelés, amibe belesimulok, mert nekem szól, mert jólesik neki is és nekem is, és együtt örülünk és adunk hálát Istennek, hogy vagyunk egymásnak. A hála talán összetettebb, szebb érzés, mint a szeretet. Aktív, megszólított szereplőjévé teszi Istent is a kapcsolatunknak, mert amikor tudatosul bennünk, hogy kinek is köszönhetjük a társunkat, akit szerethetünk, akkor Istenhez fordulunk, és ezzel behívjuk Őt közénk. Így lesz teljes az együttlét öröme. Itt már nincs álarc, de nem is hiányzik. Itt már közel vagyunk a lelkünk legbelső szobájához.

Isten ismer minket. Neki van használati utasítása mindenkihez. Nekünk sokszor sajnos még magunkhoz sincs. Tőle kell elkérnünk, hogy jól tudjuk szeretni társainkat és magunkat. Hogy az ismeretlen ismerőssé válhasson egy pillanat alatt, legyenek szavaink, áldott beszélgetéseink, találkozásaink Jézus lábainál.

Vágyom erre itt, Isten Országában. De sok könnycsepp, bántásnak, elutasításnak vélt félreértés után már tudom, ezt erőltetni nem szabad, ez ajándék lehet csak Isten kegyelméből.

A lelkünk a legnagyobb kincsünk. Vigyázzunk rá! A sajátunkra, gyermekeinkére, társainkéra...