„Oly távol vagy tőlem” – énekli az István, a király című rockopera címszereplője, amikor imádságában Isten elé viszi dilemmáját. Ahogy a mű CD-jéhez mellékelt füzetecskét nézem, feltűnik, hogy az emblémául választott királyi szignó egyszerre emlékeztet keresztre és kardra, ezzel is megjelenítve mindazt, amiről István énekel: „Törvényedre sújt le kardom, ha ölnöm kell, hogy védjelek.” Nemcsak azért érezhetjük ismerősnek ezt a sort, mert a rockoperát többször is végigéltük már az elmúlt negyven évben, és nem is csak azért, mert azóta is mindig tanulunk valami újat István királyról, hanem azért, mert jól tudjuk, milyen az, amikor két rossz közül kell a kevésbé rosszat választanunk. Akárhogy döntünk is, úgy érezzük, távolabb kerülünk Istentől, mint döntésünk előtt voltunk, és még a kisebbik bűn is szégyenteljes nyomot hagy rajtunk. „Nem érthetlek Téged, s nem érhetlek el” – énekli István, és bűne rányomja bélyegét a koronázási ünnepre. Hasonlóképpen a mi ünnepeinkre, ünnepi készülődéseinkre is rátelepedik a bűneink súlya.

Számomra a rockopera kétszeresen is kötődik a karácsonyhoz: egyrészt gyerekként karácsonyi ajándékként kaptam meg, másrészt – és ezt kevesen tudják – december huszonhatodika is István-nap. Két „megkoszorúzottat” ünneplünk aznap, hiszen az István-név jelentése „megkoszorúzott”, a karácsony pedig Jézus születésének az ünnepe, aki azért jött a világra, hogy megkoszorúzzák bűneinkért – azokért is, amelyeket a nevében vagy érte követünk el. A rockopera egyik budapesti előadásán a Szent István Bazilika előtt, amikor István azt énekelte: „Te hallgatsz, s én érzem, a szívem felel”, hirtelen kivilágították a bazilika homlokzatán a feliratot:
EGO SUM VIA, VERITAS ET VITA
(Én vagyok az út, az igazság és az élet).
„Mégis közel” – ébredt rá István, és vele együtt mi is. Karácsonykor azt ünnepeljük, hogy egészen közel, az anyaméhig jött el értünk Ő, aki leveszi rólunk bűneinket és koszorút fon magának belőlük. Cserébe az élet koronáját kínálja: Istvánnak és nekünk.