„A megszabadult ember tudja, ha szabadságát önmagának megtartja, hogy élvezze, elveszti, mert szabadságának fogságába esik."
Hamvas Béla
Téli zarándoklat
Tél van. Január. Hideg, köd és zúzmara.
Amikor kinézünk, máris hideg fut végig rajtunk, emlékező végtagjainkban a már átélt gémberedést érezzük, csontjaink és ízületeink megborzongnak, s agyunk akaratlanul ismételgeti: hideg, köd, zúzmara. És mégis, mindennek ellenére, ahogy az ember kilép az ajtón, mintha egy katedrálisba lépne. Fehér, kristályos tisztaság, a távolság lecsökken, a tárgyak és a fák – akár a hithű, szertartást végző apostolok – közelebb lépnek, s mintha velük együtt Isten is közelebb jönne. Mindenütt meghittség, áhítat, csodálat és elmélyülés, s eszünkbe sem jut azon bánkódni, hogy nem látjuk az ég végtelen kékjét, mert a sűrű, de lágy köd nem foszt meg a távlatoktól, sőt, áldott távlatot nyit, a Teremtő jelenlétének látását adja. Látjuk és látunk. Végre a részletekre figyelünk, azokra, amelyek körülvesznek bennünket, végre fölfigyelünk a mellettünk lévő dolgokra – fákra, bokrokra, mi több, még a száraz fűszálra is –, amiket amúgy észre sem veszünk.
Íme, már-már itt a nagy lehetőség, hogy az emberi kapcsolatainkra alkalmazva párhuzamot vonjak. De nem teszem. Uram, ne vigy kísértésbe! Ehelyett inkább Istenre gondolok. Arra, aki a természeti törvényeket alkotta. Rá, hiszen Ő nemcsak megszerkesztette az anyagot, de az anyag mozgását, változását és átalakulását is létrehozta. Szabályokat teremtett, de úgy, hogy a véletlenszerűség is helyet kapjon. Elnézem ezeket a gyönyörű zúzmaraképződményeket, mértani kristályokat, és lenyűgöz törvénytisztelő engedelmességük, ugyanakkor alkotó szent engedetlenségük is elkápráztat, ahogy egymáshoz kötődve megépítik végtelen variációs alakzataikat. Csodálom őket, s arra gondolok, Isten ezzel az átruházott alkotó szabadsággal, molekuláris spontaneitással lepi meg önmagát. Bár kétségtelen, hogy Isten a végtelen formák világában él, mégis úgy érzem, nincs ellentmondás. Isten gyönyörködő lény, és – hiszem – Ő az elemek rögtönzésében is tud gyönyörködni. Hogy ez teológiailag értelmezhető vagy sem, mit számít? Lehet, hogy ez csupán pillanatnyi impresszió, mégis releváns. Hiszen nem az a lényeg, mindez miként történt vagy éppen mi történik, hanem az, mit látunk meg ebben a látszólag egyszerű és rendkívül esztétikus mozzanatban, s hogy mit mond el, miről és kiről vall nekünk.
Ha például fölírjuk a zúzmara egzakt kémiai képletét, lesz-e többünk rideg tudásnál? Mit fogunk látni? Egy fekete vagy éppen zöld iskolatáblát meg betűkké és számmá alakított odadörzsölt krétaport, mintha maga is a jelenségre emlékeztetne. Vegyjeleket, kiegészítve a szükséges minimális hőmérsékleti meghatározással, s így együtt igazak és helyesek. Ám egyetlen ághegynyi egyedi zúzmara alakzatban sokkal több van, mint magában a képletben – amelyet ráadásul Isten már jóval előttünk megalkotott, tehát ismert, s amelyet immár mi is leírhatunk –, mert benne az isteni valóság jelenik meg a maga törvényszerűségében és szabadságadásában. És ebben a kettősségben nem csak önmagát lepi meg, bennünket is ámulatba ejt. Íme, a természetbe írott megmásíthatatlan törvény és formai kombinációs gazdagság és lehetőség. Isten oly tökéletesen szabad, hogy képes szabadságot adni. Ő nemcsak a törvényben, a szabadságban is gyönyörködik szent gyönyörködéssel. Így tanít az Ő gyönyörködése és a bennünket is meglepő gyönyörködtetése.
Tél van. Hideg és köd és jégtűs zúzmara, és mégis egy kimondhatatlan, természetfölötti melegség jár át bennünket. Ez a Jelenlét. A Jelenlét melege. Lépjünk ki mindannyian a jól fűtött, üvegezett falansztereinkből, tegyünk zarándoklatot az Ő templomában, és zengjük mi is a zsoltáros énekét: „Olyan havat ad, mint a gyapjú, / és mint a hamut, szórja a zúzmarát. (…) Alleluja!” (Zsolt 147,16.20b)