Isten lerombolta a templomot, hogy mindenütt velünk legyen, és mindenütt imádhassuk Őt. Ahogy Jézus mondta: Nem itt, sem nem ott, hanem lélekben és igazságban. (Vö. János evangéliuma 4. rész, 21. és 24b versek) És mi mégis templomokat építettünk, sőt, monumentális bazilikákat! Hozsánnanyelven csalogattuk, mígnem bevittük, hallelujákat terítve asztalára. Jól megszervezett módon imádtattuk és imádtuk őt, a falak között, és azt mondtuk: ez a te házad, a te lakásod, maradj itt, s ha kell, majd renováljuk, jó lesz itt neked. Hát maradt.

Kezdetben – amikor kimentünk a templomból – még velünk jöhetett, a kiruccanásainkban is részt vett, csakhogy Ő állandóan figyelmeztetett és tanított, egyfolytában mindenbe beleszólt – mi legalább is így éreztük –, mindent jobban tudott. Egyre idegesítőbb és elviselhetetlenebb lett. Túl nagy volt a kontroll! – Gondolj az üdvösségedre! Nem mellékesen, mi lenne, ha rám is gondolnál? Ezt ne! Ezt igen. Már megint önző vagy – mást nem is hallottunk, azaz, mi ezt hallottuk.

Válaszként már csak vasárnap mentünk. Később a vasárnapok is ritkultak, kifejezve nemtetszésünket. Hét közben felé se néztünk. Hiába volt a harangok zúgása, mi továbbra is zúgolódtunk. Magára maradt. Őszintén szólva: otthagytuk. Pedig Ő továbbra is szeretett volna velünk jönni házainkba – bármilyenek is legyenek azok –, hivatalainkba, munkahelyeinkre és a szupermarketekbe, ahol a tőle kapott költőpénzünket elkölthetjük – cserébe csupán annyit kért, hogy olykor belenézhessen fogyasztói kosarunkba –, de mi nem hagytuk. Asztalunkhoz akart ülni, meg a tévé elé, és internetezni is akart velünk. Csak úgy, a háttérben, de azért érezzük. Mi, persze, besokalltunk. Na, ebből már igazán elég! Aztán, látva eltökéltségét, védekezésként szószékhez láncoltuk, vagy úrasztalhoz, vagy egyszerűen csak rázártuk az ajtót. És otthagytuk. Újra és újra otthagyjuk minden ámen után. Mert az ámen már nem azt jelenti, hogy úgy legyen, hanem azt, hogy vége. Elég volt.
Aztán a lelkünket is a templomban hagytuk, maradjon csak ott a templomos fílingben, merüljön csak el, majd vasárnap ismét elmegyünk. Végül jött a rutinos mozdulat, mint valami rítus, újra fordult a kulcs, és kattant a zár, és Istentől meg- és fölszabadulva továbbmentünk. Megvolt. Még virágot is vittünk. Micsoda illatáldozat! Már csak a konklúzió volt hátra. Jó helyen van – állapítottuk meg. Azaz, vannak. Ő meg a lelkünk. A lényeg, hogy vigyázunk Istenre. Igazán elégedett lehet velünk. Elmegyünk, akár a látogatás idején egy őszülő öreghez az aggotthonba, meghallgatjuk, s a dolgokat megmagyarázva kedvesen visszamosolygunk. – Hát persze, persze, hogy igazad van, csakhogy ma már más a világ. Nem értheted, nem is kell értened, elég, ha minket megértesz – mondjuk, és kifordulunk.

Megyünk vissza. Dolgozni. Termelni. Gályázni! No, persze új templomokat is tervezünk, úgy mellékesen, hadd lássa, hadd érezze, mi igenis gondolunk Rá. Építünk. Hangszigetelt falakkal. Maradjon minden csak köztünk! Ez a mi lelki intimszféránk. Ma-gán-ügy. Még kihallatszik valami. Aztán mi lenne, ha mások is meghallanák? A végén még számon kérnék. Még hogy szeretet, kegyelem, megváltás, keresztyén erkölcs, irgalmasság…! Ugyan már, ez itt nem működik. Különben is, mikor működött? Működött-e egyáltalán akárcsak az elmúlt száz esztendőben? Nem, nem a társadalom egészére gondolok – az túl szigorú követelmény lenne, ilyet mégse tehetek –, lebontva, egyénre. Kizárólag egyes szám első személyben. Na, jó, elismerem, mindig volt egy-egy túlbuzgó. És ki figyel azokra, a kevesekre?! De térjünk csak vissza, így nem haladunk! Kinek van ideje itt filozofálni? Jöjjön a szószék, és vigyük az úrasztalát is, rozsdamentes láncokkal – merthogy fejlődés van – meg digitális mozgásérzékelővel ellátva. Innen nem lehet ám csak úgy kisétálni!

Igen, már minden templomot fölépítettünk. Mindet, egytől egyig. Mi. Bizony. Magunkban. Ott bent húztuk föl a vasbetonfalakat. Minden gondosan festett, faragott, formába öntött és kovácsolt. Nincs mit szégyellni. Művészien torzult. Aztán posztoltuk, hadd lássák!  De vajon látjuk-e, hogy mi vagyunk a bezárt templomok? Mi vagyunk, akik odalakatoltuk Istent! Már önmagunkat is elhagytuk, kiüresedtünk, akár a homályos székesegyházak. Új hatalmak szálltak meg. Új trend, új irányultság. Mi itt akarunk berendezkedni. A túlvilág nekünk túlságosan túl van. Furcsamód éppen e táguló világban szűkültünk be – micsoda ellentmondás –, csak az itt és most számít. S valójában a legfontosabbat, a Múltunkat, vagy ahogy a Biblia nevezi, a Kezdetet veszítettük el: elveszítettük Legrégibb Ismerősünket.

Uram, te azt mondtad: „Megvan az ideje a rombolásnak, és megvan az ideje az építésnek.” (Prédikátor könyve 3. rész, 3b vers) Könyörgök, rombold le templomainkat, és építs bennünket újra!